Az iskolán kívüli népnevelés feladatai

Az iskolán kívüli népnevelés feladatai

A nyugati államokban hatalmas** és anyagiakkal bőven ellátott szervezetek foglalkoznak a nép iskolán kívüli művelésével. Az északi országokban már több évtizedes múltra visszatekintő középiskolák működnek, és a többi nemzeteknél is legalább a közoktatásügy minisztérium mellé beosztott külön osztály irányítja ezt a munkát. A nép iskolán kívüli mûvelése érdekében nagy áldozatokat vállalnak, habár fejlett oktatásügyük szinte hiánytalanul, száz százalékosan biztosítja a nép alapműveltségét. Nálunk csak most jelentkezik egy bizonytalan érdeklődés a népnevelés iránt. S az is inkább divatként, a nálunk szokásos úton, szólamok szárnyán és az önreklám öblös hangján, vagy a műkedvelő bírálgatás hozzá nem értő hozzászólásaiban érkezik.

Nálunk csak most jelentkezik egy bizonytalan érdeklődés a népnevelés iránt. S az is inkább divatként, a nálunk szokásos úton, szólamok szárnyán és az önreklám öblös hangján, vagy a műkedvelő bírálgatás hozzá nem értő hozzászólásaiban érkezik.De ezt is biztató jelnek kell vennünk, mert egyelőre fontos, hogy bármilyen formában, csak minél többet emlegessék. Talán elősegíti, hogy lassan-lassan ez a kérdés is beérkezzék arra a területre, melyre az erdélyi magyar értelmiség érdeklődő csápjait időnként ki szokta nyújtani és az odatolt kérdéseket immel- ámmal bár, de körültapogatja. A kérdés egész jelentőségének felfogásától és főképp az abból reánk háruló munka komoly vállalásától még messze vagyunk, azonban emlegetése is hozzájárulhat, hogy felengedjen az a fagyos, sőt cinikus közöny, mely ma sokszor mellbe vágja, visszahőkölteti a jó szándékot is.

A népnevelés célja kettős. Mint a nevelés általában, a népnevelés is az egész embert tekinti, egyéni és társadalmi vonatkozásban veszi és akarja tökéletesebbé tenni. Célja tehát: népünk tömegénél gyarapítani az egyéni és a társadalmi mûveltséget.

I.

Egyéni mûveltségre mindenkinek, a nép egyszerû fiának is joga van. A népiskola csak a legszükségesebb elemi ismereteket adja meg. A foglalkozás körébe vágó ismere- tek pedig mindig csak egyirányú, aránylag szûk területet ölelnek át. A személyiség kibontakozásához azonban többre, bizonyos fokú teljességre van szükség. A foglal- kozásához láncolt ember más irányú képességeinek fog- lalkoztatása és a teljességre törekvõ testi-lelki igények- nek valamelyes kielégítése nélkül elboldogtalanodik, fél- szeg, valamennyire mindig nyomorék marad. A tanár, a pap stb. félszeg, élhetetlen típusait ismerjük. A sebész a belsõ betegségeket is bonckése alapján, sebészeti szem- pontból vizsgálja. A cipész a színdarabban is legelõször a szereplõk lábbelijét veszi észre, s egyetlen élményként az egészbõl talán ezt az észleletét viszi haza. A riporter képes a tépett szívû anyát, aki a szerencsétlenül járt fia ravatala mellett fájdalom alatt roskadozik, vallatóra fogni, a részletek könyörtelen visszaidézésében újra meggyö- törni, mert foglalkozása beidegezte a híradásra, és az élet jelenségei csak annyiban és csak akkor érdeklik, ha azok- ból szenzációt tud kanyarítani. Hasonló példákat a mai élet specializáló iránya, a foglalkozásokat végletekig rész- letezõ törekvése következtében bõven találunk bárme- lyik területen.

