Assisi Szent Ferenc minden idők egyik legnépszerűbb szentje, már életében legendák születtek róla, alakja számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. XVI. Benedek pápa az „életszentség óriásá”-nak nevezte.

Ferenc az 1180-as évek elején született. Posztókereskedő édesapja az észak-itáliai város leggazdagabb embere volt, Franciaország iránti szeretetéből becézte kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, vagyis kis franciának.

A húszéves Ferenc egy hadjárat során megsebesült, s foglyul ejtették. Szabadulása után visszatért Assisibe, és fokozatosan felhagyott a nagyvilági élettel. Megtérése meghatározó mozzanata volt találkozása egy leprással, valamint a San Damiano-templomban átélt misztikus élménye, amikor Krisztus háromszor így szólt hozzá a keresztről: „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!”

1208-ig remeteként élt, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Ő azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni társainak, ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv. Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között!” (Mt 19,12). Ekkor felkiáltott: „Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!” Mindez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

Néhány év alatt a testvérek száma elérte az ötezret. Ferenc Rómába ment, és III. Ince pápa jóváhagyását kérte életformájukra. A pápa érezte, hogy Ferencet Isten világosította meg és indította el útján.

A legenda szerint III. Ince pápa álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: „Valóban ez az a szerzetes, aki Isten egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!”

Szent Ferenc nem volt tudós, ő maga nem olvasta a Szentírást sem, mégis olyannyira magában hordozta annak szellemét, hogy művelt teológusok csodálkoztak el a szentírás-magyarázatain. Egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”

Ferencben mély tisztelet és csodálat élt Isten teremtett világa iránt. Költeménye, a Naphimnusz nem pusztán gyönyörködés a természet szépségeiben, hanem Ferenc belső lelki érésének gyümölcse.

Szent II. János Pál pápa 1979-ben az ökológiával foglalkozók védőszentjévé nyilvánította.

„Szent Ferenc a teremtés sértetlensége iránti mély és őszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent Ferenc az egész teremtést – állatokat, növényeket, természeti erőket, sőt, Napfivérét és Holdnővérét is – meghívta, hogy együtt tiszteljék és dicsőítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti békétől.”

(Szent II. János Pál pápa: Az ökológiai válság: közös felelősségünk. Üzenet a béke világnapjára. 1990. január 1.)

„Szent Ferenc misztikus volt, zarándok, aki egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával. […] Ferenc valahányszor nézte a napot, a holdat vagy akár a legkisebb állatokat, mindig énekelni kezdett, és dicsérő énekébe az összes teremtményt bevonta. […] számára valamennyi teremtmény fivér és nővér volt, aki szeretetkapcsolatban állt vele. Ezért feladatának érezte, hogy mindennek gondját viselje, ami csak létezik. […] Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem valami gyökeresebb: lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárggyá alakítsa, amely felett rendelkezni lehet. […] Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit. ”

(Ferenc pápa: Laudato si’)

Halála előtt Ferenc megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Ezután megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre – azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. A halált „Isten hozott, Halál testvér!” felkiáltással fogadta, és énekelve adta vissza lelkét az Úrnak 1226. október 3-án a Porciunkulában.

Alig két évvel később IX. Gergely pápa a szentek sorába iktatta. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.

Istenünk, te megadtad Assisi Szent Ferencnek, hogy a szegénységben és alázatosságban Krisztushoz váljék hasonlóvá. Tégy készségessé minket, hogy mi is az ő útján járva kövessük Fiadat, és örvendező szívvel veled egyesüljünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységbe, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Forrás

Diós István: A szentek élete

Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír