Pótolni az otthon melegét

ImageAz ezredfordulón beindult reform keretében kialakított családi típusú intézményekben elhelyezett árva gyerekek élete úgy tűnik könnyebbé vált a nagyméretű otthonok megszüntetésével. Hargita megyében 413 gyermeket nevelnek „pótszülők", így az egykoron régi típusú árvaháznak otthont adó Székelykeresztúron is vannak ilyen otthonok.

Nevelőnők a szülői értekezleteken
Az egyik ilyen négyszobás tömbházlakásban nyolcan laknak: ott jártunkkor Mária néni, az egyik nevelő éppen ebédet főzött, várva az iskolából, óvodából szép sorban érkező kicsiket. A közös ebédre várás jó hangulatban telik, a gyerekek még tévéznek, játszanak, vagy éppen elmesélik aznapi kalandjaikat. Az asztalon már karácsonyi mézeskalács-figurák díszelegnek, a sütésben az egyik kisfiú is besegít. Az otthonban amúgy négy házvezetőnő dolgozik, egymást váltva. „Leosztottuk egymás közt a tennivalókat, de valójában mindenki mindennel foglalkozik: háztartást vezetünk, segítünk a tanulásban, aláírjuk az ellenőrzőt, szülőértekezletre megyünk, orvoshoz visszük a gyereket, ha kell" – mondta Mária. Az élet a reggel hétkor lévő ébresztővel indul be, reggeli, aztán óvodába, iskolába mennek a gyerekek. Délután szilencium is van, majd szabadfoglalkozás, a kicsiket pedig játszótérre is viszik. Soha nincsenek felügyelet nélkül, ráadásul, mint egy igazi családban, a nagyok is besegítenek, ők is felügyelik a kicsiket. A szobájukban a gyerekek tartanak rendet, a takarítás könnyebb részét ők végzik. 
A családi szeretet ugyan pótolhatatlan, de a nevelők mellettük vannak, általában minden gyermeknek szorosabb kapcsolata alakul ki egy-egy nevelővel. „A nagyobbak inkább esténként jönnek megbeszélni a problémáikat, amikor a kicsiket már lefektettem, amíg a konyhában még teszek-veszek. Sokszor tanácsot kérnek, hogy lenne jobb, mit tegyenek" – mondja Mária néni.
Nem mindenki örült a változásnak
Az árvaházakban gondozott gyermekek élete az európai uniós csatlakozás miatt változott meg jelentősen, ugyanis EU-s előírás volt a nagyméretű, még a kommunista rendszer idején meghonosított otthonok felszámolása. A folyamat már a csatlakozási tárgyalások megkezdésekor beindult, és 2003-ra le is zárult. Így sokan már felnőttek – dolgoznak vagy egyetemre járnak – azok közül, akik egykor a nagy gyermekotthonokban laktak, majd azok fokozatos kiürítése, megszüntetése során kis csoportokban kerültek családi típusú otthonokba. Az országos tendenciák keretében Hargita megyében, Székelykeresztúron és Csíksomlyón is megszüntették a nagyméretű árvaházakat, helyettük családi típusú otthonokat rendezve be, amelyekben 6–10-es létszámú csoportok laknak. Egyes esetekben családi házakban házaspárok nevelik a gyermekeket, máshol kisméretű otthonokba helyezték el őket, ahol nevelők felügyelik az életüket. Hargita megyében több mint 40 családi típusú otthon működik, de a megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság információi szerint a megyében jelenleg mintegy 1700 gyermek él a gyermekvédelmi rendszer ellátásában – a fogyatékkal élő gyermekek számára ugyanis külön elhelyezőközpontok működnek, míg a családon belüli erőszak áldozatait, vagy a hirtelen szülők nélkül maradt kicsiket sürgősségi befogadó-központokban helyezik el. Azokat a gyerekeket, akik nem árvák, de szüleik nem tudnak gondoskodni róluk, igyekeztek úgy elhelyezni, hogy közel legyenek a szüleikhez, és így tudják tartani velük a kapcsolatot.
A székelykeresztúri gyermekotthon 1955-től 2003-ig működött, felszámolásakor mintegy 450 lakója volt, 3–26 év közöttiek. „Húsz gyerek is lakott egy hálóban, az épületben főleg a higiéniai feltételek nem voltak megfelelőek. Iskola, ebédlő, háló minden egy épületben volt, így többnyire ott zajlott az életük a négy fal között, ami természetesen nehezítette beilleszkedésüket a társadalomba" – közölte Bodó József, a székelykeresztúri gyermekelhelyező központ vezetője. A városban a németországi Ház a Holnapért Egyesület segített átszervezni a gondozást: 1998–2001 között négy házat építettek Székelykeresztúr környékén. Később külföldi és hazai támogatásból tömbházlakásokat és még egy házat vásároltak Hargita megye különböző városaiban. Az így kialakított otthonok korszerűek: a gyermekvédelmi hivatal ugyanis központi fűtést, hideg-meleg vizet, teljes ellátást biztosít.
