Ferenc pápa „mindennapi kötelességünkről” szólt

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Fopasztorok_FPapap1028.jpgMeg kell tanulnunk megosztani másokkal saját tapasztalatainkat. Ehhez ad a Szentatya útmutatót, lépésről-lépésre.

Egy barátom a munkahelyén nemrégiben megtörtént esetről mesélt nekem. Egy munkatársa részletesen beszámolt kollégáinak arról a dokumentumfilmről, amelyet Jézusról látott. A dokumentumfilm azt állította, hogy Jézus nem volt isteni személy, sőt, nem is élt cölibátusban. Az egész „sztorit” az egyház és Konstantin császár találta ki.
Pontosan tudtam, hogy barátomnak mit kellett volna tennie. Isten ugyanis reflektorfénybe állította, igazi „forró” szituációba került. Tanúskodnia kellett volna a hitéről. Feladata lett volna kiállni Krisztus istensége mellett, bármilyen úton-módon, ahogyan csak tud. Meg kellett volna ígérnie, hogy utánanéz annak, amit nem tud, és később visszatér a dologra, hogy választ adjon.
– Hűha! – mondtam neki. – És mit tettél?
– Témát váltottam – válaszolta.
Hát igen, bár végül is érthető. Nem könnyű az ilyen helyzeteket kezelni, kiállni hitünk mellett. Ám ez végső soron keresztény feladatunk.
Ferenc pápa a hívek evangelizálását „napi kötelességünknek” nevezi – és ehhez lépésről lépésre útmutatót is ad.
„Van egyfajta prédikáció, tanítás, amely mindannyiunk mindennapi felelőssége” – mondta Ferenc pápa Az evangélium örömében. Feladatunk „az evangélium örömhírének eljuttatása azokhoz az emberekhez, akikkel találkozunk, legyenek akár a szomszédaink, akár teljesen idegenek.”
A pápa ezt a jelenséget a beszélgetéseink közben zajló „informális prédikációnak” nevezi. Azt mondta, „ez történhet váratlanul és bárhol, bármikor: az utcán, városunk főterén, munka közben vagy utazás során”.
Az első dolog, hogy legyünk figyelmesek, hallgassuk meg embertársunkat.
A jó evangelizációnak párbeszédnek kell lennie – írja Ferenc pápa –, ahol „a másik fél beszél, mi hallgatjuk, miközben megosztja örömeit, reményeit, szerettei iránti aggodalmait, vagy egyéb szívből jövő gondolatait”.
Akkor jöttem rá, hogy ez mennyire fontos, amikor nemrég találkoztam valakivel, akit évek óta nem láttam.
– Köszönettel tartozom neked – mondta. – Évekkel ezelőtt mondtál nekem valamit, ami megváltoztatta az életemet.
– Ennek örülök! – feleltem. – Mit mondtam?
Azt hittem, hogy valamelyik kedvenc bölcsességemet fogja idézni, melyektől a gyerekeim már rosszul vannak, engem azonban továbbra is lenyűgöznek.
– Azt mondtad, hogy amikor meghalsz, nem viszel magaddal semmi mást, csak azt, amit másoknak adtál – felelte.
– Tényleg ezt mondtam? – kérdeztem.
Meglepődtem, először is azért, mert ez nem valami nagyon eredeti bölcsesség, melynek fényében sütkérezhetnék. Ez egy nagyszerű tanács, amit már sokan mondtak, sokféle módon, más és más szavakkal. Például az Újszövetségben is olvashatjuk (vö. 1Tim 6,7). Másfelől meg nem emlékeztem arra, hogy valaha is gondolkodtam volna ezen, arra meg pláne nem, hogy valakinek is mondtam volna.
A jelek szerint azonban ezt mondtam, és ismerősömet szíven találta. Elmondta, hogy éppen pályaválasztási döntés előtt állt. – Miután ezt mondtad, megváltoztattam a terveimet – tette hozzá.
Nem tettem mást, csak meghallgattam, törődtem vele. A többit a Szentlélek elrendezte.
Másodszor: Isten bölcsességét hangoztasd, ne a sajátodat.
A pápa azt tanácsolja, hogy miután meghallgatjuk embertársunkat, „idézzük Isten szavát, akár egy bibliai idézettel, akár egy történet elmesélésével”.
Ez nagyon fontos. Egyikünk sem olyan bölcs, mint a Szentírás. Ezt újra és újra felfedezem, amikor a vasárnapi olvasmányokról írok. Jézus olyan dolgokra világít rá, amikre saját eszemmel soha nem gondolnék.
Ha az embernek kérdései vannak, fordulj válaszért a Szentíráshoz. Nem kell nekünk túl sokat tudnunk. Például meglepő, hogy a Boldogságmondások milyen sok kérdésre vonatkoznak. Ha aztán a tanulságot egy személyes történettel színesítjük, az még jobb.
Harmadszor: Imádkozzunk! Ha lehet, embertársunkkal együtt.
Utolsó lépésként Ferenc pápa azt mondja: „Ha úgy látjuk, hogy társunk megértette az üzenetet, és ha a körülmények lehetővé teszik, akkor ezt a testvéri és missziós találkozást zárjuk egy rövid imával, melybe foglaljuk bele társunk aggodalmát.”
Ez egy merész lépés, kétségtelen. De ez is egy olyan dolog, amivel minél gyakrabban próbálkozol, minél többet gyakorlod, annál kevésbé tűnik furcsának.
Ha valakivel együtt imádkozunk, az három dolgot is eredményezhet. Először is kifejezi azt, hogy törődsz a másikkal. Nem egy vitában akarsz győzni, hanem jót akarsz neki. Másodszor, megtanítja a másik embernek, milyen is egy ima. Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik talán soha nem hallottak valakit imádkozni. Harmadszor pedig, Istent közvetlenül közétek hozod.
Mindezeken túl azonban, a legfontosabb az őszinteség, minden ismeretnél fontosabb.
Lehet, hogy valaki nem teológus vagy nem apologetikai szakember. De nem ez a lényeg. „Aki valóban megtapasztalta Isten üdvözítő szeretetét, annak nincs szüksége sok időre vagy hosszadalmas képzésre, hogy a nagyvilágban járva hirdesse ezt a szeretetet” – teszi hozzá Ferenc pápa.
Nem kell értenünk az Egyház bonyolult dolgait ahhoz, hogy evangelizáljunk, ahogyan az éttermi szakmát, a vendéglátóipart sem kell ismernünk ahhoz, hogy ajánljuk kedvenc éttermünket.
Ahogy Michael Smitz atya fogalmazott: „Amikor Jézus követéséről van szó, általában nem több ismeretre, hanem több bátorságra van szükségünk.”
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: aleteia.org