Egy édesanya, aki három leányról álmodott

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Alapitvany_Hirek_88806.jpgBeszélgetés Páll Évával, a dévai Szent Ferenc Alapítvány nevelőjével

Manapság az édesanyai hivatás háttérbe szorul. A dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársaként dolgozó Páll Éva azonban hét saját gyermeket nevel és további hét leány életében van jelen nevelőszülőként. Emellett varr, színdarabot rendez, kertészkedik. Az utóbbi színdarab bemutatóját követően beszélgettünk gyerekkori álmairól és ezek beteljesüléseként megélt mindennapjairól.
– Egyedüli gyermek voltam, testvérem nem lett, de mindig azt mondtam, hogy nekem három lányom lesz. Amikor az érettségi találkozó volt, akkor is elmondtam, hogy az én életem célja, hogy legyen három gyönyörű lányom. Az első gyermekem fiú lett, és akkor egy kicsit elkeseredtem, hogy mi lesz, ha mind fiaim lesznek. De az első fiú után megszületett a három lány, és aztán még három fiú. Mindig is sok gyereket szerettem volna magam körül.
– Hol éltél egykeként?
– Székelyudvarhelyen születtem, mikor hároméves voltam édesanyám meghalt, és azután ott a környéken éltünk, Homoródalmáson, Szentegyházán. Többször költöztünk.
– Hogyan kerültél a Szent Ferenc Alapítványhoz?
– Amikor két gyermekem volt, akkor láttam a magyar adásban Csaba testvért. Akkor 30 gyermek volt itt. A kolostort mutatták be és azt mondtam, hogy én is ide akarok jönni. De aztán az élet mindig másfelé sodort. Amikor három gyermekem volt, akkor írtam egy levelet, hogy szeretnék ide jutni. Aztán mikor hatan voltak, szerintem megint írtam és végül is sikerült ide kerülni.
– Ez idő alatt, amíg ide jutottál, mit dolgoztál?
– Sok mindent. Varrodában is dolgoztam. Aztán külföldre mentem. Üzletben is dolgoztam, a Pest megyei Hírlapnál voltam laplehívó meg adatrögzítő. Mikor mit hozott a sors. De a sok gyermek mellett mindig otthon kellett lenni.
– És akkor megérkeztél ide Dévára. Hogyan folyt tovább az életed?
– Nyáron érkeztem, amikor nevelőhiány van, és kaptam rögtön 13 lányt és azt mondták, ha ezt így megbírom nyáron, akkor valószínűleg képes leszek nevelőként helytállni. De hát én eltökélten jöttem ide, hogy ezt akarom csinálni, úgyhogy nem volt kérdés, hogy maradok-e vagy sem.
– Ez történt hét évvel ezelőtt. Azóta hogy alakult a saját és az alapítványi családod?
– Hát a nagyfiam elment dolgozni Angliába. A legnagyobb lányom elvégezte Kolozsváron a pszichológia egyetemet most Temesváron mesterizik, férjhez ment, van egy öt hónapos babájuk. A másik lányom a párjával nyitott egy bárt, aztán rájött, hogy nem olyan könnyű, bezárták. Még egy lányom szintén párra talált, úgyhogy aki most velem van, az a három kisebb fiam.
– A fiaidat a dévai közösség az iskolából is ismeri, de méginkább a színpadról, koncertekről.  Csongi szépen gitározik, míg mi beszélgetünk épp egy országos gitárversenyen szerepel. A nővére, Anita is zenélt. Külön odafigyelsz a zenei nevelésükre, vagy ez csak úgy jött?
– Szerencsére itt van Varga Csaba tanár úr az alapítványnál. Ő nagyon sok gyermeket tanít gitározni, de kevésben van akarat, hogy szabadidejében is elővegye a hangszert. Szerencsére az én gyermekeim kezéből nemigen kerül ki a gitár.
– Valaminek mégiscsak lennie kell itt a családban, hiszen a zenélő gyermekeid mellett fogadott lányaid is színészkednek, sőt van, aki színi pályára is készül. Úgy tűnik olyan itt a hangulat, ahol a tehetségek ki tudnak bontakozni.
