Ausztráliában láttam-e Kengurut!?

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szep_Termeszet_e474228edfaf38dd80686a25f221a6b9.jpgSokan kérdezték, hogy Ausztráliában láttam-e Kengurut!! Mit is mondhatnák? Láttam egy macskát, aztán közelebb mentem és azt hittem, hogy kenguru, de a végén kiderült, hogy csak egy Wallabyit láttam!! Minden esetre aranyos volt, ahogy az erdő közepén rám kacsintott, majd ugrálva elhúzta a csíkot, incselkedett, egy fa mögül leskelődött, mint egy gyermek....., de rám szóltak, hogy csak ne bújócskázzak vele, mert ez egy vadállat!! 

Hogy végül is mit láttam? Az alábbi okos cikket elolvastam, de csak nagyobb lett a zűrzavar a fejembe.....
Ajánlom szeretettel tanulmányozzátok, hátha ti okosabbak lesztek....
Csaba t. 
Brehm: Az állatok világa / TIZENHETEDIK REND: Erszényes emlősök
A legtöbb embernek a kenguru révén van fogalma arról, hogy milyenek is azok az erszényes állatok. S ezt a fogalmat helyesen alkottuk meg, hiszen állatkerti sétáink is megtanítanak erre, amikor sokszor csodálkozva nézzük, hogyan kandikálnak ki a fiatal kenguruk anyjuk erszényéből, melyet két hátsó lába között hord.
De arról, hogy ez az állatcsoport még egyéb, rendkívül változatos, formákban gazdag csoportokat rejteget, s azt, hogy az erszényesek között vannak rovar- és növényevők, vannak ragadozók, vannak közöttük futók és kitünő ugrók, s amelyek a fákra is felkúsznak, s végül olyanok, melyek mélyen beássák magukat a földbe, hogy tehát valamennyiük a legkülönfélébb táplálékból élnek, csak a szakavatott állatbarátnak, zoológusnak van tudomása.
Ám az a körülmény, hogy önálló alosztályba különítettük el az idetartozó állatokat, már egymagában is elárulja, hogy az erszényesek éppúgy, mint a csőrös emlősök, bizonyos ellentétben állanak az összes többi emlősökkel, mégpedig sajátságos szaporodási körülményeiket illetőleg, melyek természetesen az ivarszervekre is rányomják a maguk bélyegeit.
Az erszényesek a csőrös emlősökkel összehasonlítva, annyiban magasabbrendűek, hogy mindnyájan eleven szülők és hogy fiataljaikat emlőkkel szoptatják. Ők tehát a szónak legteljesebb értelmében emlősök, de szaporodásukban mégis lényegesen eltérnek emezektől. Ezt a körülményt a rendszerben is iparkodtak kifejezésre juttatni. Az erszényeseket Kéthüvelyűek (Didelphya) néven választottuk el egyrészt a kloakás emlősöktől (Ornithodelphya), másrészt pedig a többi emlősöktől (Monodelphya) a szerint, amint nőstényük hüvelye kettős, vagyis a madarakéhoz hasonló, vagy pedig egyszerű, páratlan. Éppúgy különítették azután el az erszényeseket a csőrös emlősökkel együtt Aplacentalia néven, vagyis, mint olyan alsórendű emlősöket, amelyeknek nincsen méhlepényük, placentájuk. Ugyanis sietünk megjegyezni, hogy ez az a véredénydús szerv, mely a Placentalia-knál lehetővé teszi a magzatnak táplálkozását és lélekzését. Minthogy azonban ma már tudjuk, hogy bizonyos erszényeseken is megjelenhetik ez a bonyolult berendezés, az Aplacentalia és Placentalia elnevezés ma már nem jogosult.
Előre kell bocsátanunk, hogy korántsem mindegyik erszényes állatnak van erszénye. Sokszor csenevész, vagy teljesen hiányzik, ha az emlő elhelyezése ezt magával hozza, mint azt egyes amerikai erszényes patkányok is igazolják.
Megjegyezhetjük még, hogy az erszényesek zöme az ötödik, a legfélreesőbb és sok tekintetben annyira sajátságos földrészre, Ausztráliára szorult, itt azonban olyan formagazdagságról tanuskodik, mint a félmajmok rendje Madagaszkár szigetén. Amerikában csak egyetlenegy erszényes család él, még pedig az erszényes patkányok (Didelphyidae) családja, s ezek a rég letűnt geológiai korszakokban Európát is benépesítették.
Érdekes az erszényesek hőmérséklete. Egy ausztráliai kutató, Sutherland Alexander kimutatta, hogy ez bár alacsonyabb, mint az emlősöké, de mégis magasabb, mint a csőrös emlősöké. A két csoport között tehát közbülső helyet foglalnak el, 16 különféle erszényes állat átlagos hőmérséklete 36°-nak bizonyult, tehát 3°-kal kevesebbnek, mint a magasabbrendű emlősöké. A csőrös emlősök után a vombat hőmérséklete a legalacsonyabb: 34°, ezt követi Le Souëf-nak, a melbournei állatkertben végzett vizsgálatai alapján a repülő mókus (35.7°) és a koala vagy erszényes medve (36.4°), melynek hőmérsékletét a terhes nőstény testmelege befolyásolja, míg a hímeknek hőmérséklete csak 35.2°. Erős napsütésben az állatok temperaturája 37.9-re emelkedett, ellenben hideg időben 35.2–35.3-ra szállt alá. A nevezett kutató azonkívül az erszényes menyét hőmérsékletét 36°-nak, a kuszkuszét 36.6-nak találta. De itt is sokkal nagyobb az ingadozás, mint a magasabb emlősökön s ez a időjárással és a külső hőmérséklettel áll összefüggésben. Selenka az oposzum temperaturáját 37°-nak találta, míg a kenguruk hőmérséklete az emberénél valamivel alacsonyabb: 35.9 és 37° között változik.