Amit azonban ezeknél mint nevetséges, máskor mint bántó félszegséget észreveszünk, a népnél hajlandók vagyunk rendes, változtatásra nem szoruló állapotnak te- kinteni. Pedig, amint kiütközik az egyoldalú mûveltség fogyatékossága, s amint meglátjuk azt, hogy az egyolda- lúan képzett ember milyen értelmetlenül áll az élet többi jelenségeivel szemben, sokszor mennyire ügyetlen az élet egyszerû körülményei között is, és mennyire nem tudja az élet teljességét átfogni, élvezni, személyisége tartalmát kitölteni, ugyanúgy észrevehetnõk, hogy a nép mostani állapota nem rendes, nem szükségszerû, nem természetes, hanem méltatlan állapot, a teljesebb életre ráképesítõ, neki való mûveltség hiányának következmé- nye. Nem a felszínes városi kultúra hiányzik neki, ami a városlakók nagy részénél is csak mélység és belsõ tarta- lom nélküli külsõ máz, hanem a reászabott, körülménye- ihez mért olyan nevelés, mely értelmi, akarati és érzelmi világát teljesebbé tenné.

„Európa legértelmesebb parasztja”

Az értelem mûvelése a népnevelés feladatai között is elsõ helyen áll. Reclus francia földrajztudós azt mondja a magyar parasztról, hogy Európa legértelmesebb paraszt- ja. A világháború alatt számtalanszor nyilatkoztak hason- lóan idegen nemzetek tisztjei a magyar baka értelmessé- gérõl. S aki külföldön járt és összehasonlíthatja népünket a többi nemzetek népével, maga is meggyõzõdhetik er- rõl. Akárhányszor nagyobb lelki gyönyörûséget jelent a társalgás egy átlagosan értelmes falusi gazdával, mint a mûvelt középosztály egyik-másik tagjával. De ezt a szinte kivételes képességet parlagon hagytuk, kimûvelésével nem törõdtünk. A maga erejébõl nem tudott lépést tarta- ni a meggyorsult haladással, s az élet elhaladt mellette. Szemeit nem nyitottuk fel, és füleit nem szoktattuk hoz- zá, hogy a vélemények zsongásából kifogja a tiszta han- got, és a vélemények között meglássa az igazit. Szabad zsákmánya lett a hazug és megtévesztõ eszméknek, a testtel-lélekkel egyformán üzérkedõ szellemnek, s a sze- rencsésebb, a tanultjai törõdése folytán mûveltségben haladó népek messze föléje kerültek.

A népünk mûvelésére irányuló törekvéseknek a súlyos mulasztásokat pótolniuk kell, mert a szellemi rugalmas- ság ma szükségesebb kellék, mint a múltban. Az élet régi, áttekinthetõ formái felbomlottak és összekuszálódtak. A forgatagos jelen máról holnapra új helyzeteket teremt, új feladatok, váratlan nehézségek bukkannak fel mindegy- re. S népünket meg kell tanítanunk gondolkozni, hogy az összevisszaságban tudjon eligazodni. Fel kell szerelnünk a szükséges tudnivalókkal, hogy ne induljon el vaktában a más feje, az eléje dobott zavaros vagy rossz szándékú igék után, hanem lásson, ítélni, dönteni, a maga lábán járni tudjon. Nehézkes vagy hiszékeny gondolkozással, tágabb látókör és gyors alkalmazkodó készség nélkül áldozatul esik a vak körülményeknek és garázda szándékoknak.

Az értelem mûveléséhez számíthatjuk a hivatás köré- be vágó ismeretek gyarapításának kötelességét is. A nép- nevelõtõl nem lehet ugyan elvárni, hogy egyúttal gazda- sági szakoktató is legyen, de a nép ilyen irányú felvilágo- sítását, gazdasági gyarapodásának elõmozdítását, a gaz- dasági ismeretek elsajátítására szolgáló alkalmak szerzé- sét vállalnia kell. Habár a szellemi és erkölcsi színvonal nem függ szükségszerûen össze az anyagi javak mértéké- vel – vannak mûveletlen és rossz erkölcsû gazdagok, és mûvelt, jellemes, igen szép életû szegények –, azonban általánosságban a magasabbrendû mûveltség mégis anyagi kultúrán épül fel. Akinek a mindennapi kenyér minden- napi nyomasztó gond, annak nehéz az ismeretterjesztõ elõadások látogatása, könyvek beszerzése, de nehéz a mennyország felé vezetõ út is. Paupertas maxima meritrix.*page27image14896

Hiányzik a tanult magyar gazda-, iparos- és kereske- dõtársadalom

Széchenyi írja a Hitelben: „Az ész erõ, s így az ész boldogság.” A legnagyobb magyar itt a kimûvelt ember- fõrõl, a jó és tökéletes építõmesterrõl, a mélyebb tudo- mányú gazdákról, a józan tanultságú vezérekrõl, az alkal- mas tulajdonokkal rendelkezõ birtokosokról: szóval a saját foglalkozásukban képzett polgárokról beszél, „a köz- értelmességrõl, melynél fogvást – írja tovább – a bölcs nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál keve- sebbet szorul másokra s így annál függetlenebb s erõsb a nemzet.”

