Az emberek jók

Nyomtatás
Multithumb found errors on this page:

There was a problem loading image 'images/stories/zoom/Ferfi-lekigyakorlat-Tusnad-2008/viewsize/img_6685.jpg'
There was a problem loading image 'images/stories/zoom/Ferfi-lekigyakorlat-Tusnad-2008/viewsize/img_6685.jpg'

img_6685.jpgKolozsvári Tibor szerint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány sikere az összefogás erejéből fakad

– Mikor és hogyan került a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz?
– Hittantanárnak készülvén 1998-ban elmentem egy évre Dévára nevelőként dolgozni Csaba testvérhez. Érdeklődésem folytán – és tanulmányaim kapcsán is – filozófiai kérdésekről is el-eltűnődtem, és akkor kezdett foglalkoztatni, hogy egyik-másik problémára hogyan lehetne megoldást találni. A filozófusok jellemzően azt a kérdést teszik fel, hogy mi az ember, számomra pedig sokkal érdekesebbé vált az, hogy milyen az ember, és miért olyan, amilyen, miért viselkedik úgy, ahogy, hogyan lehetne nevelni, hogyan lehetne elültetni a gyermekek szívébe az akaratot az élet iránt, és minden iránt, amit fontosnak tartunk. Úgy döntöttem, hogy az egy év letelte után elmegyek Kolozsvárra pszichológiát tanulni. 2003-ban végeztem, és rögtön visszamentem Dévára. Kezdetben pszichológusként dolgoztam ott, és akkor Csaba testvér rám bízta a dévai ház vezetését. 2006-ban pedig, amikor Csaba testvér megvette a tusnádfürdői házat, hazajöttem. Mindig is hazavágytam Székelyföldre, mert éreztem, hogy az enyémek ott vannak, ott érzem magam otthon. Honvágyam volt egyszerűen még Déváról is…
– Tehát végül is nem ön szólt bele abba, hogy hogyan alakuljanak a dolgok, hanem egyszerűen kedvezően alakultak: Csaba testvér megbízta a tusnádfürdői ház vezetésével és így hazakerült. Megtalálta a helyét. Nem igaz?
– Mindig is jól éreztem magam ebben a munkában, mindig is kihívásnak tartottam, de ami ennél is több: nem látom, hogy mi értelmesebbet tudnék elkövetni az életem folyamán, mint hogy egy nagyon jó csapatban, nagyon jó társakkal összefogva felnevelhetek, legalábbis van esélyem felnevelni talán pár száz gyereket. A gyerekemberek formálása, nevelése soha nem fejeződik be, éppen ezért örökös kihívás. Úgy érzem, hogy ez nekem is jó, itt magam is kibontakozom emberségemben és szakmaiságomban, amellett, hogy gyönyörű feladatnak tartom. Nem is feladatként élem meg, egyszerűen az életemmé lett. Nem tudnám elképzelni az életemet másképp.
– A hitoktatás, a filozófia és a pszichológia terén szerzett ismeretei és készségei közül melyiket tudja ebben a tevékenységben és életformában a leginkább érvényesíteni?
– Mindhárom tudományág az emberről ismereteket, megfigyeléseket gyűjt, azokat összegzi, rendszerezi, így alakulnak ki az emberről alkotott vélemények és elméletek. Számos ilyen vélekedés alakult ki, a pszichológia is rengetegféle emberképet fogalmaz meg, de ezek nem azért vannak, hogy az ember bármelyikkel is azonosuljon, hanem azért, hogy ezt a szerzett információanyagot a céljai szolgálatába állítsa. Meggyőződésem szerint semmit nem szabad sem hozzátenni, sem elvinni abból, amit a Jóisten kinyilatkoztatott számunkra, abból nem is hiányzik semmi, ami a boldogulásunkhoz elengedhetetlen volna. Bátran bíznunk kell abban, hogy ha követjük a Jóisten tanácsait, mi magunk is boldogok lehetünk, és hatással tudunk lenni a környezetünkre, értelmes, emberi, alkotó, társteremtő életet tudunk élni önmagunk és a környezetünk javára.
