Az elmúlt héten - augusztus 13-án - valóban meglátogatott egy csoport fiatal, négy borotvált, kopasz fiatalember, és egy kedves lány Magyarországról. Én szeretettel fogadtam őket, megittunk közösen egy kávét, röviden elbeszélgettünk, és ők átadták nagylelkűen mindazt, amit nekünk szántak. Megkérdeztem, hogy van-e hol aludniuk? Ők egy ismerősükhöz mentek Vajdahunyadra, nála szálltak meg. Mi elbúcsúztunk barátsággal.

Augusztus 16-án a hajnali órákban újból visszatértek hozzánk. Későn érkeztek, nem akartak zavarni, így autójukban töltötték az éjszakát, és reggel találkoztunk velük. Azt mondták, hogy "valami kellemetlenség miatt nekik el kellett jönniük Hunyadról”. Egy éjszakára szállást kértek tőlünk, pihenni szerettek volna és másnap hazautazni. Elszállásoltuk szerény vendéglakásunkban, ahol pihenni tértek.

 Utólag hallottam, hogy verekedés volt a városban. Jelzem, hogy a mi gyerekeink közül senki sem volt jelen, így én csak annyit tudok a történtekről, amennyit a fiatalok maguk elmondtak. A dévai ház vezetője, Karda Róbert elment velük a kórházba - ahol a sérült fiatalembert megfelelő ellátásban részesítették -, majd a rendőrségre, ahol ők azt mondták, hogy nem akarnak feljelentést tenni, bár a jegyzőkönyvet felvevő rendőrtiszt erre többször is bíztatta őket. Kollégám elmondása szerint a rendőrség pozitív módon állt a fiatalok ügyéhez, de a feljelentés hiánya ismeretlen tettesek ellen, lényegesen megváltoztatja a hatósági eljárást.

Miután visszatértek, megkérdeztem, hogy szerintük miért volt a verekedés, ők azt válaszolták, hogy nem tudják és egyszerűen nem értik, ami velük történt.  

Én hogy őszinte legyek, mivel ők feljelentést nem tettek a rendőrségen, velem szemben sem fogalmaztak meg kéréseket, és mivel szemmel láthatólag nem történt komolyabb baj egyik fiatallal sem, úgy értékeltem, hogy nem kell tovább foglalkozzam az üggyel. 

Istennek hála én örömmel elmondhatom, hogy békében tudunk együtt élni Déván mi magyarok a románokkal, és valóban nem szeretném, hogy ezt a békét és nyugodt együttlétet kívülről megzavarják. Mindezt nem a félelem, és nem is a szolgalelkűség mondatja velem, hanem a tizenöt év tapasztalata. Szeretettel kérem az önérzetesség lánglelkű apostolait, hogy ne akarják elrontani azt, amit más fáradságos munkával, szeretetből felépített, és nem is magának, hanem bajban lévő gyermekek számára.

Én a magam részéről sajnálom, hogy ezeknek a fiataloknak ilyen tapasztalattal kellett hazamenniük első Erdélyi útjukról. Bíztatom, hogy ha idejük engedi, bátran jöjjenek vissza, és egészen biztos, hogy nemcsak a mi, de a velünk, erdélyi magyarokkal együtt élő románok vendégszeretetét is meg fogják tapasztalni, ha ők is szeretettel, bizalommal közelednek hozzájuk. 

A szeretet végső győzelmében bízva, Csaba t.