S ha a tényeket Széchenyi mondásának fényénél vizs- gáljuk, népünk mostani gazdasági helyzetébõl még sú- lyosabb vád komorlik elõ, melyet a gazdasági válság és a politika ismert törekvései alig enyhíthetnek. Ezek kétség- telenül belejátszottak leszegényedésünkbe, de be kell ismernünk, hogy elsõsorban mûveletlenségünknek, a Széchenyi-féle közmûveltség hiányának következmé- nye, hogy gazdaságilag a megkapaszkodás, az ellenállás komoly kísérlete nélkül elzuhantunk és egészen alul ke- rültünk. A nyugati népek gazdasági helyzetében beállott rosszabbodás csak egy nagyon igényes élet viszonylagos leszállítását jelenti, a szász nép a velünk közös sorsban is tartja magát, a mi népünk azonban hihetetlen igénytelen- ségre kényszerült, s gyökereirõl letépve végzetes ará- nyokban kallódik szerteszét az egész országban. Nyílt esze, tanulékonysága, kivételesnek mondható átlagos ér- telmi képessége nem segített rajta, nem lett számára „az erõ és boldogság” forrása. Társadalmunkból hiányzott a tanult magyar gazda-, iparos- és kereskedõtársadalom. Nem volt, aki a dolgozó nép fiainak sorsát szívén viselte, s az adott nagyszerû képességek kimûvelését vállalta vol- na. Furfangra, ravaszságra, körülményeihez mért és alkalmazott leleményességre ránevelõdött, mert életének út- ja mindig lesben álló veszedelmek és galád szándékok között vezetett, de foglalkozásának új fogásaira, a gazdál- kodás újabb eszközeire és kiadósabb módszereire nem tanította senki.

Induló népnevelésünk munkatervében a gazdasági mûveltség gyarapítása lényeges rész. A foglalkozásban való jártasság, a foglalkozáshoz tartozó ismeretek birtok- lása lelki erõ is. Erõsíti az öntudatot, biztosságot kölcsö- nöz és örömet ad a munkához. És ez az öröm és biztosság éppen úgy hozzátartozik az emberi élethez, éppen olyan természetes igénye mindenkinek, aki megszületett, mint a tisztességes megélhetéshez elégséges kenyér.

A mély és tiszta kedély

A tudás azonban önmagában nem elég. Beképzeltté tehet, de a személyiség tartalmát, teljes képzettségét nem adja meg. Az egyensúlyozott emberibb embert az értel- mi, akarati és érzelmi világnak arányos és együttes mûve- lése alakítja ki. A népnevelés tehát az akarat és kedély tökéletesítését sem hanyagolhatja el.

Magasabb célkitûzések és azoknak következetes ke- resztülvitele nélkül egyik foglalkozásban sem lehet bol- dogulni. Ma különösen sok akadály esik mindenki útjába, s kézben tartott, erõs, edzett akaratra van szükség, hogy ne torpanjon meg, hanem bátran nekivágjon újra és újra. Az akarat nélküli vagy akaratgyönge ember az élet felada- tokkal és nehézségekkel zsúfolt országútján csak bukdá- csol. S a népnevelésnek, lévén elsõsorban erkölcsi kér- dés, elsõdleges célja, hogy az embert korunk egyetemes zsibbasztásából felszabadítsa, a tétovaságból kirántsa, s a szélesebb rétegek egyedeit is igaz szabadságra, függet- lenségre és önuralomra nevelje. A céljával tisztában levõ népnevelés az irodalmat és a történelmet az általános és népi mûveltség ápolása mellett ennek a feladatnak a szolgálatában használja fel. A nemesebb eszményeket ezekben kapja meg és ezek által viheti a néphez, utánoz- ható [elérhetõ] közelségbe.

A kedélynevelés fontosságát talán szükségtelen részle- tesebben indokolni. Életünk kietlen sivatagában egyik legüdítõbb jelenség, legnagyobb vigasztalás a mély, tiszta kedély. S csak népünk kedvteléseire, szórakozásaira, mu- latságaira és a hajdani szép népszokások eldurvult mai formáira kell gondolnunk, hogy rádöbbenjünk a népne- velésünkre ezen a téren váró halaszthatatlan nagy mun- kára. Mi, az igazi fajszeretet (ami nem a hangos melldön- getésben és kérkedésben áll!) és bizonyos lelki mûvelt- ség hiánya következtében hajlandók vagyunk a durva virtuskodást is faji erénynek minõsíteni, ha szerét ejthet- jük, színpadra is visszük (pl. Székely guzsalyas); hivalko- dunk azzal, amit szégyellnünk és takargatnunk kellene, holott a népünknél egyetlen vasárnap délután tapasztal- ható sok durvaság láttára mélységes szomorúságnak kell rátelepednie minden lélekre, aki fajának javát õszintén akarja. Mulatságai durvák, kedélyeskedései tele vannak szemenszedett, arcpirító trágársággal. A falusi legény nem énekelve, hanem bömbölve megy végig az utcán. S bármennyire tiltakozik bennünk minden csepp vér, ha tétlenek maradunk, beteljesedik rajtunk a kaján jóslat, koporsónkat ácsoljuk. Mert egy nép, amelyiknek fiatalsá- ga keresi a részegséget, a szándékos elállatiasodást, és szinte minden mulatságát vérontással végzi, homlokán egy szégyenteljes halál bélyegét hordozza.

Népnevelésünkre ezen a téren nehéz feladatok várnak. Primitív és elhízott [értsd: eltorzított] ösztönökkel kell megküzdenie, amihez erõt elsõsorban a vallásos életbõl meríthet. A vallás különben is a népnevelési munka alap- ja, a vallás erõi nélkül eredményes népnevelés nincs. A nép lelke mélyén durvaságai ellenére is erõsen és eleven keresztény. A zûrös élet sejtelmes suhanásait és érzékel- hetõ pattogásait, a rejtett és látható dolgok zsivaját, össze- visszaságát vallási képletének segítségével rendezi és fogja össze egységbe. Az életharcban elbágyadt vagy megsebesült lelkével is erõért és vigasztalásért vallásá- hoz menekül. Kedélyéhez itt lehet a legkönnyebben és a leghathatósabban hozzáférni.

A lélek mélyebb járataiba behúzódó valláserkölcsi erõk mellett az ének- és szavalókórusok, versek, történetek, alkalmas játékok, ünnepségek, szórakozások, ellenõrzött mulatságok is hatékony eszközök. Ezek segítségével el- vonjuk a durvább alkalmaktól, s ugyanakkor nemesebbet adunk. A nevelést a gyermekeknél kell kezdenünk, de a fiatalság és felnõttek ilyen arányú foglalkoztatásával gyorsíthatjuk, hogy népünk az elcsúfító durvaságokból lassan kivetkõzzék, örülni tudjon az élet tiszta örömeinek, az otromba tréfák és káros mulatságok helyett nemes szórakozásokban, kedélyes együttlétben lelje örö- mét.

II.

A társadalmi vonatkozások az ember társas természetébõl következnek. Minden ember közösségbe illesztve él, a család, nemzet, állam és emberiség bizonyos fokig zárt, de egyre táguló és egymásba átmenõ körei fogják körül. Az egyén élete a mások életéhez kapcsolódik, munkáját, életét mások élete, munkája kiegészíti, átveszi. S ez a körülmény kölcsönös kötelességeket és jogokat állít fel, meghatározza az egyed magatartását. A népnevelés tehát nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a nép egyedeit helyes magatartásra nevelje a társadalmi viszonylatok szempontjai szerint is.

Gyökérkötõ erõk

Elsõ helyen a családi érzés és családias gondolkozás nevelése áll. A gyilkos, modern szellem rontása már népünk családi életén is észrevehetõ. Korunk beteg gondolatai behatoltak és züllesztik a falu egykor szép, tisztes, példaszerû családi életét. A szabadelvû irányzat mesterkedései és a bolsevizmus nyers propagandája itt egy vonalon haladtak és egymásnak segítettek. Együttes hatásuk következtében városon a néphez számított osztályok családi élete éppen olyan széthulló, mint a modern erkölccsel tetszelgõ felsõbb köröké, de rohamosan ebbe az irányba tart a falu is.

