Önkéntesként a Kis Szent Teréz Otthonban (Torockói tapasztalatok, élmények)

Nyomtatás

..... nem bíztattak, hogy még aznap visszajönnek, így a ház rám maradt. Mint akit a mélyvízbe dobtak, úgy éreztem magam. Szerencsére segítségemre volt a Hunyadról való testvérpár, Brigitta és Daniela, akik beavattak a házirendbe, eligazítottak, hogy például merre találom a takarítószereket, és mit eszik a kutya .....



Előkészületek

Budapestről levélben jelentkeztem Tamás Mártánál, az otthon vezetőjénél, akinek a nevét-címét az alapítvány budapesti irodáján keresztül kaptam meg. Megírtam neki, hogy Torockóról elszármazottak leszármazottjaként milyen nagyra becsülöm Böjte atya kezdeményezését, és szeretnék tenni is értük valamit. Bemutatkozó levelemre Márta nagyon kedvesen válaszolt, és bíztatott, hogy elkél a segítség, és 9 éves Fanni unokámmal együtt szeretettel várnak.

Gondoltam, hogy miután unokámmal jövök, nem illik kétszeres terhet róni a házra, és szobát bérelek a faluban. Márta biztosított afelől, hogy az önkéntes segítők a házban szoktak lakni, és megoldható, hogy Fanni unokámmal együtt ott elhelyezzen.

Az utazás időpontját illetően korlátozottak voltak lehetőségeim. Egyrészt csak egy hetet tudtam az önkéntes szerepre rászánni, hiszen férjem, 3 gyermekem és 5 unokám mellett szüleim is Budapesthez kötnek. Másrészt, miután Fannikával utaztunk, az iskolaév befejezéséhez kellet tartani magunkat.  Pár nap eltolódással szinte egy időben ért véget a tanítási év idehaza és Torockón, Fanni évzárójához igazodva péntekre, június 17-re jeleztük érkezésünket. Márta megnyugtatott, hogy az időpont megfelel, náluk aznap lesz az évzáró, de nem zár be a ház, és különben is néhány gyerek egész nyáron ott marad.

 
Első nap: ismerkedés

Nagy izgalommal vártuk a találkozást a gyerekekkel és az otthon vezetőjével. Kolozsvárról Fannival korán indultunk, és az évzáró kellős közepébe csöppentünk bele. Nem volt nehéz megtalálni a házat, hiszen a Felső piacsor híres épületeinek egyike, és az utcára nyíló pincében kialakított szép kis kápolna is félreérthetetlenül megmutatta, hogy jó helyen járunk. Mindenki az évzárón volt, a házban a szakácsnét találtuk, aki felvilágosított, hogy az óvodai évzáró is most van, és a másik nevelő, a huszonéves Ernő bácsi a kicsiket kísérte el. Ugyanakkor szűrővizsgálatra érkeztek orvosok és nővérek, akik készültek a rutin-ellenőrzésre, az egymás után ünneplő ruhában, a bizonyítvánnyal a kezükben hazaérkező gyerekek nagy ijedelmére. Így ismerkedtünk meg a szem-, hallás-, tartás és egyéb vizsgálattól kissé megszeppent, és a bizonyítványosztás feszültségéből lassan feloldódó 11 gyerekkel.

Aznap óriási vendégjárás volt, a falu patrónusai, a Budapest Belváros Lipótvárosi Önkormányzat küldöttsége is aznap avatta fel új vendégházát, és minden gyermeknek kis hátizsákot hozott ajándékba. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, sokan mások is ezt a jeles alkalmat választották, hogy ellátogassanak a faluba, így Márta, akinek röptében tudtam bemutatkozni, alig győzte a sok vendéget fogadni, kínálni, beszélgetni velük, közben irányította a gyerekeket, a bizonyítványokat megnézte. A fiúk, lányok kezdtek rakodni, csomagolni, mert másnap elindultak azok, akiket hazavártak szüleik.

Szóval a legjobbkor érkeztünk, igyekeztem hasznossá tenni magam, közben megismerni a házat, csillapítani a gyerekeket. Későre járt, mire a kimerítő nap után le tudtunk ülni az ebédlőben, és megbeszéltük, hogy másnap Márta és Ernő hazakísérik a gyerekeket, velük megy a pár hete itt lakó 3 éves Marika is, aki a kis közösség kedvence, mikor ide került, egyáltalán nem tudott beszélni, és csak kenyeret volt hajlandó enni. A másik Marika, a legnagyobb kislány is elkísérte őket, hadd lásson világot, miután az egész nyarat az otthonban szokta tölteni. Végül, amikor a ház elcsendesedett, Márta a nevelői szobában helyezett el minket Fannival, ahol végig nagyon jó helyünk volt.