A 3-4 szobás tömbházlakásokban 6-8 gyermek lakik, és vegyes csoportokat alakítottak ki kor és nem tekintetében, nagy hangsúlyt fektetve arra is, hogy a testvérek együtt maradjanak. „Az összeszokott társaságnak nehéz volt a szétválás, azt is mondták eleinte, hogy ott jobb volt, sok emléket hagytak ott, sok baráttól kellett elválni" – mondja Bodó. „A nagy otthonban együtt erősnek érezték magukat, most az iskolában egy-egy osztályban csak néhányan vannak az otthonokból, és megtanulták, hogy alkalmazkodni kell" – magyarázza Major Alpár, a székelykeresztúri gyermekelhelyező központ szociális munkása. 
Munka és szeretet
„Nem egyszerű dolog ennyi gyermeknek a kedvére tenni, de a hét során mindenki kedvence sorra kerül" – mondja Ilona néni egy másik családi otthonban, miközben a két kistestvérnek tálalja az almalevest. Az egyik örül neki, és háromszor kér, a másik viszont nem szereti, neki a második fogás ízlik jobban. „Egyél húst is, te meg kenyeret" – szól egyiknek is, másiknak is a nevelőnő. Közben hazaérkezik három nagyobb fiú is, ők már kiszolgálják magukat. A 16 és 19 éves fiúk a keresztúri Zeyk Domokos Iskolaközpont diákjai, autószerelést, ruhatervezést tanulnak. A két nagyobbnak már sürgősebb a jövőn gondolkozni, úgy gondolják nem a szakmában fognak dolgozni. „Nem leszek autószerelő, mocskos munka, inkább hivatásos katonának megyünk" – mondja az egyik. Baráti körük vegyes, mint mondják, nem utasítják el őket azok, akik megszokott családi környezetben élnek. 
A gyerekek többnyire szakmát tanulnak, de több egyetemista is van. „Vannak olyan nagyobbak, akik most tartanak a középiskolánál, mivel kimaradtak előzőleg az iskolából életkörülményeik miatt, ezért van huszonéves iskolás is" – magyarázza Major Alpár. A gyermekek a nagy otthonban megszokták, hogy teljes ellátást kapnak, nem nagyon gondolkodtak a saját helyzetükön, a jövőjükön. Major szerint a nagyobbak között most is van, amelyik arra gondol, amíg teheti, kihasználja az ingyen ellátást, de a kisebbeknél ez már nemigen tapasztalható, sőt kinézik, aki így gondolkodik, ők már sokkal reálisabban látják a világot. A szakiskola elvégzése után sokan visszairatkoznak 11. osztályba, folytatják tanulmányaikat, hisz amíg tanulnak, maradhatnak az otthonban, és sokan igyekeznek is élni a lehetőséggel. 
Nyáron többen munka után néznek. „Dolgoznak, keresik a munkalehetőségeket, de sokfélék ők is, mint általában az emberek. Vannak, akik megállják a helyüket, mások nem tudnak megmaradni egy munkahelyen, mivel a korán kelés többüknek nagy problémát jelent" – mondja Major.
A Marika néni „gyerekei" közül két nagyobb fiútestvér minden nyáron asztalosműhelyben dolgozik. Látogatásunkkor a fiúk iskolában voltak még, de Marika néni megmutatta a szobájukat, a tévét, amit a fiúk nyáron vásároltak, hogy ne zavarják a kicsik esti tévézését. „Sok gyerek mondja, hogy neki jobban kell bizonyítania, többet kell küzdenie, hiszen még a rendes családból származóknak is nehéz munkahelyet találni" – mondja Major Alpár.
Régi és új szülők
A csíkszeredai Vitályos-ház 1996-ban indult, saját gyermekük mellett jelenleg tíz 11–21 év közötti gyermeket nevel a házaspár, akiknek egy nevelőnő, egy takarítónő és egy szakács is segít. A nagyok besegítenek a nevelőiknek, nekik szavuk van, mint a nagy testvérnek. „Nem szeretnek a családjukról beszélni, kényes téma. Többnyire nem árvák, csak a család nem gondoskodik róluk. De szeretik a szüleiket, és vakációra hazamennek – árulja el Vitályos Katalin. – Azonban érzik, hogy mi jelentjük a stabilitást az életükben, két mosogatás között megbeszéljük a napi problémákat, örömöket". 
A csíkszeredai Orbán Veronika egyéves tíz hónapos korától nevel egy fogyatékkal élő nyolcéves kislányt, akit édesanyja annak idején a kórházban hagyott. Veronikának két felnőtt gyermeke van, úgy gondolta, mivel az övéi már nagyok, és lehetősége van rá, hogy gondoskodni tudjon egy gyermekről, elvállalta az immár családtagnak számító kislány nevelését. „Mostanában kezdett a nevünkön szólítani, eleinte csak mámá, tátá voltunk neki, féltékeny is volt a lányaimra, amikor megpusziltak, merthogy én csak az ő mámája vagyok" – mondja Veronika. A kislány végül megbarátkozott velük is, csakúgy mint a rokonokkal, szomszédokkal, akik hamar befogadták, hisz közlékeny, barátságos. „Nagyon igényli a szeretetet, a dicséretet, és nagyon sokat is tud adni. Ha vásárolni megyünk, mindig kettőt kell venni mindenből, a kisebbik lányomra is gondol, mert vele közeli kapcsolatba került" – meséli Veronika, miközben a kislány a számítógépen játszik, meséket néz, és játéklaptopján rajzol, számol, játszik, majd büszkén mutogatja kifestőskönyveit. „Egy pillanatig sem bántam meg, hogy befogadtuk a kislányt" – tette hozzá Veronika.
Székely Zita
www.kronika.ro