A folyamatot a mi népünknél gyorsítják a rendkívül nehéz megélhetési viszonyok. A gond tömegekben szórja szét a magyar családok tagjait egymástól. S kegyetlen sorsa, nélkülözései, a számára még nyitva hagyott foglalkozások durva jellege, folytonos küzdelme állandóan az eldurvulással, a lelki érzéketlenséggel fenyeget. És a népnevelés legsürgõsebb feladata, hogy a szülõkben a gyermek, a gyermekekben és ifjakban a szülõk iránti szeretetnek a felverésével [értsd: ébresztésével], állandó ébren- tartásával, nemesítésével, a vérségi viszonyokból származó különbözõ kötelességek megismertetésével: szóval a családi élet nemesítésére irányuló tervszerû és kitartó munkával a szenvedések és megpróbáltatások tüzébe lökött népünk számára legalább a legemberibb közösségnek, a családi életnek vigasztalásait biztosítsa.

A népnevelésnek társadalmi vonatkozásban második feladata a honismeret közvetítése. A honismeretnek gyökérkötõ ereje van. A nép fiát szûkebb hazájának, fajának, népe múltjának, küzdelmeinek, nagy fiainak ismerete, a nép életmegnyilvánulásainak tudatos látása, a honi szokások szeretete a hazai röghöz és az otthon küszöbéhez köti. Ha tudatosan nézheti szülõföldjét és annak életét, másképp értékeli, s idegenbõl is visszavágyik. A honismeret azzal, hogy megismerteti a néppel a szülõföld történelmi múltját, állat- és növényvilágát, az ott született népmeséket, a népmûvészet virágait, melyek saját lelkébõl fakadtak, és a népszokások tiszta formáit, ráneveli értékeinek megbecsülésére, és a szûkebb hazájának tala- jába hatoló, ezer ágazású, dús lelki gyökérzetet öntözi.

Ezen a téren már elismerésre méltó munkát végeztek egyesek. Domokos Pál Péter székely szõttes mozgalma, a magyar népi ének- és zenekultúra érdekében kifejtett buzgólkodása, Kós Károly, Albrecht Dezsõ kalotaszegi munkája, az ’Ezer székely leány’-napok stb. hatása alatt munkába álltak mások is. És remélhetjük, hogy a szépen indult munka általános és lassanként teljesebb, a honismeret egész körét felölelõ lesz.

A szétzilált népi lelkület helyreállítása

Társadalmi irányban harmadik és egyben legmélyebb értelme a népnevelésnek, hogy nemzetté nevelje a közös származás, nyelv, történelmi múlt, mûveltség és közös sors által összefogott embereket. Történelmünk utolsó két évtizede újból megmutatta, mennyire reánk (s nem a német népre!) találnak Goethe keserû szavai: „Im ein- zelnen so vorzüglich und als Volk so miserabel.” Egyen- ként véve, külön-külön mind nagyszerû magyarok va- gyunk, de tömegünkben, mint népnek, szánalmas a magatartásunk. Most kitûnt és megvilágosodott azok számára is, akik addig a hazug magyar-romantika rózsaszínû szemüvegén keresztül nézték a nemzetet, hogy fennen hirdetett nemzeti egységünk pusztán politikai, belsõ erõ nélküli egység volt, nem nyúlt le a magyarság összességének lelkébe, s az elsõ komoly teherpróba alatt széthullott. Mihelyt a politikai abroncs széthullott, nyomban felemelték fejüket a régi és új ellentétes erõk.

Volt talán egy pillanat 1919 és 20 táján, amikor az egység lelki elõfeltétele nem hiányzott s meg lehetett volna teremteni, ha akad, aki a sok jószándékot összefogja, megeddze és együtt tartsa. De az elsõ egymásratalálás futó pillanata után nyomban elõkunkorodtak az egyéni törekvések, a csoportok érdekei, a régi ellentétek, és a magyarság különbözõ rétegei olyan érdekközösség nélkül éltek egymás mellett, vagy egymás ellen, mintha nem történt volna az égvilágán semmi. S ma is így van: körün- kön belül titkos és nyílt csoportosulások, érdekösszefogások, önzõ célú vállalkozások, öncélúvá tompult osztá- lyok ezerfelé rángatják az amúgy is laza nemzeti lelkületet. Munkásságunkat ma sem sikerült bevonni közösségünkbe, a falusi tömegektõl talán még távolabb állunk, mint eddig, mert értelmiségi osztályunk a meddõ politikai szólamokon túl most sem jutott. Végzetesen az elproletarizálódás útján van, de a néphez anyagi leszegényedésében sem érkezett lelkileg közelebb. Idegen mûveltségében idegenül él, s régi osztályhelyzete foszlányait szorongatva a néptõl távol, külön keresi boldogulása útjait.

