Keresztes Szent János

A fájdalmas lélek dalai, ki nem tudja Istent méltóképp szeretni

Alacsony sorsom lángja

ha szeretettől kaphatna erőre,

halált is leigázna,

s a tenger vize tőle

merő tűz volna, heve egyre nőne,

tengeren túllobogna,

a három gépezet ropogna attól,

izzásban szétomolna,

tüzek a tűzfolyamból,

szeretet volna minden neve akkor.

Nem elég így szeretni,

szívemnek élő, égő szomjusága

vágyát el nem felejti,

s hiába annyi lángja,

szomjának enyhülését nem találja.

Az örök tűz olyan nagy,

hogy benne mind e lángok elenyésznek,

nagysága egy atomnak

a teremtett egészhez,

egy csöpp e láng az óceánhoz képest.

Agyag szívem e forró

vágyakozást már nem sokáig állja,

vadvirághoz hasonló,

mi szirmait kitárja

és hervad máris, szétpereg virágja.

Kölcsönfényét e fénynek

hogyan is nyújtóztatná oly magasra,

ahol tüzei égnek

annak, ki fénynek Atyja,

s magas egekben lángjait kirakta.

Ó, sors nyomorusága,

22

ó, szeretetnek kurta röpülése,

habár magasba szállna,

nincs mód rá, hogy elérje,

a szeretetnek nem fér közelébe.

Alig emelkedik föl,

röpülni tolla oly igen erőtlen,

ha elszakad a földtől,

rövidke útra röppen,

megbiccen szárnya százszor útja közben.

Alacsony röpülésem

e hevület, bár hajtaná magasra,

hogy Istenhez elérjen,

az égben hogy fogadja,

s bár rátekintene az egek Atyja!

Isten örök tüzétől

jutna e láng hatalmas lángolásra,

ha tüzem szítaná föl,

s elnyelné szomjusága,

örökös lángként inná önmagába!

E tűz lakása tűznek,

itt láng ölelkezik örökös lánggal,

lángom emésztő tűz ez,

mi a szeretet által

szeretetemnek fölgyújt parazsával.

Mellemnek olthatatlan

vágyakozása elcsitulni így fog,

mert látja, oldhatatlan

kötés kötöz az Úrhoz,

mi elpusztít, de Tőle el nem oldoz.