– Én azt tapasztalom, hogy amit én csinálok, azt ők utánozzák. Mikor nekem kézimunkázni van kedvem, akkor mindenki köt vagy horgol. Mikor valami jó könyvet találok és olvasok, akkor az egész család olvas, mikor kertészkedni kezdtem, akkor jöttek, körülöttem voltak a kertben is. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy valamikor hetedikes koromban olvastam egy színdarabot,A néma leventét, és elolvastam nekik is, akkor mindenki azzal foglalkozott. Én csak csinálom a dolgaimat, ők meg ott vannak körülöttem.
– Hát A néma leventéből egy nagyszerű előadás született, amivel bejártátok Erdélyt és Magyarországot. Aztán jött egy újabb darab: Csíky Gergely Buborékok című vígjátéka, melynek a napokban volt a nagysikerű bemutatója. Mikor van időd ezeket előkészíteni?
– Mivelhogy ez a hobbim és szabadidőmben is ezzel foglalkozom, így jut időm rá. A bemutató előtti időszakban folyton itt volt két-három gyermek, akivel próbáltunk. És mivel jó kedvvel csináltuk, szórakozásként, mindig sikerült időt szakítani erre.
– Sokan egy-két gyermeket nevelnek, vagy egyet sem, mégis folyton időhiányról panaszkodnak. Hogyan lehet ennyi gyermek mellett szabadidőről beszélni? Hogyan osztod be a napodat?
– Reggel elviszem őket az alapítványi ebédlőbe, ahol reggeliznek. Onnan óvodába, iskolába mennek és akkor déli tizenkettőig van pár óra pihenő időm. Akkor azt teljesen egyedül, csendben szeretem eltölteni, mert tudom, hogy délután jön a nagy nyüzsgés meg zaj, és ha nekem van időm délelőtt feltöltődni, akkor délután bármi jöhet. Délután pedig változó, mikor kinek hogy van tanulnivalója. A szabadidő azt jelenti, hogy nem mindig a kötött programhoz ragaszkodom, hanem kicsit szabaddá teszem magam. Elmondom, hogy nekem most ezt-vagy azt kell csinálni és a gyermekek is foglalkozzanak a maguk feladataival.
– Nagyon kedves, szép házban laktok, Déva egyik külvárosában. Beszélgetés végett egy gyermekszobába hívtál, ahol meglepően nagy a rend...
– Nekem az az elvem, hogy önállóságra kell a gyermeket nevelni. Hát ők csinálnak rendet. Én nem takarítok ennyi gyermek után. De nagyon büszke vagyok, hogy a gyermekeim, vagyis a lányok, akiket nevelek 7-8-as tanulók. Mert a gyermek magától tudta azt, hogy le kell ülni, meg kell tanulni a leckét és az az övé. Én úgy gondolom, ha itt ülnék a nyakán és kierőszakolnám belőle a tízest, az nem érne annyit, mint amennyit ő saját erejéből magának megtanul.
– Említetted, hogy három leányról álmodtál. Most ha összeszámoljuk, akkor tíz leányod van – három saját és hét nevelt lány. Édesanyaként mennyire érzed magad beteljesültnek?
– Én nagyon boldog vagyok, hogy itt körülöttem vannak. Elgondoltam, hogy vannak szülők, akiknek egy-két gyermekük van, és megnőnek és elmennek otthonról, és nem tudom elképzelni, hogy tudnak tovább élni, hogy nincs gyermek körülöttük. Én biztos nem tudnám elképzelni az életemet gyermek nélkül. Úgyhogy mindig örülök, mikor hoznak még egy kislányt és még egyet, hogy akkor neki is szüksége van nevelésre, családra, szeretetre. Ha el is mennek a nagyok, akiket nagyon sajnálok, de mindig kapok helyettük kicsiket.
– A nagyok visszatérnek-e?