Ha mindezeket tekintetbe vesszük, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha az erszényesekben nem pusztán önálló emlősrendet, hanem az emlősállatoknak egy sajátságos és elkülönült világát pillantották meg, az emlősállatok törzsét, mondjuk egyik legrégibb gyökerét, amely a rég elmult geológiai időkre nyúlik vissza, de amelynek hajtásai máiglan is változatlanul fennmaradtak s elnyúltak Ausztrália elszigetelt kontinenséig, amelyet nem árasztottak el fiatalabb, magasabb szervezetű emlősállatok, ahol tehát ez az ősrégi állatsereg zavartalanul biztosíthatta fennmaradását. S ezt a feltevést nagyban támogatta továbbá az a nevezetes körülmény, hogy az emlősállat legállandóbb, legkonzervatívebb ismertető bélyege – s ez a rendszerező számára többnyire irányadó – a fogazat, ezeken az állatokon a ragadozótípustól a rágcsálókig a legkülönfélébb formákat árulja el. Mindazonáltal manapság egyre jobban meggyökeresedik az a felfogás, hogy az erszényesek e nagy külső eltérések ellenére is lényegében szorosan összefüggő, elválaszthatatlan s éppolyan csoportot képviselnek, mint a többi emlősök. S hogy ily változatos formákat alkottak, azt annak köszönhetik, hogy Ausztráliában a denevérek és rágcsálók mellett ők az egyedüli őslakók, s a mérhetetlen idők folyamán itt eléggé alkalmazkodhattak környezetükhöz. Ez az alkalmazkodás és hasonulás olyan fokú, hogy Friedenthal Hans (Sitzungsberichte d. Naturforsch. Freunde, 1909) feltűnő megegyezést talált az erszényesek és más, a rendszerben egészen távolálló, állatok szőrözetében. Ezt egyébként konvergenciának is nevezhetnők, s ezzel az állatvilágban gyakran találkozunk. E helyütt csak az erszényesek konvergenciájáról emlékezhetünk meg. Az erszényes cickány (Sminthopsis) olyan bundát hord, mint a cickány, az erszényes vakondok (Notoryctes) pedig olyat, mint a közönséges vakondokunk, sőt Friedenthal ezeken az állatokon – nagy meglepetésére – még a rovarevők szőrözetének egynémely különleges sajátságait is megtalálta.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy valamennyi erszényesnek sajátságos ismertetőjegye van, amely közvetve az ivadékgondozás sajátosságaival függ össze, s a csőrös emlősökre is jellemző. Ez az erszénycsont, amely a medence ülőcsontján foglal kétoldalt helyet, s meglehetősen szélesen ízesül azzal. Weber szerint tévesen értelmezzük annak rendeltetését, amikor azt mondjuk, ez a csont az erszény támasztékára, vagy arra szolgál, hogy az erszényben rejtőző fiatalokat megvédje a kitáguló has nyomása elől. Szerinte az erszénycsontnak az emlők összehúzódásakor van passzív szerepe, egyéb jelentőségét azonban nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy az ülőcsont porcos anyagából jön létre.
Egy másik érdekes sajátsága az erszényes csontvázának – s ennek rendeltetésével szintén nem vagyunk tisztában – az a dudor, amelyet az állkapocs hátsó és alsó szöglete a Processus angularis visel. Érdekes, hogy az egyetlenegy nemzetség kivételével (Tarsipes) valamennyi erszényesre jellemző.
De bármennyire is jellemezzék ezek az érdekes sajátságok és ismertetőjegyek erszényeseinket, mégis a szaporodásuk és ivadékgondozásuk érdekes körülményei azok, amelyekben ezek az állatok példátlanul állanak a rendszerben. Ez azután ivarszerveik sajátságos kialakulásával szorosan összefügg. Mindegyik petevezeték külön méhbe szélesedik ki, mely saját hüvelyébe nyílik. Ez a két hüvely azután a középen összenő, de ez különböző mértékben mehet végbe, úgyhogy sokszor az anyaméhhez közel vakbélszerű kitüremléssé olvad össze, máskor pedig a hüvelyt belső válaszfalak háromrészre is osztják. A hüvelyek igen lapos kloákába nyílnak, amely sokszor annyira csenevész, hogy egészen visszafejlődik és ez különösen azokra az alakokra jellemző, melyeknek hüvelyeik vakbélszerű zacskóvá olvadnak össze.