– A tusnádfürdői otthon a megnyitása óta minden szempontból látványos fejlődésen ment keresztül, akár az épület belső képét, akár a felszereltségét, akár a környezetében kialakított játszóteret nézzük. Ez mennyire az ön személyes és mennyire általában az alapítvány munkájának az eredménye? Vagyis: ebben az eredményben mennyi az ön egyéni szerepe?
– Mi mindig is azt reméljük, hogy nem vermet, hanem kutat ásunk, amiben tiszta, iható víz fakad. Az egész tusnádi háznak a léte egy olyan szövetségen alapszik, ami, ha egyedülállónak nem is, de legalábbis ritkának mondható. Valóban sok minden megvalósulhatott csekély öt esztendő alatt. A házban nincs egyetlen olyan szőnyeg, asztal vagy bármi, amit ne adományként kaptunk volna. Nagyon fontos számunkra, hogy az épület fenntartható legyen, s hogy a pénzt, amit a támogatóinktól kapunk, ügyesen, okosan költsük el. Szeretnénk a hőszigetelni a házat, és próbálunk szövetségeseket találni a gáz- és vízszolgáltatók ellen. Itt kell megemlítenem, hogy az első kéményünket a Commitmentnek köszönhetjük. 2007-ben építettük meg három csempekályhával együtt. Mára már a ház egyharmadát fával fűtjük, és hála Istennek, ennek révén jelentősen mérsékelni tudtuk a gázszámlát. Idén szintén a Commitment segítségével kötöttük be a kútból a vizet, és ezzel jó esélyt teremtettünk arra, hogy leváljunk a városi vízszolgáltatásról, ami évente egymillió forintnak megfelelő lej megtakarítását fogja jelenteni számunkra, legkevesebb 100 ezer forint ugyanis havonta a vízszámlánk. Ebben a pillanatban 103 bentlakó gyerek lakja a házat, további 20 napközis jár be hozzánk ebédtől vacsoráig, és felnőttek vagyunk 15-en. A mosógépek, a mosogatógépek szinte folyamatosan működésben vannak és így tovább…
Hogy ez mennyire a magam és mennyire az alapítvány munkája? Nincs olyan, hogy én és az alapítvány. Csak az alapítvány van és az emberek összefogása. Nekem megvan ebben az egészben a saját szerepem, de próbálj meggyújtani egy szál fát! Több kell ahhoz. Ahogy egy szál kukorica sem nő fel egyedül. Nem láttam élni egy szál kukoricát. Ha nagy táblában van, négy méter magasra is megnő és gyönyörű. Nem?
– A többi otthonra is ez jellemző, hogy szépülnek, gazdagodnak, nemcsak gyerekekkel, s nemcsak lelkileg, hanem minden más tekintetben is?
– Én úgy látom, hogy az alapítvány mindegyik házán áldás van. Egyetlen olyan ház sincs, amelyik az elindításakor jellemző állapotához képest satnyább, gyengébb lett volna. Mindegyik erősebb lett, fejlődött és mindegyik kiteljesedett a maga módján.
– Kapnak-e az otthonok legalább valamennyi állami támogatást?
– Az állam meghatároz bizonyos előírásokat, normákat, követelményeket, csakhogy ezek megcsontosodott, megkövesedett, az élettől eltávolodott kívánalmak. Figyelmen kívül hagyják, hogy közben megváltozott a világ, és ezeknek a törvényeknek a mondvacsinált betartása mellett is nagyon roskadozik az állami gyermekvédelmi rendszer. Egyszerűen kifullad anyagiakban, egyre kevésbé tudja ellátni a szerepét. Ezeknek a kereteknek és játékszabályoknak a betartását várják tőlünk. Ha ezt tudjuk teljesíteni, akkor engedélyezik a házunkat, ha pedig engedélyezve van a ház, akkor lehet állami támogatásért folyamodni. A 64 településen működő házunkból alig hat intézményt akkreditált, vagyis ismert el az állam – egyik a tusnádfürdői ház. Ez a hat intézmény kap élelemre gyerekenként havonta ötezer forint értékű lejt. Eddig semmi egyébre nem tudtunk pályázni.
– Minden mást, a nevelők fizetését is az alapítványnak kell előteremtenie?
