Ami  Ruandában történt az nálunk is megtörténhet, hisz itt is aljas önző emberek megpróbálják a testvért a testvérrel, apát a lányával tudatosan szembe fordítani, hogy akár egymásnak a fejét vegyék idegen érdekből!! Legyünk a béke hordozói, legyünk mi magunk, bármi is történik, az áldott béke

Szeptember 22-én harmadik alkalommal szervez nagyszabású nemzetközi ökumenikus konferenciát a Pannonhalmi Főapátság. Az ebben az évben a béke kérdésének szentelt konferencia egyik főelőadója Antoine Kambanda ruandai bíboros, kigali érsek, a Ruandai Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.

A konferenciára való készülés jegyében a bíboros életútját és törekvéseit mutatjuk be Görföl Tibor, a Vigilia főszerkesztője segítségével.

Ruandában mindenki tudja, hogy a béke nem érhető el és nem valósítható meg pusztán a „béke” szó és a békére hívó felszólítások monoton ismételgetésével. Ruandában mindenki tudja, hogy a béke és a kiengesztelődés hosszú és fáradságos folyamat, s olyan próba elé állítja az érintetteket, amelyre eredetileg valószínűleg egyáltalán nem voltak felkészülve. És Ruandában mindenki tudja, hogy

a béke soha nem lehet végleges állapot, hanem mindig sérülékeny marad, és ki van szolgáltatva az emberi indulatoknak.

1994. április 4-én vérengzések kezdődtek az 1958-ban alapított országban, s mintegy száz nap leforgása alatt egymillió embert mészároltak le egészen kegyetlen módon. Az áldozatok túlnyomó többsége a kisebbségekben lévő tuszik közé tartozott, életüket a többségben lévő hutuk oltották ki. Az azóta népirtásnak minősített események során éppen Rómában végzett teológiai tanulmányokat egy fiatal pap, Antoine Kambanda, aki ma már bíborosként a ruandai Egyház püspökeit tömörítő szervezet elnöke. Hét testvére közül csak az egyik bátyja élte túl a vérengzéseket, amelyeknek a szülei is áldozatul estek, számos közelebbi és távolabbi rokonával együtt. A kilenctagú családból tehát csupán két fiúgyermek maradt életben.

A fiatal Antoine csak a híradásokból értesülhetett arról, mi zajlik hazájában, és gyötrelmeit tovább fokozta, hogy olaszországi és európai környezete javarészt közönyösen viszonyult a katasztrófához.

Beszámolói szerint mérhetetlenül magányos helyzetbe került, ám éppen fokozhatatlan magányának köszönhetően korábban nem sejtett mélységekbe hatolt a hite.

Antoine Kambanda azért került Rómába 1993-ban, mert erkölcsteológiai tanulmányokat kívánt folytatni. Érthető, hogy fokozott érdeklődést váltott ki belőle a bűn jelensége, s 1999-ben megvédett doktori értekezésének témájául a strukturális, vagyis társadalmi beágyazottságú bűn jelenségét választotta, amelyet elsősorban II. János Pál tanításában, illetve a globális Észak és Dél közötti kereskedelmi kapcsolatok összefüggésében vizsgált. 1958-ban született, s amikor harmincöt éves korában Rómába került, már három éve pap volt: Ruandában szentelte fel II. János Pál pápa. A társadalmi feszültségekkel már jóval korábban megismerkedett, hiszen etnikai villongások miatt a családja már 1963-ban menekülni volt kénytelen Ruandából, ezért pedig alap- és középfokú tanulmányait Burundiban, Ugandában és Kenyában végezte. Kambanda bíboros rendszeresen hangsúlyozza, hogy a hutu és a tuszi népcsoport közötti feszültségnek nincsenek történelmi gyökerei, hiszen a két közösségnek azonos a nyelve, azonos a kultúrája, hagyományosan csak a foglalkozásuk különbözött egymástól, de házasodtak egymás között, sőt idővel a foglalkozásukat is megváltoztathatták.

Az etnikai ellentéteket mesterségesen szították politikai erők, amelyeknek a ruandai nép megosztása volt a céljuk, és 1994-re kiderült, hogy szándékaik véresek, komoly sikert arattak.

A népirtás borzalmáról Kambanda bíboros a következőket mondta: „Ami Ruandában történt, teljesen felülmúlja az ember felfogóképességét. A helyzettel azért is nehéz megbirkózni, mert a vérontásnak olyan összetett következményei vannak, amelyek még nemzedékeken át együtt lesznek velünk. A ruandai népirtás egészen páratlan jelenség. Nem külföldiek vagy idegenek számlájára írható, hanem ruandaiak követték el felebarátaik ellen; olyan embereket mészároltak le, akikkel együtt nőttek fel, az osztálytársaikat és az évfolyamtársaikat, a tanáraikat, a hitoktatóikat, akik a szentségekre készítették fel őket, a papjaikat és a szerzeteseiket, akik evangelizálták őket, sőt az unokatestvéreiket és a szüleik testvéreit is, ha a családjukban előfordultak etnikai szempontból vegyes házasságok.”