A hím ivarszervek kutatásakor bizonyára feltűnő, hogy a hímvessző, amelynek hasított makkja van, a herezacskónak a fark tövéhez közel eső részén foglal helyet, nem pedig annak másik oldalán, mint a többi emlősöknél, s ennek oka az ondóvezeték és az uréter egymáshoz való eltérő helyzetében rejlik. A hím erszényesre egyébként jellemző, hogy kifejlődött korában a nőstény másodlagos ivari jellegeinek nyomát sem árulja el; mert sem csecsbimbójuk, – ennek csenevész maradványai az emlősállatok hímjein rendszerint megjelennek – sem erszényük nincsen. De a fiatal hímeken a csecsbimbók és az erszény is megvan. Ez pedig mai felfogásunk szerint annyit jelent, hogy az erszény ősrégi berendezés, nem pedig olyan képződmény, amelyre talán a törzsfejlődés későbbi folyamán tettek volna szert ezek az állatok. Másfelől az erszénynek a hímeknél való visszafejlődésén egyáltalában nincs mit csodálkozni, ha vesszük, hogy az a nőstényeken is több csoportnál eltűnik.
A szaporodás tekintetében az erszényesek a csőrös emlősökkel az erszény jelenlétét illetőleg megegyeznek, hiszen az Echidnának is van időnként erszényalakú kitüremlése, erszényük helyzete azonban változó, mert az vagy előrefelé, vagy hátranyílik, ami bizonyára a különböző erszényes családok testtartásával és mozgásával van összefüggésben. Gondolkodóba ejt, hogy ez az erszény éppen az amerikai erszényes patkányokon a leggyöngébben fejlett, melyeknek ennyire eltérő elterjedési körük van, s itt oldalsó bőrredőkké redukálódik.
Az erszényesek kétségkívül eleven szülők, de tulajdonképpen koraszülötteket hoznak a világra, s a szülésnek ez a módja szerinte szabály ő náluk. A magzat, amikor megszületik, apró, fejletlen embrióhoz hasonlítható; nem nagyobb, mint a kisujjunk, annyira éretlen és tehetetlen, hogy nem tudna önállóan szopni és továbbfejlődni, ha nem volna egyéb összefüggés közötte és anyja között. Mindazonáltal egyes erszényeseknek, mint azt a piszeorrú erszényes borz példája mutatja, határozott méhlepényük, placentájuk van.
Minthogy a koraszülött erszényes magzatok ennyire gyámoltalanok, nagy védelemre is szorultak. S ezt nemcsak az anya erszénye adja, amelybe a születés után rögtön belekerülnek, amikor ugyanis anyjuk két ajka közé veszi az apró jószágot és abba beletolja, hanem a tejmirigyek és csecsbimbók berendezése általában, különösen azonban az ujszülött erszényesnek egy sajátságos szerve, amelyet Beddard londoni anatómus „lárvaszerv”-nek nevez és a „békaporontyok” szívóajkaival hasonlít össze. Ez mindjárt akkor fejlődik ki, amikor az ujszülött megragadta anyjának csecsbimbóit. Ekkor ugyanis szájnyílásai egyre jobban összenőnek és egy kerek kis nyílást hagynak hátra. Az emlőnek a vége, amelyet a kis poronty szájában tart, itt megduzzad, s egészen a szájnyílás alakját veszi fel, úgyhogy a gyámoltalan apróság minden erőfeszítés nélkül is biztosan csüng anyja keblén. Ugyanekkor azonban a gége is előrenyomul, s a belső orrnyílásokba szinte betüremlik. Ugyanolyan berendezés ez, amilyennel a ceteknél találkozunk, s rendeltetése is ugyanaz: t. i. hogy biztosítsa a zavartalan lélekzést, függetlenül mindattól, ami a szájüregben végbemegy, s ami innen hátrafelé a gégefő mögött a nyelőcsőbe kerül. Nem egyéb ez, mint alkalmazkodás az erszényes életmódhoz és Beddard ennek alapján az erszényesek fiataljait egyáltalában nem is tekinti koraérett magzatoknak, hanem sokkal inkább valóságos lárváknak, melyeknek sajátságos, a lárvaéletre alkalmas berendezéseik vannak, s ez élet elteltével, mint ahogyan ezt csakugyan látjuk, el is tűnnek.
Az erszényesek tejmirigyeinek kivezetőjáratai a hasoldalon foglalnak helyet, s az emlősök módjára csecsbimbókká egyesülnek. Számuk rendesen 2–4, de 27-re is megnövekszik, mint az egyik erszényes patkány példája mutatja. Az emlők tartalma a tej, sajátságos izom (Musculus compressor mammae) segítségével lesz a csecsbimbón csüngő magzat szájába fecskendezve, úgyhogy ez e részben semmiféle segítségre nem szorul. Amikor ez az időszak véget ér, a szívóajkak ismét szétnyílnak, a gége hátrahúzódik, s a továbbfejlődő állat most már saját erejéből, önállóan szopik, mint bármely más csecsemő.
Mai természettudományos felfogásunk szerint az erszény, s vele együtt minden egyéb itt tárgyalt berendezés, szoros összefüggésben áll a szaporodás tökéletlenségével, a magzat korai születésével. A fiatal erszényes vakon és csupaszon és igen rövid, csenevész, végtagokkal jőve a világra, anyja emlőjén marad csüngve, amíg érzékszervei ki nem fejlődnek, lábai meg nem nőnek, s a fejlett erszénnyel ellátott fajokon az erszény mindaddig nemcsak a magzat menedékhelye és fészke, hanem egyúttal valóságos második méh szerepét is játssza. Innen intézi a fiatal erszényes egyre nagyobb és nagyobb kirándulásait, de gyermekéveit az anyag emlőjén tölti el, s nem egy esetben, amidőn az állat csak egy hónapig hordozza méhében kölykét, az erszényben még 6–8 hónapot tölt el. A termékenyítés napjától számítva egészen addig, amíg a kölyök kidugja fejét az erszényből, átlag 7 hónap telik el, mint ezt az óriás kengurunál megfigyelték, ettől kezdve pedig addig, amíg a kölyök elhagyja az erszényt, még ezenfelül 9 hét, s ugyanolyan sokáig él még a fiatal állat részben az erszényben, részben rajta kívül, anyja oltalma alatt. Megjegyezhetjük itt azt is, hogy pl. az erszényes patkány egész tekintélyes számú kölyköt hoz a világra.
Ha az erszényesek szaporodásukat illetőleg még annyi közös vonást és rokonságot is árulnak el, fogazatukban mindezt már határozottan nehezebb felismernünk. Pedig ez a fogazat adja az igazi rendszertani bélyegeket, amint az Dependorf-nak az erszényesek fogazatának fejlődéséről szóló művéből is kitűnik. „Az erszényesek fogazatát is alapos tanulmány tárgyává tették az elmult években. Ennek a szervrendszernek eredeti egységességét az erszényesek sok közös vonása dacára is a különféle életmódhoz való alkalmazkodás erősen megbontotta. Ennek eredményeképpen a ma élő erszényesek javarészénél a fogazat legkülönfélébb típusaival találkozunk. Erről legjobban azok fejlődése győz meg, amelyben egyre jobban háttérbe szorul az az átmeneti fogazat, mely tulajdonképpen a rovarevőkére emlékeztet. Van azonban fogazatuknak egy közös vonása, melyet megtalálunk valamennyi erszényesen s ez az, hogy csak egyetlen fogukat váltják, még pedig a harmadik zápfogukat, a vombat-féléknél azonban még ez a fogváltás is elmarad. Ennek a jelentősége fölött sokáig vitatkoztak, azt alapos kritika tárgyává is tették s a fiatal erszényesek táplálkozásával hozták összefüggésbe. Látszólag jogosan, mert hiszen ezeknek szájüregét az anya csecsbimbója annyira kitölti, hogy a tejfogazat kifejlődése és a szabályos fogváltás ilyen körülmények között a szopást akadályozná. Azonban Kükenthal felfogásához csatlakozva, az erszényesek fogazatában a fejlődésben visszamaradt és megállapodott tejfogazatot kell megpillantanunk, miután kimutatta, hogyan van előkészítve a fiatal-erszényes patkányokon a második fogazat, de ez a harmadik zápfog kivételével nem jut kifejlődésre.
Fogazatuk tekintetében az erszényeseket két nagy csoportba, alrendbe lehetne elkülöníteni, s ezek már külsejükben, táplálkozásukban és mozgási sajátságaikban is eltérnek egymástól: a ragadozó életet élő és ennek megfelelő fogazattal ellátott sokfogú erszényesekre (Polyprotodontia) és a növényevő kevésfogú erszényesekre (Diprotodontia), s ezeknek fogazatuk inkább a rágcsálóékra emlékeztet. Az előbbiek felül legfeljebb 5–5, alul 4–4 metszőfogat viselnek mindegyik állkapocsban, azonkívül 1 nagy szemfogat és éles, 4–5 gumójú zápfogakat. Ezek tehát valóságos ragadozók és rovarevők. A második csoportba tartozóknak alul csak 1–1 metszőfoguk van, igaz, hogy az erőteljes és előreálló. Szemfoguk nincs, vagy ha van is, az igen jelentéktelen; zápfogaik alacsonyak, széles gumójúak. Megjegyezhetjük még, hogy ezek az állatok a rágcsálókat még metszőfogazatukkal is utánozzák, mert ezek éppúgy, mint a valódi rágcsálókéi, állandóan növekednek is és csak elől és oldalt vannak zománccal bevonva, ahogy ezt a vombat példája mutatja.
Manapság azonban nem elégedhetünk meg azzal a felosztással, mely egyedül a fogazaton alapul, s az erszényesek rendszertana új fordulatot vett, amidőn azok elterjedésének kutatásával Dél-Amerikában, nevezetesen Ekuadorban az erszényeseknek egy ismeretlen alakját fedezték fel, a Caenolestes-t. Ez ugyan nem tartozik az erszényes patkányok közé, hanem a kihalt erszényeseknek egy érdekes alakját képviseli. Azoknak az ősöknek maradványa, amelyek Patagónia ősrégi, harmadkori rétegeiből kerültek elő. Minthogy az idetartozó fajok átmeneti jellegeket őriztek meg, hiszen erősen megnagyobbodott, s előreálló metszőfogakat, de egyúttal 4–5 gumós zápfogakat is viselnek, amelyeknek azonban nincsenek széles gumóik, külön elnevezéssel illették őket; kevés gumójúaknak nevezték (Paucituberculata), noha csak egyetlenegy nemzetséggel vannak képviselve. Egyébként őserszényeseknek is mondják őket, noha jogos helyüket a Poly- és Diprotodontia-k között foglalják el.