– A bér, a gáz, a víz, a villany, a cipő, a tanszer… minden kiadásra nekünk kell a forrást előteremtenünk.
– Kik kerülhetnek a bentlakó otthonokba?
– Ha két gyerek közül egyet fogadhatok be, mindig azt fogadom be, amelyik nagyobb bajban van. Ha a szüleik, hozzátartozóik, rokonaik írásban kérik tőlünk, hogy segítsünk, mert valamilyen nehézség van – ez az egyetlen kritérium.
Mindegyik gyermeknek más a története. A napokban befogadtam egy tizenegy éves csíkmindszenti kislányt. Szép álomként indulhatott a szülei házassága, házépítésbe fogtak, de valahol valami megbicsaklott. Az asszony inni kezdett, elzüllött. Vita vita hátán, veszekedés, végül a kislány édesanyja elhagyta őket. Az édesapja egy ideig otthon maradt, állatokat tartott, próbálta fenntartani magukat, de nagyon elszegényedtek, a banki kölcsönt is törleszteni kellett – azt hiszem, ez roppantotta meg őket minden szempontból –, elkerülhetetlenné vált a munkavállalás. A kislány egész nap egyedül volt otthon. Ezért hozta el hozzánk, hogy vigyázzunk rá. Egy negyven év körüli, borostás, ápolatlan férfi hozta a kislányt, de éreztem, hogy van ebben az emberben valami fojtott, tompa fény, csak most, mint a madár a macska karmai között, valamitől nem tud önmaga lenni. Éreztem, hogy ez az ember nem az, akit én itt most ilyen rendetlenül magam előtt látok. Pár szóban elmondta, hogy a felesége elhagyta, a lakásuk ráment, s ha ő nem megy dolgozni, akkor nincs mit enniük, ha pedig elmegy dolgozni, a kislánnyal mi lesz. Eltelt két-három hét, és egy napon megjelent szépen vasalt ingben, megborotválkozva, ápoltan – egy teljesen más ember jött be az ajtón. Kérdezte, hogy elviheti-e a kislányt fagyizni. Egész délután együtt voltak. Mint a szitakötők ahogy táncot lejtenek a víz tükrén, olyan vidáman mentek, sétáltak ketten, a kislány is olyan büszke volt az édesapjára. Estefelé mentem autóval Csíkszereda felé, és látom, hogy egy ember kerekezik lefelé biciklivel. Furcsa volt, mert öltönykabátban, vasalt ingben nem szoktak az emberek biciklizni... Ő volt az. Akkor értettem meg azt az embert és döbbenetes volt számomra: valószínűleg azért nem vett vonatjegyet a Tusnádfürdőtől negyven kilométernyi távolságra lévő Csíkmindszentről és vissza, mert akkor nem jutott volna fagyira… Én azt remélem, hogy ez az ember egy-két év alatt valahogy talpra fog tudni állni. Hátha újra megnősül, hátha fog tudni egy kis meleg otthont teremteni és visszafogadja a kislányát. Nagyon szeretném, ha így lenne.
– Úgy látom, az alapítványban nagy gondot fordítanak arra, hogy azok a gyerekek, akiknek van családjuk, rokonuk, hozzátartozójuk, minél több időt töltsenek együtt velük. Miért tartják ezt ilyen fontosnak?