Egészen természetes, hogy a javulást – és további fokon: a szilárd öntudatos népi egység megteremtését – célzó munkának a tanultak körébõl kell kiindulnia. Az értelmiségi osztálynak kell ráébrednie, hogy a mûveltségbeli és lelki távolság kiküszöbölése az õ feladata. Ami alatt nem a mûveltség egyformásítását értjük, nem is a tanultak idõnkénti kirándulását a néphez fölényes kioktatások vagy lírai ömlengések céljából, még kevésbé a felszínes városi mûveltség reámázolását a falura, hanem a közös sors becsületes vállalását, a népi érdekek önzetlen szolgálatát, és a legkülönbözõbb foglalkozásokon keresztül a néppel való közvetlen – hogy úgy mondjam – fizikai közelség, az önzetlen, céltudatos népnevelõ munkával pedig a lelki közelség megteremtését. A népnevelés feladata az, hogy a nép minél több egyedének megadja a lehetõ legnagyobb fokú neki való mûveltséget. Az egységet a nevelési eszmények és a közvetítésre szánt mûvelõdési javak közössége biztosítja. S az erdélyi magyar értelmiség elutasíthatatlan, de szép hivatása, hogy a nevelési eszményeket elõbb a maga számára világosan kidolgozva, érdekközösségbe lépjen a néppel, s a közös múlt és lélek nagyszerû mûvelõdési értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkület egységét helyreállítsa.

Szekfû Gyula írja Széchenyirõl: „Ahhoz, hogy tapasztalatait gyümölcsöztethesse, elõbb meg kellett találnia az utat saját népéhez. Ez is megtörtént. A császári királyi katonatisztet nem valami parasztromantika hazug vagy félmûvelt érzése kötötte össze legénységével debreceni helyõrségében; ellenkezõleg: valami folyvást eltaszítá e mûveletlen, szinte állati sorba hagyott magyar parasztok tömegétõl, de egyszersmind akaratán kívül, az öntudat alatt mûködõ közösségi erõk is megmozdultak, vére vitte az elhagyott emberekhez, kiknek vadsága visszataszító volt számára. De taszítás és vonzás zavarából lassanként megülepedett a mûvelt ember és magyar ember gondolkozása: felismerte, hogy egy vér ezekbõl, felismerte, hogy õ is magyar, akinek Isten hasonlíthatatlanul több erõt, tehetséget és eszközt adott kezébe vérei felsegítésére, akinek tehát kötelessége mindazt az elmaradt ’árva’ magyarság javára felhasználni. Felismerte a magyar ’parlagot’, s a felismerés pillanatában tudnia kellett, hogy ezt a parlagot õ fogja kiirtani, a magyarságot õ fogja megnemesíteni.”

Ha népünk kendõzetlen helyzetéhez még hozzánézzük a szélesebb távlatok jeleit is, láthatjuk, hogy az emberiség jelenében az elvakultság apokaliptikus méretû borzalmak elõkészítésén dolgozik. De az emberiség feje fölött gyülekezõ viharfelhõk sötét kavargásából sem nehéz kikövetkeztetni, hogy a mostani vajúdás után következõ, már alakuló új korba a népek életüket, akár bekövetkeznek a készülõ katasztrófák, akár gyõz a békés belátás, csak erkölcsi erõik teljességével menthetik át. Vajon lesz-e a magyar népnek Széchenyi lelkületû értelmisége, amelyik ezt belátja, s a történelmi szándékhoz a maga munkás vérét lázas készséggel hozzáadja?!

(Forrás: Márton Áron hagyatéka 8. Nevelés. Összeállította és jegyzetekkel ellátta: Marton József. Marosvásárhely, 2012, Mentor Kiadó. 38–49. p.)