Az önfeledt játék öröme!

b_300_300_16777215_00_images_stories_Roviden_gyerekmosoly.jpgA gyermekvédelmi munkánk kezdetein, szinte folyamatosan a gyermekek között voltam, de vasárnap este mindig félrevonultam a szerzetes társaimmal. Persze a gyermekek kíváncsian kérdezték, hogy miért nem jöhetnek velem.

Próbáltam a tőlem telhető legbölcsebben elmondani nekik, hogy ugye én szerzetes vagyok, és ilyenkor vasárnap este nekem is kell egy kis rekreáció. Na de az micsoda? - kérdezték kíváncsian a gyerekek. Kreáció egy latin szó, amelyik igazából teremtést jelent, a rekreáció az újrateremtést jelent, mondtam nekik nagyon bölcsen! A gyermekek kíváncsiak, és őket ez a bölcs latin szófejtés egyáltalán nem nyugtatta meg, ezért szépen meglesték a mi ténykedésünket. Aztán hétfőn jöttek nagy kajánul és kacagva mondták, hogy lebuktunk, mert ott semmi kreáció nem volt, ők világosan látták a kulcslyukon, hogy mi römiztünk, sört ittunk, és nagyokat kacagtunk! Magamhoz öleltem a gyermekeket és megpróbáltam megmagyarázni nekik, hogy a szerzetesek ősi szokása szerint nem csak imádkoznunk kell együtt, hanem vidáman szórakoznunk is. Elmondtam, hogy akik nem tudnak jókedvűen együtt egy pohár bort meginni, vidáman játszani, elbeszélgetni, azok nagy bajban vannak! Mert az a közösség, ahol nincs jókedv, öröm, vidámság, az a közösség meg fog szűnni, összefog omlani! És biza az egész hetes munka, rohanás, erodálja a kapcsolatainkat, elfáraszt mindenkit, ezért a vidám, örömteli együttlét az egészen biztos, hogy mindannyiunkat, de még a közösségünket is képes újjáteremteni, megújítani!
Sokszor elcsodálkozom, hogy a gyermekek mennyit tudnak játszani. Nincs olyan fájdalmas, szomorú helyzet, amiből egy gyermek ne tudna egy kis pajkos jókedvvel vidám játékot fabrikálni. Néhány évvel ezelőtt, egy hatalmas felhőszakadás után, egy kis patak sok fájdalmat okozott, házakat vitt el, és sajnos több embert is megölt. Az árvíz után én is elmentem ezekbe a falvakba, és döbbenten néztem a pusztítást, mit néhány perc alatt az özönvíz maga után hagyott. A házukat, mindenüket elvesztett embereknek felkínáltam, hogy a kis gyermekeiket szeretettel befogadom a gyermekvédelmi otthonunkba, míg a törmelék alól kiássák otthonukat. Egy busz gyerekkel útra keltünk, bennem végtelen szomorúság volt, vezettem az autót és egyszer csak hallom, hogy vidám gyermekkacagás töri meg a csendet. Az egyik fiúcska huncutul mosolyogva mesélte, hogy édesanyjával sokat imádkozott egy autóért, aztán csak eleredt az eső, és a hatalmas víz egy szép piros autót hozott az ablakon keresztül, be a házba. A gyerekek elkezdtek kacagni, hahotázni, és én éreztem, hogy a bánat, szomorúság, akár a tavaszi hó a napfényben, elolvad a szíveinkben. Újabb és újabb történetek jöttek, az egyik fiúcska elmesélte, - s most megpróbálom szó szerint idézni a gyermeket - , hogy “neki az árvízben az tetszett a legjobban, amikor nagymama kereste a szekrényt"! Kérdően néztem rá, mire ő elmesélte, hogy nagymama a rekkentő nyári melegben egész nap mosott, majd a száraz ünnepi ágyneműt szépen ki is vasalta, s neki mind gyereknek be se volt szabad mennie a tiszta szobába, nehogy összekenje a kifehérített, kikeményített fehér vásznakat. Aztán mikor minden kész volt és bekerült a nagy szekrénybe, akkor jött az eső és a nagy víz be az ablakon, és mindent elvitt, nagymama meg csak állt a ház közepén és kérdezte, hogy hol a szekrény a szépen összefogott ruhákkal? Önmagában egy tragédia, de a feszültség alól kitörni akaró gyermeki, tiszta lélek, hahotázva kacagta ki az élet nehézségeit. Hallgattam a gyermekeket és megértettem, hogy miért is állított elénk egy játszó, vidám gyermeket a Mester!
Igen, Isten drága ajándéka az önfeledt játék öröme, melyet két kézzel kínál fel Isten mindannyiunknak, nincs életünkben olyan pech, melyet a pajkos, játékos jókedv ne tölthetné be, legyen az életünk első, vagy utolsó perce!
Gondviselő Mennyei Atyánkban bízva, istengyermeki méltóságunk feljogosít arra, hogy játszva, kacagva, jókedvű örömben éljük életünket!
Szeretettel,
Csaba t.