A nehézségeket fokozta, hogy katolikus papok és szerzetesek is részt vettek a vérontásban, és Kambanda bíboros számára soha nem volt kérdéses, hogy bűneik semmiben sem érdemelnek méltányosabb megítélést, mint a többi polgár által elkövetett gyilkosságok.

1999-ben Ruandába visszatérve az erkölcsteológia újdonsült doktora nyomban vezető szerepet kezdett betölteni a kigali egyházmegyében, egyebek mellett az igazságosság és a béke előmozdítására létrehozott bizottság elnöke lett. Az igazságosság fontosságának tudatosítását célzó képzéseket szervezett, és részt vett annak az etnikai kérdéseknek szentelt szinódusnak a vezetésében, amelynek során minden résztvevő szabadon és akadálytalanul utat engedhetett a fájdalmának, a gyötrelmeinek, a könnyeinek. „A résztvevők szabadon megoszthatták egymással, mennyit szenvedtek a borzalmak évében. Mindenki szenvedést hordoz magában, függetlenül attól, hogy túlélő vagy gyilkos-e, s a családtagjaik szintén hatalmas fájdalmat és gyötrelmet hordoznak magukban. Az egész ugyanakkor igencsak emberpróbáló volt, nagyon sok kényes helyzet adódott, tele keserűséggel, félelemmel, traumákkal és bűntudattal. Úgy döntöttünk, az a leghelyesebb, ha az emberek elmondják, amit éreznek, ha mindenki elmeséli a szenvedéseit, és a többiek ítélkezés nélkül meghallgatják, amit mond. Ha az emberek megosztják másokkal a szenvedéseiket, akkor a többiek készek magukra venni fájdalmukat, s velük együtt szenvednek” – emlékezett vissza később az 1999-ben és 2000-ben megtartott szinódus eseményeire.

Antoine Kambanda számára mindig is egyértelmű volt, hogy valódi béke nem lehetséges igazságosság nélkül, de kiengesztelődés sem lehetséges minden érintett közös szenvedése nélkül.

2013-ban a kibungói egyházmegye püspökévé szentelték, és ezt követően tevékenysége egyre inkább ökumenikus és vallásközi dimenziókba tágult ki. 2014-ben, a népirtás huszadik évfordulóján az anglikán közösséggel együtt ökumenikus megemlékezést szervezett, és olyan programot igyekezett kidolgozni, amely Ruandán kívül Burundiban és a Kongói Demokratikus Köztársaságban is a társadalmat megosztó ideológiák ellen tud segítséget nyújtani. 2016 és 2018 között hároméves kiengesztelődési folyamat bontakozott ki az országban, amelynek során először az Istennel, másodszor az Egyház többi tagjával, végül pedig az összes ruandaival való kiengesztelődésre helyezték a hangsúlyt. Ekkor, 2018-ban a kigali főegyházmegye érsekévé nevezték ki Antoine Kambandát, aki kiterjedt ökumenikus tapasztalatok birtokában foglalta el hivatalát: 2014 óta hivatalos képviselője volt a ruandai bibliatársulatnak, amely az országban jelen lévő valamennyi felekezet együttműködésével fáradozik a Szentírás megismertetésén és terjesztésén. 2020 óta továbbá a Ruandai Vallásközi Tanács elnöki tisztét is betölti, és a Ruandai Vallásközi Egészségügyi Tanácsot is vezeti. Ugyanezen év novemberében kreálta bíborossá Ferenc pápa. A vallási közösségek egészségügyi tevékenységének óriási jelentősége van Ruandában, hiszen az AIDS, a COVID és más fertőzések kezeléséhez szükséges gyógyszereket sokszor csak ezek a szervezetek tudnak biztosítani.

A Krisztusba vetett hit és a társadalmi tevékenység elválaszthatatlan egymástól a ruandai Egyházban.

Kambanda bíboros maga is gyakran beszél arról, hogy a hitoktatás, a családpasztoráció és a plébániai tevékenység szervesen összekapcsolódik a kábítószer-fogyasztásnak, nemi erőszaknak és embercsempészeknek kiszolgáltatott fiatalok felkarolásával, a szegénységben élő megsegítésével és az egészségügyi szolgáltatások támogatásával. „A Katolikus Egyház egyfolytában zokog Ruandában a miatt, ami 1994-ben történt”, mondta egy alkalommal, és ez egészen más helyzetet eredményez számára, mint amelyben bármely más katolikus közösség létezik a világon. Ugyanakkor azt is tudja, hogy „a ruandai Egyház nagyon közel került Krisztus szenvedéséhez, s ez hatalmas szomjúságot ébresztett Istenre és a vallásos életre.” Éppen ezért a legkevésbé sem tekinthető pusztán rutinosan előadott frázisnak az az üzenet, amelyet minden keresztényhez címez:

„Azt kérem a keresztényektől, hogy szeressék Istent, s ne szavakkal, hanem tettekkel magasztalják, olyan életet élve, amely összhangban van azzal, amit Isten kér tőlünk.”

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír