Hannácska állelujája... - Imre atya írása

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Istenkeresok_alleluja1.jpgHannácska anyukája rendszeresen énekelt a kórusban. Néhanapján otthon is gyakorolt. Ilyenkor Hannácska áhítatosan hallgatta. Noha nem értette a szavakat, mégis szerette hallgatni, ha az anyja énekel. Mint most is. Egy szót ismétel unos-untalan, de annyiféle melódiával, hogy az embernek kacagni jön tőle a szíve: „Álleluja – Álleluja – Álleluja...”

„Mit jelent álleluja?” – kérdezte meg végül is az anyukáját.
„Azt jelenti, hogy: Jézus, szeretlek, dicsérlek és áldlak Téged” – válaszolta az anyuka.
„És az emberek tudják, hogy mit jelent ez a szó?” – kérdezte Hannácska.
„Természetesen” – mosolygott az anyuka.
„Sőt, nem csak azok az emberek tudják, akik itt élnek körülöttünk és a mi nyelvünkön beszélnek, hanem a világ szinte minden embere! Tudják ezt Franciaországban és Angliában, Olaszországban és Spanyolországban, Oroszországban és Amerikában, és még sok-sok országában ennek a világnak. Ha azt akarják, hogy Jézust dicsérjék, Neki hálát adjanak, Vele örvendjenek, akkor vagy kimondják vagy pedig éneklik...”
„Álleluja” – ismételgette Hannácska.
Majd rá is zendített kis csengő gyermekhangjával: „Álleluja”...
„Milyen szép szó!” – mondta, majd kifutott játszani...
Pár nap múlva Erdélyből jöttek vendégek. Hannácska is elment eléjük apjával és anyjával a reptérre, hogy elhozzák őket. Sokáig kellett várakozni. A repülőgép késett. Hannának sok ideje volt hát, hogy körbenézzen.
„Micsoda zsivaj és rohanás” – gondolta magában. Annyi és annyi ember ment, sietett, rohant keresztül a nagy váróteremben, hogy attól kellett félni, még elsodorják...
Hannácska sorra megnézte őket. Egyesek egészen feketék voltak, mások kávébarnák vagy kissé sárgabőrűek. A legtöbbnek olyan komikus ruházata volt, és Hannácska hiába hegyezte a fülét, nem értette a nyelvet, amelyen egymás között beszélgettek.
„Idegen a nyelvük” – gondolta Hannácska, „de az Álleluját biztosan értik?”
Ránézett egy hosszú, feketehajú fiatalasszonyra, akinek kissé sötétebb volt a bőre.
„Álleluja” – mondta neki mosolyogva, és válaszra várva megállt előtte. A fiatalasszony szélesen visszamosolygott rá, és csodák-csodája vissza is válaszolt: „Álleluja!”
Hannácska nagyon megörvendett annak, hogy szót értett a szép idegennel.
Amint oldalt pillantott, két férfi ült egy padon, akik élénken gesztikulálva – szintén idegen nyelven – beszélgettek egymással. A férfiaknak göndör hajuk volt, és hosszú fehér ruhát viseltek.
„Álleluja” – szólította meg őket is vidáman Hannácska.
A férfiak erre abbahagyták a beszélgetést, és elkezdtek szélesen mosolyogni. Odabólintottak neki és azt mondták: „Álleluja!”
Hannácska sugárzott.
„Ha álleluját mondok nekik” – gondolta, „akkor megértenek engem. Olyan ez, mint egy varázsszó!”
„Álleluja, Álleluja” – mondta oda mindenkinek, aki csak útjába futott. Majd maga is végiglibbent a nagy várótermen, és rámosolyogta a varázsszót minden útjába esőre.
„Pszt, Hannácska!” – figyelmeztette mosolyogva az anyukája.
Az embereket azonban egyáltalán nem zavarta. Sőt, sokan Hannácska után fordultak, rámosolyogtak, integettek neki, legugoltak hozzá, megsimogatták kis buksiját, vagy visszakiáltottak neki siettükben is: „Álleluja!”
Egy termetes férfi nagy körszakállal és huncutul moslygó gyermekszemmel elkezdte énekelni: „Álleluja, Álleluja!”
„Ugyanaz a melódia, amit anyuka énekelt otthon” – ismerte fel Hannácska, és csak nevetett, nevetett csilingelő hangján.
A körszakállas bácsi, akinek olyan csodálatos hangja van, hogy olyat Hannácska még nem is hallott, abbahagyta az éneklést, zsebébe nyúlt, és egy nagy darab csokoládét nyújtott át neki. Hannácska az anyjára nézett, az mosolyogva intette, hogy szabad, ő pedig boldogan vette el a csokit.
Egyik ámulatból a másikba esett. „Milyen barátságosak az emberek, ha ezt a szót hallják” – gondolta. „Igaza van anyukának, ezek mind Jézust akarják dicsérni, Neki akarnak hálát adni, Vele akarnak örvendeni, csak nincs idejük, mert sietnek... De ha valaki kimondja nekik ezt a varázsszót vagy elénekli nekik, akkor ők is válaszolnak...”
Mire ide jutott gondolataiban, megérkeztek a vendégek: Terike néni és Jocó bácsi.
Amint a kis csapat a csomagokkal a kijárat felé igyekezett, egy hosszúhajú, sötétbőrű fiatalasszony odaintett nekik és azt kiáltotta: „Álleluja”.
„Neked integet” – szólt az apuka Hannának.
„Álleluja” – kiáltott vissza Hannácska, egyik lábáról a másikra ugrálgatva.
„Igy köszönnek nálatok egymásnak az emberek?” – kérdezte Jocó bácsi az apukától.
„Nem. Csak Hannácska köszön így az embereknek” – válaszolt az anyuka. „Igazán szép köszöntés. Sokkal szebb, mint a „Guten Tag”, vagy az „Auf Wiedersehen” Milyen kár, hogy ezt sokan nem tudják...
„Majd én megtanítom őket rá!” – mondta Hannácska, majd kilibbent a lengőajtón...
Isten adja, hogy Szent Fia, Jézus feltámadása fölötti örömünket, derűnket és állelujánkat soha ki ne oltsák belőlünk a mindennapi gondok, és gyakran mondjuk: "Feltámadott Jézus, szeretlek, dicsérlek és áldlak Téged!"
Ezt kívánja minden egyes Hívének és Olvasójának
Imre atya
Stuttgart, 2011 Húsvétján.