Ha már most alsó állkapcsuk ízesülését vizsgáljuk, csakhamar azt látjuk, hogy az a fogazattal és természetesen egyúttal a táplálékkal változik. A hús- és rovarevő erszényeseknek állkapcsa olyan mozgást végez, mint a csuklóizület. S ennek megfelelően az izület vápája hengeres, vagy legalább is gömbölyded. Ezt a formát a legtöbb fajon megtaláljuk, amennyiben alsó állkapcsuk csúszómozgást végez. Esetleg oldalvást is mozognak. Rágás alkalmával a kuszkuszokon – mondja Weber – az alsó állkapocs mindkét nyelének forgatását, rotációját sikerült megfigyelni, mint azt a mókuson is látjuk.
Az erszényesek kézvázának alkotására, s arra vonatkozólag, hogy milyen fejlődési fokra lehet ebből következtetni, Vogt K. a következő érdekes megjegyzést tette: „Az erszényesek végtagjai is érdekes alakuláson mennek keresztül. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a végtagok ősi alakja: a karmokkal ellátott ötujjú végtag, szabadon álló ujjakkal. Valamennyi olyan végtag-típus, mely ennél kevesebb ujjat hord és patákkal van ellátva, már fiatalabb eredetű és már bizonyos irányba specializálódott fejlődés eredménye. A többi ujjakkal szembehelyezhető hüvelykujj, amelynek ez az opponálhatósága oly fokú lehet, hogy valóságos kézre emlékeztet, szintén ősrégi sajátság. Valamennyi emlősállat megőrizte azt embrió korában.” Megjegyezhetjük, hogy mindez az emberi kézre is vonatkozik, s ebben az emberi lény a legősibb állati bélyegeinek egyikét kell felismerni. Ez megmutatja azt, hogy milyen irányban kell visszafelé követnünk őseit, azokat az ősöket, melyek minden valószínűség szerint fánlakók voltak.
„Általában véve megállapíthatjuk, – jegyzi meg továbbá Vogt – hogy a legtöbb erszényes ezt az ősi végtagtípust, vagyis ezt az ötujjú és karmokkal ellátott típust őrizte meg, s hogy néhány csoport, mint az erszényes patkányok és hosszúujjú erszényesek szembehelyezhető hüvelykujjat viselnek. Az ujjak számának redukációjával a kengurúk és kengurú-patkányok csoportjánál találkozunk. De itt az ujjak redukciója, visszafejlődése másképpen megy végbe, mint a méhlepényes emlősökön. Ez utóbbiakon ugyanis legelőször a hüvelykujj tűnik el, aztán az ötödik ujj, majd a második és végül a negyedik, úgyhogy végül is csak a harmadik ujj marad meg, mint azt a lovak példája mutatja, vagy pedig a középső és negyedik ujj, mint a kérődzőkön. Az erszényeseken ellenben az ujjak visszafejlődése szabályos sorrendben belűlről kifelé, vagyis a hüvelykujjtól kezdve a középső ujj felé, úgyhogy a kengurúk ugráskor a jól fejlett negyedik és ötödik ujjukra támaszkodnak. Ennek a különbségnek azonban nagy jelentősége van, ha alaktani értelemben szemléljük a végtagokat.”
Az ujjak visszafejlődésének első jele a szindaktilia, a második és harmadik ujj elcsenevészesedése vagy összenövése, s ezzel az erszényeseken az erszényes patkányoktól és erszényes ragadozóktól eltekintve, mindenütt találkozunk. Gondolkodóba ejt, hogy ezzel a jelenséggel, amelyet tulajdonképpen a fán lakó életmód magyaráz meg, a nem fánlakóknál is találkozhatunk, éppúgy azonban kapaszkodó mozgásokat végző, de nem erszényes állatoknál is. Az erszényesek azonban néhány sajátságukkal: a kengurú egyéb rokonára, a Hypsiprymnodon-ra jellemző szembehelyezhető hüvelykujjukkal és azonkívül kapaszkodó farkukkal, mely a kenguru patkányon (Bettongia) jelenik meg, mégis azt bizonyítják, hogy eredetileg fánlakó életet éltek.
Megjegyezhetjük azonban még, hogy az erszényeseknek visszafejlődött s részben összenőtt ujjaik azért nem minden tekintetben működésképtelenek. Tisztálkodásra valók, mint azt Brandes felismerte és nemcsak redukálódtak, de közben át is alakultak.
Az erszényesek testalkatának kifejlődéséről egyebet aligha mondhatunk. Legföljebb még annyit, hogy az erszényeseknek a többi emlősökkel való összehasonlításakor feltűnik, hogy egyes alakjaik, melyek más csoportokra emlékeztetnek, mindenképpen tökéletlenebbek és alacsonyabbrendűek amazokkal szemben, melyeket külsejükben utánoznak. Ha egy erszényest egy ragadozóval vagy rágcsálóval összehasonlítunk, akkor a leggyakorlatlanabb szemnek is feltűnik, hogy az erszényes minden körülmények között fejletlenebb és tökéletlenebb alkotású, mint a hozzá hasonló ragadozó, vagy rágcsáló. Mintha mindig hiányozna valami rajtuk, melyet más emlősön megtalálunk, s így teljesen jogosult az a felfogás hogy az erszényesekben a fejlődésben megakadt, visszamaradt formákat pillantsunk meg.