– Igen. Van egy lányunk, aki most Tatabányán tanul. Ösztöndíjat kapott a Bányász táncegyüttesnél és az este beszéltem vele, hogy jön.
– Könnyes lett a szemed.... Szereted ezt a lányt. A sajátjaid mellett sikerült megnyitni a szívedet a fogadott gyermekeid felé is?
– Én sohase tettem különbséget köztük. Ezért az első évben a saját gyermekeim nagyon utáltak engem, de aztán elfogadták, hogy ugyanúgy vannak ők is nevelve, mint a többi.
– Egyszer egy háromhetes kislányt is befogadtál a családodba. Pedig az alapítványnál általában három év feletti gyermekeket tudnak elhelyezni.
– Itt voltak már a testvérei. Kilenc gyermek volt a családban. Az apuka meghalt. Az anyuka nem tudta vállalni a gyermekek nevelését. Épp terhes volt a legkisebbel. Mondta, hogy neki ez a gyermek nem kell. Miután megszüli, otthagyja a kórházban. Hetedik hónapban volt, amikor beszéltem vele, meggyőztem, hogy hozza ki a kórházból, mert ha ottmarad, állami gondozásba kerül, és nem lehet együtt a gyermekeivel. Én viszont szívesen felnevelem. Ez volt az első gyermekem, akit úgy vártam, hogy nem voltam állapotos. A Dóra nevet választottam neki, mert azt jelenti, hogy Isten ajándéka. Ma már ötéves. Makrancos, önfejű kislány, de én tudom, hogy valóban isteni ajándék. Azt hiszi, hogy az én lányom, de én sokszor elmagyaráztam, hogy van neki édesanyja, de ő akkor is teljes jogú gyermekemnek képzeli magát.
– Hogyan tudod elmagyarázni a gyermekeknek, ha hozzád kötődnek lelkileg, hogy azért nekik van természetes családjuk?
– Úgy gondolom, hogy ebbe bele kell őket nevelni. Mert ha nem, akkor sohasem találjuk meg a kellő időt, hogy elmondjuk a gyereknek, hogy nem én vagyok az édesanyád, és ki tudja milyen törést okoz ez a lelkében. De így mindig mondjuk a gyermekeknek, és ebben a tudatban nőnek fel, hogy valahol van édesanyja, édesapja és ez egy tény.
– Említetted, hogy nagymama lettél. Egy öt hónapos kisfiú nagymamája. Milyen érzés ez?
– Hát nagyon idegesítő. Merthogy a lányom teljesen másképp neveli a gyermekét, mint ahogy én elképzelem, hogy nevelni kéne. Hiába mondom, sok év tapasztalatával, hogy mit hogyan kéne tenni, ő, mint pszichológus teljesen mást gondol, és ezt még nem tudtam feldolgozni az öt hónap alatt. De ugyanakkor nagy öröm is természetesen. Hogy van egy kicsi baba, aki szintén hozzám tartozik, és lehet kényeztetni, mert a nevelés a szülőkre hárul.
– Mikor nevelés témában beszélgetsz a lányoddal, miket szoktál neki mondani. Bizonyára van néhány elved, amihez ragaszkodnál?
–Igen, szerintem nem kéne mindent teljesen a gyerek igényei szerint tenni. Egész pici koruktól a gyermekek úgy kéne felnőjenek, hogy tudják, vannak szabályok, amikhez alkalmazkodni kell. Mert különben felnőttként is semmibe veszik majd azokat.
– Itt éltek a Szent Ferenc Alapítványnál, ahol Csaba testvér nagyon fontosnak tartja a hitbeli nevelést. Te a családodba hogyan tudtad ezt beépíteni?
– Én is nagyon fontosnak tartom. Mi minden reggel imával kezdjük a napot. Csütörtökönként szentségimádás van. Minden hétfőn úgy indulunk neki, hogy csütörtökön menni akarunk, de a sok program miatt nem mindig érünk oda. Azt azonban nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermekek is tudják, hogy Isten segítsége nélkül nem lennénk ott, ahol vagyunk.
www.nyugatijelen.com
Gáspár-Barra Réka