Valami
olyat szeretnék kérni, ami nagyon fontos. Amire nagy-nagy szükségünk van e
földi vándorlás idején. Nehéz dönteni, hisz sokfélék vagyunk. Családunk
legkisebb gyermekei, Anna és Amália még bizonytalanul totyognak a második
életévük felé, de ott van a kedves Zsuzsi néni, meg az ausztriai Laab in Waldei
nagytatánk, akik szapora léptekkel közelednek a századik életévük felé.
Nagy családunkhoz tartoznak olyanok is, akiket egyetlen szál bugyiban fogadtunk
be, de vannak olyanok is, akik Isten kegyelméből nagyon gazdagok. Vannak, akik
betegek, akik még soha nem álltak saját lábukra, mint a dévai iskolánkban
tanuló IX. osztályos Ferenc. De vannak virágzó, fiatal, szép, egészséges
társaink is. Mi az, amire mindnyájunknak egyaránt szükségünk van.
Én mindnyájatok számára az élet Urától az élő hit ajándékát kérem.
Mit jelent számomra az élő hit? Hogy jobban megértsük, szemléljük a napkeleti
bölcseket, akik látnak valamit, szívükben parázslani kezd a több, a szent, az
igaz utáni vágy. Leteszik a munkájukat, megszakítják mindennapi rohanásukat és
útra kelnek. Az ismeretlen útra lépnek, nem tudják, hogy mit is keresnek, de látják
a szokatlan kozmikus jelenséget, s értelmükre hallgatva elindulnak a végtelen
felé. Nekik nem jelent meg az angyal, nem misztikus élmény alapján kelnek útra.
A természet titkait fürkészve többet, jobbat akarnak. Ehhez úgy keresnek
segítséget, hogy a józan emberi értelem indítására betérnek Heródes udvarába.
Útbaigazítást kérnek és kapnak Heródes tudósaitól, udvari papjaitól.
Félelmetes! Ezek az udvari papok ismerik az írásokat, mindent tudnak: „Júda
Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: Te Betlehem, Júda
földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled
származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” (Mt 2. 5-6) Ismerik
az üdvözítő igazságot, de nem kelnek útra. Útmutatásuk alapján a pogány tudósok
(napkeleti bölcsek) átölelhetik Betlehem barlangjában az Istent. A
felvilágosítást adók nem kelnek útra, nem ragyog rájuk Isten arca. Mennyire nem
elég tudni a hitet. Mindent tudhatunk Istenről, a szeretetről, de ha nem kelünk
útra, ha nem lépünk a szeretet útjára, többet akaró vágytól vezérelt szívvel,
hogy megleljük a magunk betlehemi kisdedét, elveszünk.
Mit jelent ma úton lenni? Se én, sem más, nem tudhatja, nem látja az egész utat,
de mindig felsejlik a következő lépés körvonala.
Nyár vége óta, családok laknak kis gyermekekkel, Szászváros szélén, sátrakban.
Most vasárnap, december eleji fagy volt. Próbáltam a prédikációban Istenről
beszélni, de gombóccá keményedett az evangélium a számban. A Vörös családra
gondoltam. Az édesapa, aki maga is a belényesi árvaházban nevelkedett,
feleségével és öt gyermekével vacog a leselejtezett katonai sátorban. A szőke
kékszemű gyerekek közül a három kisebbet én kereszteltem meg az elmúlt években.
Miért lakoltatták ki őket? Hogy csúsztak idáig le? Miért nem tudják
megszervezni az életüket? Miért van az, hogy mindig is voltak vesztesek? S
miért nem kapnak díjat a verseny utolsó befutottjai? Nem tudom! Csak azt tudom,
hogy sátorban lakni december elején nagyon hideg van. És azt is tudom, hogy nem
lehet az evangéliumról prédikálni, karácsonyra készülni úgy, hogy tudod, nem is
messze tőled, a hideg, a mocsok ártatlan gyermekek zsigereit, életét tépi szét.
A mise végén útra keltem. Kis temetőnkben elhagyott kis házikó állt. Elmentem
az egyházközségünk tanácsához, a polgármesterhez, a Vörös családhoz, s most ott
állhatok én is, mint a három király, s ölbe vehetem a pattogó tűz mellett a
legkisebb Vörös gyereket, s szeméből rám kacag az, aki Betlehemben is, de oly
sok más helyt is megtalálható. Betölt a kimondhatatlan boldogság, ahogy nézem a
csempekályha melletti ágyban, kis ingecskékben elnyúló, békésen mosolygó
gyerekeket. A sok-sok napos fagyoskodás után, folyamatosan 20 órát aludtak a gyerekek.
Egy kis út és milyen végtelen öröm, nekik is, de nekem is.
Úton vagyok. Hitemmel, e misztikus két karral Istent keresem, Istent ölelem át.
Nem elég tudni a szeretet. A tudás, út nélkül kárhozat. Az élő hit a világot
tovább teremtő Istennel való párbeszéd, út, partnerség.
Az élő hit az eljövendő világot, Isten országát építő ember vére, mely betölti
minden sejtünket, álmunkat, percünket. Az élő hit a saját, az egyházunk, a népünk
legmélyebb zsákutcájában is megleli az élő Istent, akinek kezét fogva útra
kelhetünk, hogy tovább menjünk egy testvéribb világba.
A
vér, ha nem áramlik, nem mozog, meghal. A hit mely nem kel útra, hogy a
szeretet gyümölcseit teremje, megalvad és lehúz.
Ahogyan
oxigént, életet adva árad a vér, áradjon bennünk Krisztus misztikus szívéből az
élő hit, s bontakoztassa ki még jobban nagy családunkat, a jóságra és a
szeretetre.
Ezt az élő hitet kérem az Istentől ajándékként mindannyiunk számára, általa
lesz egy nagyon boldog ünnepe mindnyájunknak, amit szívből kívánok.
Csaba t.
(Translated
by Beáta Dukai)