Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim – akik állandóan gúnyoltak – nem hagytak bennem kétséget afelől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulálatlan beszéddel. Még egy léggömböt se tudtam felfújni anélkül, hogy be nem fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.
Ha az osztálytársaim megkérdezték, „Mi történt a száddal?", azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tűnt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.
Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve – csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó, barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.
Elérkezett a rendes évi „hallásvizsgálat" ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.
Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezemet, amikor a többiek. A „suttogóteszten" azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként az ajtóhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztaltól suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Azután a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az óvodában felfigyelt rá, hogy senki nem ellenőrzi, mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.
Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, vajon mit fog nekem súgni Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint „Kék az ég" vagy „Van új cipőd?".
Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta az életemet.
Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta: „Bárcsak az én kislányom lennél."