 
Második nap: mélyvíz

Hajnali 5 óra volt, amikor a helyi buszjárat indult, és a 10 gyerek szépen felöltözve, az előző nap kapott csinos kis hátizsákokkal útnak eredt a két nevelővel. Messzire mentek, talán Sepsiszentgyörgy volt a legtávolabbi megállóhely, nem bíztattak, hogy még aznap visszajönnek, így a ház rám maradt. Mint akit a mélyvízbe dobtak, úgy éreztem magam. Szerencsére segítségemre volt a Hunyadról való testvérpár, Brigitta és Daniela, akik beavattak a házirendbe, eligazítottak, hogy például merre találom a takarítószereket, és mit eszik a kutya.

Végig, egész ott-tartózkodásom alatt sok látogató jött a házba, a falu lakói is be-bekopogtak, volt, aki rendszeresen jött, hogy Mártának segítsen, és a gyerekekkel beszélgessen. Általában nem üres kézzel jöttek. A Torockóra látogató turisták is megcsodálták az épületet, különösen a nemrég elkészült konyha-, ebédlő-, fürdő-, zarándokszállást. Többen tudták, hogy Böjte atya és gyermekmentő alapítványa a ház gazdája, de voltak, akiket helyben tájékoztattunk az otthon szerepéről. A hagyományokat megőrző, szépen elrendezett telek, az odaillő új hátsó épület, a rendezett kert és a domboldalban művelt veteményes mindenkire nagyon jó benyomást tett. Volt olyan külföldi, aki miután megismerkedett a ház nemes feladataival, kisvártatva gyermekeknek szánt ajándékokkal tért vissza.    

Aznap történt, hogy megállt a ház előtt egy furgon, hárman szálltak ki belőle, bemutatkoztak, hogy a Vecsésről jöttek, és elhozták a szervezetük által gyűjtött adományokat. Kérdezték tőlem, hogy hova tehetik le. Megmutattam a kamrát, és elkezdték hordani a tartós élelmiszereket, gyermekruhákat és játékokat, a kamra azonban hamar megtelt, a furgon viszont még nem ürült ki. Szerencsére az adományt-hozók segítettek elrendezni a dolgokat, amíg minden a helyére kerülhetett. Mint kiderült, már jártak itt, de nem ismerték az új vendégházat, jövetelük célja kifejezetten az adományok eljuttatása volt, és amint tehetik, jönnek vissza, és miután később Mártával megbeszélték, legközelebb főleg gyermekeknek való könyveket gyűjtenek és hoznak. Nekik említette Márta, hogy szükség lenne fagyasztó ládára, és még ott voltam, amikor jött az üzenet, hogy már szereztek egyet, csak arra várnak, hogy valaki a szállítást elvállalja.

Elmúlt este 10 óra, mikor visszaérkeztek a nevelők a két Marikával, egy fiatalemberrel, egy kisbusszal. Elmondták, hogy aznap a vasutassztrájk miatt nem ment vonat, és hajnalban Tordán kénytelenek voltak kiállni az országútra. Ott várakozott a 10 apróbb-nagyobb gyermek a két nevelővel, helyzetük reménytelen volt. És akkor megállt mellettük a fiatalember a busszal, felvette őket. Mikor meghallotta, hogy a Dévai alapítványi gyerekekről van szó, felhívta telefonon a főnökét, hogy az aznapi munkáját halasszák el, mert ő segítene hazavinni a gyerekeket. A főnök engedélyezte kérését, és aznap több, mint 500 km-t kocsikáztak, amíg minden gyermek szerencsésen célba ért, és szerető szüleihez, testvéreihez hazakerült.

Újabb bizonyosságot szereztünk mindnyájan afelől, hogy van gondviselés.

 


Harmadik nap: vasárnap

Magunk maradtunk: a négy kislány, a két nevelő és mi Fannival. Vasárnap lévén elmentünk az unitárius istentiszteletre. A templomban a hamarosan sorra kerülő konfirmációra készülő diákok ültek a számukra kijelölt helyen, és szüleik, köztük a szakácsnénk Marika jöttek el nagyobb számban. A konfirmációs előkészületek lefoglalták a papot és a kántort, aki egyben a falu orvosa is, nem tudtam őket közelebbről megismerni. Viszont többekkel tudtam beszélgetni, akik rokonaimat ismerték, és amikor látták, hogy az alapítványi gyerekekkel vagyok, még szívesebben szóltak. Úgy tapasztaltam, hogy az otthont és a gyerekeket örömmel fogadják, és az általános elismerésben nem kis szerepe lehet a nevelők szigorának.  