Nem csodálkozhatunk tehát ezek után, hogy az erszényesek sorsa Ausztráliában, a fehér ember térhódítása óta egyre rosszabbodott, s hogy azok utolsó napjaikat élik, s gyors és biztos halálra vannak kárhoztatva, mint minden, aminek a kultúrember nem veszi hasznát vagy amiben még hozzá kárát is látja. A kengurukat kiszorították a legelésző juhnyájak, melyek azokkal nem fértek meg. Egyesült erővel pusztította az ember is Ausztráliában, állítólag azért, mert sajátságos szagukat még a legelő növényzetén is megérezték a juhok, s azt megutálták. A kisebb erszényeseket pedig, ahol csak rájuk akadnak, mindenütt könyörtelenül pusztítják, agyonverik. Mindenesetre van rá eset, hogy egyikük-másikuk valami tyúkot ellop, vagy egy növényt megrág. Az erszényes farkas állítólag már juhokat is széttépett, az erszényes medve is, de ők azért nem nevezhetők károsaknak. Még kevésbbé mondhatjuk ezt egy kis erszényes menyétre, a Phascologale-ra. Az ugyancsak mindenütt tenyészhetne, de, hogy mégis szinte egészen kiveszett, legjobban az bizonyítja, hogy Heck, a berlini állatkert igazgatója nem kevesebb mint 20 év óta kutat utána.
Klaatsch 1905-ben, ausztráliai útja alkalmával írja: „az itteni erszényesvilág rendkívül nagy csalódást okozott nekem. Ezek az ártatlan lények olyan radikálisan, olyan rendszertelenül és annyira érzés nélkül lettek kiirtva, s ez a pusztítás már annyira előrehaladt, hogy ezt nem vártam volna. A keményszívű és tudatlan gyarmatlakó mindent pusztán tréfából lelő, pedig sokszor az állatnak prémjére rá sem hederít. Egyébként azonban a prémekre való vadászás olyan arányokat öltött, hogyha ezeket az állatokat nem védik majd rövidesen törvénnyel, akkor egyes érdekes alakjaik, mint a koala (Phascolarctos) nemsokára a kihalt állatok sorába lép.”
Alig 300 esztendeje, hogy az erszényes állatokat felfedezték, s azóta Ausztrália egész állatvilága és őslakossága már a természeti ősemlékek sorába léptek, s ezeket erélyesebben kellene megvédelmeznünk a végső pusztulástól. Hogy ez csakugyan így van, kitűnik abból az ünnepi beszédből, melyet Új-Dél-Wales Linn-társaságának elnöke még 1906 márciusában mondott: „mostanában Ausztrália valamennyi természetbarátait e szigetkontinens állatvilága megmentésének gondolata foglalkoztatja. Szinte borzalmas a madár- és emlősvilágnak kivételt nem ismerő, galád pusztítása, amellyel az egész kontinensen széltében-hosszában találkozunk. S ehhez még a bennszülött állatoknak mindenütt kitett méreggel való vétkes pusztítását is hozzá kell számítanunk, amely tulajdonképpen arra irányul, hogy a nyúlféléket megtizedelje. A méregnek korlátlan használata folytán is, – akár a vizet mérgezzük vele, akár a csalétket, melyet az állatnak szántunk – ezzel élő emlőseinknek és madarainknak mérhetetlen tömegét pusztítjuk el. A juh és szarvasmarha betelepítése, – a házinyúlról nem is szólva – szintén erősen kibillentette az ausztráliai állatvilágot egyensúlyából és ha azonkívül a hasznos és ártatlan lényeket brutális és ostoba módon, az utolsó szálig kipusztítják, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a természet nekünk azt észrevehető módon visszafizeti.”
Fogságban élő kedvenceinken megfigyelhettük, hogy értelmi fokukat illetőleg meg sem közelítik a többi emlősállatot. Legfeljebb érzékszerveik tekintetében állíthatók velük egy sorba, intelligenciájukban azonban messze elmaradnak mögöttük. Környezetükkel szemben is valamennyi erszényes teljesen közömbös, s legfeljebb csak akkor változik meg, ha zsákmányra akar szert tenni, tehát, ha gyomráról van szó. Az erszényes mindig ugyanaz marad: hosszas fogság után sem ismeri meg évek mulva sem ápolóját. Úgy látszik, hogy a szeretetnek és gyülöletnek, ezeknek a szélsőséges érzelmeknek ő náluk csak halvány nyomaival találkozunk, olyannyira, hogy még az erszényes anya is részvétlennek, közömbösnek mutatkozik kölykével szemben, dacára annak, hogy tovább foglalkozik vele, mint más emlősállat. E helyett veszély esetén minden habozás nélkül túltesz rajta, terhét egyszerűen kidobja erszényéből, így szabadul meg tőle.
A kölyök, amíg az erszényben van, lassanként maga tanulja meg, hogyan találja fel magát szűk környezetben, s ha valamennyire önállóságra tett szert, akkor veszély esetén az erszénybe menekül, s ehhez az anya is annyira-amennyire elősegíti. Az erszényt elhagyja, mihelyt túl nagyra nőtt az anya terhe, talán azért, mert anyja űzi el; de még akkor is megesik, hogy visszatér hozzá, sokszor még akkor is, ha már magának is van része anyai örömökben, hogy aztán együtt szopjon kölykével. Tehát valódi önállóságra voltaképpen csak életének késői szakában tesz szert.