– Azért, mert mindenkinek csak annyit kell segíteni, amennyi segítségre szüksége van. A lyukas fogunkból is csak annyit fúr ki az orvos, amennyit éppen szükséges, a többit nem, és nem is húzza ki. Ha van a családban egy nagymama, nagynéni, bárki, aki legalább nyáron gondját tudja viselni a gyermeknek, annak mi nagyon örülünk, és minden erőnkkel szorgalmazzuk, hogy ne szakadjanak meg a rokoni kapcsolatok. Nemrég egy huszonegy éves lány ügyében kerestek meg, hogy segítsünk rajta, mert bajban van. Állami otthonban nevelkedett, ahol minden rokoni kapcsolatát elszakították, egyszerűen birtokba vették a szüleitől a jog, a törvény nevében. Mivel ügyeske volt, húszéves korában kiszerződték Németországba bébiszitternek. A lány el is ment, de mivel ő soha életében önállóan semmit nem csinált, persze, hogy kudarccal ért véget a dolog. Egy-két hét után hazajött, és az intézményben közölték vele, hogy éjszakára ugyan beengedik, de neki ott már nincs helye, mert ő már „kikerült a rendszerből”. Még meg is szidták, hogy ők munkát kerestek neki és nem becsülte meg. Ebben a történetben mindenkinek igaza van, de a lényegen ez nem változtat: ez a 21 éves lány egy szál maga, apja, anyja, rokonai, mindenki nélkül ott állt, és várta, hogy valaki segítsen rajta. Ha ezt a lányt nem mozdították volna ki a családi kapcsolataiból, talán másként alakul a sorsa. Székelyföldön a rokonság nemritkán 50-60 főből is áll, és nem létezik, hogy egy ilyen nagy rokonságban ne legyen valaki, akihez legalább érzelmileg tartozik. De ha húsz év után megy vissza a rokonaihoz, nincs sok esélye. Akkor egyedül marad egész életére. Ezért bűn a gyerekeket a családjuktól elszakítani. Ráadásul mindig azt mondom nekik, hogy most neked van szükséged segítségre, de majd ha megnősz és megerősödsz, és édesanyádnak, nagymamádnak vagy valamelyik másik hozzátartózódnak lesz szüksége segítségre, akkor kötelességed neked is az ő gondját viselni. És el szoktuk mondani, hogy édesapád nem rossz, csak beteg. Az alkohol beteggé tette. De a kapcsolat megtartása nagyon fontos.
– Van-e más hasonló, akár állami, akár magánkézben lévő gyermekvédelmi hálózat az országban?
– Úgy tudom, Európában sincs.
– Tanévkezdésre a gyergyószentmiklósi kollégium is megnyílt.
– A környező falvakban szinte mindenhol van napközi, és az ottani, általános iskolát végző gyermekeknek tudjuk a gyergyószentmiklósi kollégiummal a továbbtanulás lehetőségét biztosítani. Gyergyószentmiklóson ugyanis többféle középiskola van, ezek közül választhat mindenki tehetsége és kedve szerint.
– Ugyancsak ezekben a napokban nyílik meg Kászonban is egy otthon.
– Egy csodálatosan szép házból kialakított bentlakó otthon lesz, a tusnádfürdői háznak a testvérháza. 35 kilométerre van Tusnádfürdőtől. Két kollégánk – Szabi nevelő és Erika nevelő – veszi át az irányítását. Néhány gyerek is elköltözik velük tőlünk. Körülbelül 40-50 gyerek lakhat majd ott. Tusnádfürdőn már túl sokan vagyunk, ezért is nagyon-nagyon fontos, hogy a kászoni ház megnyíljon, mert egyébként Tusnádfürdőre nem tudunk újabb gyerekeket befogadni.
– A Dévai Szent Ferenc Alapítvány története vitathatatlanul korszakos sikertörténet, aminek legfőbb kulcsa Böjte Csaba testvér karizmatikus, fáradhatatlan és kimeríthetetlen alkotó személyisége. Van más kulcsa is ennek a sikernek?
– Élt Tusnádfürdőn egy betegnyugdíjas ember, aki tudta, hogy halálos beteg. El-eljárogatott a piacra, a kis pénzéből vett egy-két kiló gyümölcsöt és befőzte lekvárnak. Kora ősszel bekövetkezett halála után a felesége behozott nekünk több láda lekvárt, s elmondta, hogy ezt a férje főzögette a nyáron apránként, és az volt az akarata, hogy a gyerekeké legyen. Az a lekvár már elfogyott, de ahányszor ettünk belőle, vagy ahányszor láttam, hogy a gyerekek eszik, mindig eszembe jutott az az ember. Nem tudjuk, hogy hogyan élt, mit csinált egész életében, de azt tudjuk, hogy így készült a halálra: apránként megvette a kiló barackot és megfőzte a gyerekeknek. Nem gyönyörű? Sokszor kérdezik, hogy honnan, hogyan tudunk enni adni a gyerekeknek. Hát úgy, hogy az emberek jók. Egyszerűen így. Másképp nem lehetne…
Varga Gabriella