Szép idő volt, délután Torockószentgyörgyre kirándultunk a lányokkal. Mindvégig igyekeztem a gyerekekkel kisebb gyalogtúrákat tenni, folytatva itthoni nagymamai küzdelmemet, hogy a gyerekek kevesebb időt töltsenek a TV előtt, és többet közös sétával, beszélgetéssel.

Eljutottam a temetőbe, megtaláltam az ősök elhanyagolt sírját, elmentünk a Székelykő oldalába, más alkalommal a falu túlsó végére a Kőfarka felé. Sok szép fényképet őrzök ezekről az együttlétekről.

Volt olyan nap, hogy a három nagyobb lányt a közelben lakó ismerős falusi vendéglátók egész napos kirándulásra hívták, a vendégek turistabuszában biztosítottak nekik helyet, és megnézhették Gyulafehérvárt és környékét.

 
Negyedik-hatodik nap: a munkás hétköznapok

Kis csapatunk, megerősítve Marika szakácsnéval, nekilátott a komoly munkának, hogy a házat a kiröppent gyerekek után teljesen rendbe tegyük. Az oroszlánrészt persze Márta végezte, kora hajnaltól késő éjszakáig megállás nélkül, amíg minden ágynemű kimosva, összehajtogatva, illetve újrahúzva katonásan a helyére nem került, illetve, amíg az összes szoba minden bútora elmozdítva, mögötte, alatta kisöpörve, kitörölve, a szekrények kiürítve, megtisztítva, visszarakodva nem álltak.

Ernő is kivette a részét, javította, bűvölte a porszívót, mozgatta a bútorokat, mosta az ablakokat, ha kellett teregetett, követve Márta pattogó utasításait. A nagylány és a szakácsné Marika is robotoltak, ahogy kellett. A többi lány is be volt fogva. Az természetes, hogy a közös étkezéseknél a terítés, mosogatás, és az ebédlő makulátlan rendjének biztosítása az ő dolguk volt, de azon kívül több külön feladatot kaptak. Én is beálltam a sorba, igyekeztem felmosni, lemosni, a megszáradt ruhákat, ágyneműket válogatni, elrakni. Azzal a különbséggel, hogy ügyetlenebb, gyakorlatlanabb voltam, így a pattogásból nekem is kijutott.

A házat teljesen felfordítottuk, csak az étkezésekre engedve magunknak szünetet. Nem maradhatott el a szőnyegmosás sem a Vajorban, a szobányi szőnyegek kivonszolása, visszahordása. A végén úgy belejöttünk, hogy a kis csapat a szép napos időben a hegyoldalnyi veteményes minden egyes sorát is megkapálta.

A megfeszített munka 3 nap után meghozta az eredményt: a ház ragyogott, az ajtók-ablakok csillogtak, a 12 gyerekhez tartozó a számtalan cipőt, ruhát és iskolai füzetet-könyvet, játékot elnyelték a rendezett polcok, szekrények, a szennyes-tartó kiürült, a gyomok eltűntek.

Olyan mértékben, ahogy rendeződtek a ház körüli viszonyok, egyre oldódott a feszültség, derűsebb lett Márta hangulata is, és a megújított környezetben hosszabb pihenőket tudtunk tartani baráti beszélgetésekkel és a gyerekekkel való játékkal.

 
Hetedik nap: a búcsú

Lejárt az időm, Fannival mennünk kellett. Értünk jöttek Torockóra idős szüleim, és nagybátyám (akik pár napos kirándulást tettek Erdélyben) a Kolozsvári rokonokkal, akik mind sok szép emléket őriznek a faluról. Még egy kis sétára is sort kerítettünk, elmentünk a család régi házához, ahol, miután városlakók lettek, a fiatalabb generációk a nyarakat töltötték.

Én büszkén megmutattam a házat, ami otthonom lett ez alatt a hét alatt, és aminek immár minden szegletét ismertem, és nagyon megszerettem. Márta és Ernő finom kávéval búcsúztatott. Azzal bocsátott el, hogy visszavár, én megígértem, hogy újra jövök, ahogy tudok.

Hiányozni fog a Vajorból hozott finom ivóvíz, a Székelykő festői kőtömege, a vaskos templomtorony látványa, de mindenek előtt az új barátok, és a gyerekközösség családias légköre.

 Csorba Zoltánné, Váry Katalin

Budapest
Tel.: 00-1-3568-124
email: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.