Természetes, hogy az erszényeseknek is vannak élősdiei s ezek között elsősorban sajátságos bolháikat kell megemlítenünk Froggatt figyelmeztet arra a tudósításra, mely arról számol be, minő pusztítást végeznek a homoki legyek az erszényesek között; voltak területek, ahol ezek az állatok jóformán egészen kivesztek. Majdnem százával feküdtek egy rakáson, míg azok, amelyek ezt a súlyos bajt kiheverték, annyira elvesztették érzékelésüket, hogy a prémvadászok megközelítve őket, könnyűszerrel lelőhették őket. S ezt a kórságot egy Simulia, a kolumbácsi légyhez közelálló légyfaj okozza.
Az erszényesek történetéről igen régi feljegyzéseink vannak. Különösen az erszényes patkányok őseit kutatták már a mult században is nagy szorgalommal, s ezeket Cuvier is ismerte. A Párisz melletti harmadkori gipszlerakódásokban kihalt erszényesek maradványaira bukkant rá s azokat az amerikai oposszummal összehasonlítva meggyőződhetett arról, hogy erszényesek valamikor Európában is éltek.
Azóta azonban tudjuk, hogy az erszényesek Földünk történetének régebbi korszakaiban Észak- és Dél-Amerikában is előfordultak. Afrikában eddigelé nem sikerült azok maradványait kimutatni, e helyett azonban Ausztrális pleisztocén-kori régeiben hatalmas termetű erszényesek kerültek elő, mint a Diprotodon és a Nototherium. Egyesek a már említett Tritylodon-ban pillantották meg azt az ősformát, melyből az erszényeseknek tipikus fogazata kialakult, azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ennek az ősformának fogazata már annyira magasan specializálódott, hogy már csak ezért sem tekinthető ily primitív csoport ősének. A Tritylodon helyzete egyébként még nincsen tisztázva, noha vannak Polymastodon-fajok, melyeknek fogazata élénken emlékeztet az előbbiek fogazatára. Annál kétségtelenebben sikerült azonban a Plagiaulax, Ptilodus és Microlestes nemzetségekről kimutatni azoknak erszényes természetét. A Ptilodus és a manapság is élő Bettongia fogazatában megjelenik az első zápfog, melyről Abel (Lehrbuch der Palaeozoloogie 1920) feltételezi, hogy annak a gyökerek kiásásánál és lemetszésénél van fontosabb szerepe.
Megjegyezhetjük még, hogy Anglia júrakori rétegeiben igen apró emlősök állkapocstöredékeire bukkantak, s ezek a jelenkori sokfogú erszényesek fogazatára emlékeztetnek. A legtöbb kihalt és jelenkori erszényes között ugyan nem sikerült a közvetlen összefüggést kimutatnunk, de Abel szerint Patagónia harmadkori rétegeiből kiásott ősi ragadozó erszényesekben (Prothylacinus) kell a mai erszényes farkas őseit felismernünk, míg az európai harmadkori rétegekben talált őserszényesek az erszényes fiahordókhoz és patkányokhoz sorolhatók. Ezek azonban korántsem ősi formák, sokkal inkább az emlősök törzsének egy oldalhajtását kell bennük megpillantani, melyeknek legrégibb őseit ma még nem ismerjük.Volt idő, amikor valamennyi júrakorbeli emlőst az erszényesek közé soroltak, s hogy valamennyi primitív emlőst is erszényesnek tartották, azonban az erszényesek ősi alkatuk mellett is már a mezozoi időkben egyirányban differenciálódtak, s ma már nem tekinthetők a magasabbrendű emlősök őseinek.
A Theriodontia-k Dél-Afrika triászkori rétegeiből kerültek napvilágra, s még mai napig sem tudjuk egészen határozottan, hogy hová soroljuk őket, Egyes vonásaikban kétségkívül ősrégi reptiliákat juttatnak eszünkbe, de e mellett feltűnő hasonlóságot árulnak el az emlősökkel is. Ez főképpen a fogazatukban nyilvánul meg, mely már határozottan metsző-, szem- és zápfogakra különült el. De míg erősen kimeredező szemfogaikkal ragadozókra emlékeztetnek, addig zápfogaik sok tekintetben olyanok, mint a növényevő emlősöké. De ennél még érdekesebb az a körülmény, hogy a Theriodontiák (Gomphognathus) szájpadcsontjának alkotásában ugyanazok a csontok vesznek részt, mint az emlősállatokon, hogy négyszögcsontjuk már feltűnően kicsi, s végül hogy alsó állkapcsuk is sok tekintetben emlősjellegeket árulnak el.
