Üdvösségünk egyrészt Isten jóságának köszönhető, azaz ajándékként
kapjuk, másrészt Isten hűségének bizonyítéka. Az Ő hűsége mindig
megmarad, szemben azzal, hogy mi időről időre hűtlenné válunk. Az
Üdvözítő hűségére csak a mellette való elkötelezettség lehet a
válaszunk. Parancsaihoz és szándékaihoz való hűségünk lelke az iránta
való szeretet, amelynek jutalma az, hogy egykor nekünk is ezt fogja
mondani: a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe.
Nincs saját kulcsunk az üdvösséghez. A kulcs Jézus kezében van. Ha
virrasztva, éberen és okosan várjuk érkezését, ha eléje sietünk, akkor
kinyitja a mennyország ajtaját, és vele együtt bemehetünk. De ha
elalszunk, vagy balga módon lemaradunk jöveteléről, akkor utólag már
hiába zörgetünk. Üdvösségünk kulcs az Ő kezében van, Csak vele
juthatunk az örök életre.
Jaj nektek, képmutatók – mondja Jézus. És jaj nekünk, ha most azt
gondoljuk, hogy ez a figyelmeztetés csak másoknak szól, de nem nekünk.
Jaj nekünk, ha azt hisszük, hogy már megérkeztünk, és nem kell tovább
haladnunk a tökéletesség és az életszentség útján. Jaj nekünk, ha
túlzottan magabiztosak vagyunk, s ha elégedettek vagyunk önmagunkkal.
Vajon Jézus elégedett-e az életünkkel és a szolgálatunkkal?
Megtaláltuk a názáreti Jézust – mondja lelkesen Fülöp apostol. Érzi,
hogy Isten ígérete teljesedett be Jézus személyében. Keresni és
megtalálni Jézust, ez legyen számunkra is az örvendezés oka. De vegyük
észre azt is hogy Fülöp nem önmagában örvendezik, hanem éppen elmondja
örömét Natanaelnek. Mi is beszéljünk bátran másoknak a Jézussal való
találkozásainkról, és vezessük el az embereket őhozzá.
Ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be
szeretnének menni – korholja Jézus a farizeusokat. Szavaiból azt is
megérthetjük, hogy akkor helyes a vallásosságunk, ha mi magunk is az
üdvösség felé törekszünk, és igyekszünk másoknak is a segítségére
lenni, hogy oda jussanak. A vezetők felelőssége különösen is nagy,
hiszen azt a feladatot kapták, hogy a rájuk bízottakat mind elvezessék
az üdvösségre. Engedelmes lélekkel kövessük pásztorainkat.
Szent István király remények és csalódások, örömök és fájdalmak,
sikerek és kudarcok között élte küzdelmes, de vállalt életét. Állta az
élet viharait, küzdelmeit, mint ahogy Sík Sándor írja szép versében, az
Acélemberben. Igazi férfi, vezér volt, hivatásnak élő, küldetéses,
népéért élő ember. Igazodási pont ő minden magyarnak, hívőnek és
hitetlennek egyaránt, vonatkozási pont, amelyet nem lehet megkerülni.
Most rajtunk a sor. Jövő és jelen is azon múlik, hogy mi mit teszünk,
és hogyan tesszük azt. Tanúságtevő életre hív szent István ünnepe.
1894. január 8-án született Lengyelországban. 1940-ben Auswitzben vértanú halált halt. Egyik fogolytársa mondta el: ,,A
páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert
mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot
ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi
jóságba vetett hitet.''