A lélek fölemelése Istenhez – Nagyböjti imádság

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 371

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Szent_helyek_hegytetokereszt.jpgA nagyböjti cselekedeteket tekintve Egyházunk vajon miért említi első helyen az imádságot, és miért nem a kézzelfogható tetteket, a böjtöt vagy a jó cselekedeteket tartja mindennél lényegesebbnek? Beran Ferenc teológus, budapest-újlaki plébános ad iránymutató választ írásában.

Gyermekkorunkban a kis katekizmusból már megtanulhattuk, hogy a nagyböjt a megtérés, vagyis az imádság, a böjt és a jó cselekedetek ideje. Ehhez szép példákat és magyarázatokat is hallhattunk. Például, hogy az imádságban megbeszéljük a Jóistennel, milyen kísértéseink vannak. Szeretete erőt ad ahhoz, hogy e kísértéseket legyőzzük, és ahhoz is, hogy másoknak segítséget nyújtsunk. Arra is gyakran felhívták a figyelmünket, hogy amiről lemondunk, és amit odaadunk valakinek, az számára nagyon fontos lehet. Így az önmegtagadást és az ajándékozó szeretetet egyszerre gyakorolhatjuk. A vajas-lekváros kenyér megosztása másokkal szép nagyböjti cselekedetnek számít.
Érettebb fejjel az ember azon is elgondolkodhat, hogy Egyházunk vajon miért említi első helyen az imádságot, és miért nem a kézzelfogható tetteket, a böjtöt vagy a jó cselekedeteket tartja mindennél lényegesebbnek. Keresztény életünk középpontjában a szeretet áll, az utolsó ítéleten Krisztus a cselekedeteink alapján fog megítélni minket. Ebből a megfontolásból kiindulva eljuthatunk az imádság alapvető fontosságának mélyebb megértéséhez, ami nemcsak a nagyböjti időre, hanem életünk minden napjára vonatkozhat. Damaszkuszi Szent János gyönyörű meghatározása szerint az imádság „a lélek fölemelése Istenhez”. Amit kevésbé költői módon úgy is megfogalmazhatunk, hogy imádság közben életének eseményeit az ember fölemelt lélekkel, Isten szemével próbálja nézni. Ez a látás kell ahhoz, hogy felismerje, mi az, ami veszélyt jelenthet számára, és mi az, amire a másik embernek szüksége van.
A nagyböjti imádság fontosságának megértéséhez jó indíttatást adhat a Jézus pusztai megkísértéséről szóló evangéliumi rész. Jézus a puszta csendjében átgondolja, hogy milyen kísértésekkel kell szembenéznie, mi az, ami eltéríthetné őt annak a feladatnak a teljesítésétől, amelyet az Atya vár tőle. Mik azok a kísértések, amelyek gátolhatják őt abban, hogy – Izajás próféta jövendölése szerint – a megváltás művét a szenvedő szolgaként élő, törékeny, „nádszál lelkű” emberekkel is együttérezve, őket is megerősítve teljesítse? Imádsága közben biztosan gondolhatott arra, hogy hatalmával el tudná némítani a gonoszokat, el tudná űzni a megszálló rómaiakat. Dicsőségét kimutatva el tudná kápráztatni, és ezáltal maga mögé állítani, követőjévé tenni a szenzációra éhes tömeget. Krisztus mégis az engedelmességet, az alázat és a szenvedés útját választotta. Szent Pál felismerte, hogy az Atya akaratának elfogadása micsoda isteni mélységet rejt, ezért nevezi a keresztet „Isten bölcsességének”. A másokért vállalt halálban kifejezett szeretetet nem lehet felülmúlni.
Nagyböjti imáinkban, az evangélium példájából kiindulva, nekünk is érdemes elgondolkodnunk ebben a kegyelmi időszakban azon, hogy mik azok a kísértések, amelyek letéríthetnek arról az útról, amelyre az Úr szava hív bennünket. Mi az, ami eltántoríthat minket attól, amit ő kíván tőlünk? S itt elsősorban nem a parancsok megszegésére kell gondolnunk, hanem azokra a kísértésekre, olyan dolgokra, tettekre, amelyek önmagukban értéket hordoznak, s mégis: akadályt jelentenek lelki életünk Isten akarata szerinti alakulásában. Ehhez valóban föl kell emelnünk a lelkünket, és céljainkat, egészen pontosan a legfontosabb, végső célunkat magunk előtt látva kell döntenünk. Jó példát mutatnak számunkra a szentek. Szent Barnabás apostol mindenét szétosztja a szegények között, mert átérzi, hogy az anyagiak akadályt jelentenek számára. Szent Pál állandóan pénzt gyűjt és gyűjtet a jeruzsálemi szegényeknek, mert fontosnak tartja, hogy érezzék a hívek gondoskodó szeretetét. Néri Szent Fülöp elutasítja az egyházi rangot, mert úgy véli, ez elszakítaná őt azoktól a szegény gyerekektől, akiknek a segítését, nevelését életcéljának tekintette. Ezekhez a döntésekhez távolba látó, „felemelt szívre” volt szükségük – az őket Istennel összekötő imádság által felemelt szívre.
Nagyböjt az imádság ideje. Törekedjünk arra, hogy mi is felismerjük az akadályokat, amelyek nagyböjti megtérésünk, Istenhez jutásunk útjában állnak, és az Úr segítségét kérve győzzük le ezeket!
Fotó: Pexels.com
Beran Ferenc/Magyar Kurír