Ha mindezeket tekintetbe vesszük, akkor arra az eredményre jutunk, hogy egyes emlősök és kihalt reptiliák szervezetében bizonyos közös vonások jelennek meg. Ezzel azonban korántsem sikerült megállapítani, hogy milyen összefüggés van az emlősök és reptiliák között. Mert egyfelől nem találjuk meg a Theriodontiáktól a primitív emlősökhöz vezető utat, másfelől az erszényesek és a méhlepényes emlősök között is nagy hézagok tátonganak. Újabban ezt a hézagot a Pantotheria csoportba tartozó ősrégi emlősök látszanak áthidalni, melynek tagjai valószínűleg már a Perm-korszakban éltek Amerikában. Osborn is, Abel is már a placentás emlősökhöz, vagyis a méhlepényesekhez sorolják azokat, s ezekkel nyitják meg a magasabbrendű emlősök rendszerét.
Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül az erszényesek őshazájára vonatkozó eddigi ismereteink rövid tárgyalását sem. A legrégibb erszényesek egyesek szerint Dél-Amerikából vándoroltak át Ausztráliába. Ez utóbbi kontinensen ugyanis csak a Harmadkortól kezdve ismeretesek. Az azóta eltelt idő aránylag rövid volt ahhoz, hogy az erszényesek ily nagy felvirágzásnak induljanak, eredetük tehát messzebbre nyúlik vissza. Valószínű, hogy Ausztráliát Dél-Amerikával valamikor régen szárazföld kötötte össze, egy antarktikus kontinens, amely a régebbi Harmadkorban megadta az erszényesek bevándorlásának lehetőségét. Sarasin szerint az ausztráliai kontinens az Antartisszal különböző időkben függött össze, legkorábban a mezozoi időkben, a Harmadkor közepe táján, a Miocénben. Valószínű, hogy ez az összefüggés arra az időpontra esik, amikor az ausztro-melanéziai szigetvilág már lefűződött. Ezen Sarasin egy szigetvilágot ért, amely Észak-Ausztrálián át keletre a Salamon-szigeteken keresztül Új-Zélandig nyúlt.
Ausztrália faunája látszólag mindenesetre délamerikai eredetre vall. De az állatvilágnak innen kiinduló inváziója sokkal fiatalabb ahhoz, hogy abba az erszényesek is belejutottak volna. Ha ezek a Dél-Amerikából vándoroltak volna be, akkor ennek abban az időben kellett volna bekövetkeznie, amikor magasabb emlősök ott még nem alakultak ki. Mert máskülönben nem tudjuk megérteni, hogy mért nem vándoroltak azokkal együtt tovább. Ezek szerint tehát az Antarktisz volna az erszényesek fejlődési centruma, s innen jutottak volna el Dél-Amerikába és Ausztráliába, de csak ez utóbbi kontinensen tettek szert erre az érdekes alkalmazkodásra.
Weber azonban inkább hajlandó felvenni, hogy Ausztrália legrégibb emlősei az újvilágból származtak át oda. S ennek lehetőségét szerinte megadja a Gondwana-föld, az az ősi letűnt világrész, amely Afrikát, Madagaszkárt és Elő-Indiát Ausztráliával összeköti. Szerinte talán éppen a Szumatra–Timor-szigetláncolaton, vagy az indo-ausztráliai szigetvilágon keresztül ment volna végbe a mezozoi emlősvilág bevándorlása, s ebben természetesen az erszényesek is érdekelve voltak. A Harmadkor előtti időkben Amerikából, de Európából is előkerültek maradványaik, nemrégiben pedig Mongoliából, s minthogy ez utóbbiak éppen a Diprotodontiák-kal rokonok, ez a körülmény az erszényeseknek Euráziából kiinduló előnyomulására engedne következtetni. Ezzel tehát valószínűbbé válik, hogy az erszényesek ősei eredetileg az Arktogeát lakták, s már abban az időben, amikor a Monodelphiá-k még meg sem jelentek, vagy legalább is alig alakultak ki, jutottak át Ausztráliába és Dél-Amerikába. Mindezekhez Weber még hozzáfűzi, hogy Új-Guinea több ízben került Ausztráliával összefüggésbe, már az ausztro-melanéziai kontinens révén is, melynek létezését ősföldrajzi tények is igazolják. Ez északra a mai Palan-szigeteken és a Philippini-szigeteken keresztül Kelet-Ázsiáig nyúlt és a Molukki szigetvilág révén is összefüggésbe került Kelet-Ázsiával. Ezen a földhídon át juthatott el az anoa és a babirusza-disznó is Celebesz szigetére.

 

Hírlevél



HTML formátum?

Joomla Extensions powered by Joobi

Böjte Csaba ofm gondolata

Nem abban bízom, hogy én keresem az Istent, hanem abban, hogy Isten keres engem. A kettő között lényeges különbség van. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)

Ma 2018. december 15. szombat, Valér napja van. Holnap Etelka és Aletta napja lesz.

Magnificat donate

Szeretettel köszönöm a gyermekeink nevében az adományt! Csaba t.

Amount: 

Szentferencalapitvany.org

Nap Szentje

Keresés

Belépés

Ablak a végtelenre

Emberfia

Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Bővebben...

Ablak a végtelenre Android-on

Android okostelefonon és tableten is elérhető az Ablak a végtelenre című könyv napi kis adagokban.
Az app letölthető a Google Play-ből.

Pillanatkép

Facebook

Twitter

Facebook

Google Plus

YouTube