ISTEN NEM TEREMTETT SELEJTET, MINDENKI A REMEKMŰVE

b_300_300_16777215_00_images_stories_Csaba_levelek_Csaba_testver_bojtecsaba18nyar.jpgJubilál a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Az egyházi gyermekmentő szervezetet 25 évvel ezelőtt, az embertelen romániai szocializmus romjain alapította Böjte Csaba ferences rendi szerzetes. Az alapítvány célja azóta is a nyomorúságos körülmények között élő gyermekek felkarolása. Napjaink­ra Csaba testvér nevét és tevékenységét Erdélyben, Romániában, Magyarországon, sőt Nyugat-Európában is megismerték, elismerik.

Az ünnepi évforduló alkalmából szeptember 13-án jótékonysági koncert lesz a Papp László Budapest Sportarénában, ahol a fellépők arról tesznek tanúságot, hogy mindenki – akármilyen hátrányos helyzetben is van – élhet úgy, hogy általa is jobb legyen a világ. A folyton mosolygó, szelíd szavú szerzetes az arénabeli fellépésről azt mondta a Magyar Időknek, hogy Jézus Krisztus sem zárkózott el a kánai menyegzőn attól, hogy az emberek szeretetben énekeljenek, táncoljanak körülötte.
– Hadd invitáljam egy képzeletbeli időutazásra! 1993-at mutat a naptár, Erdélyben, Déván járunk, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes 34 esztendős fiatalember. Milyen gondolatok foglalkoztatták akkoriban, illetve mi minden történt azóta?
– 1989-ben szenteltek pappá, majd szerzetes lettem. 1993-ban kerültem Dévára, amikor az érsek atya, az egyházmegye ifjúsági lelkésze ezzel bízott meg. Örömmel végeztem a munkámat, ám szomorúan láttam, hogy mennyi koldus és szegény ember él az országban. Emlékezzünk: néhány évvel korábban, 1989-ben összedőlt a kommunizmus, hamar kiderült, hogy a használt Volkswagen jobb, mint a vadonatúj Dacia, egymás után dőltek be a jelentős román iparágak, a bányászat, a vasipar. Az emberek munka nélkül maradtak, volt, aki külföldre ment, volt, aki elzüllött, és ilyen körülmények közt rengeteg gyermek került az utcára, ahol koldulásból tengették az életüket. Ha az ember egy kiflivéget vagy egy jó szót adott nekik, akkor már messziről kiabálták a nevét, amikor arra járt, és persze eljöttek a templomhoz is. Akárcsak amikor a kis madarakat az ember etetni kezdi, azok is odagyűlnek köréje. Én pedig arra gondoltam: nagyon nehéz úgy misét tartani, hogy az ember a templom bejáratánál azt látja, hogy éhes gyerekek nyújtogatják a kezüket alamizsnáért. Ezért aztán befogadtam a gyerekeket egy-egy ebédre, vacsorára, és végül az lett ebből, hogy 1993-ban szerveztem nekik egy tábort, ami olyan jól sikerült, hogy végül nem is akartak hazamenni. Mondtam nekik, hogy puszi, lehet menni, de akkor az egyik kislány sírni kezdett, és azt kérdezte: miért nem csinálunk egy teljes évig tartó tábort? Megesett a szívem rajta, napokig forgolódtam az ágyban, aminek az lett a vége, hogy immár huszonöt éve táborozunk.
– Ezek szerint egy kislány ötletéből nőtt ki a nagy múltú Dévai Szent Ferenc Alapítvány?
– Bizony, ő már egy egyetemet végzett, szép, csinos lány!
– Ilyen pontosan tudja, mi történt azóta a gyerekekkel?
– Hogyne! Van például egy fiúcska, akit a temesvári plébános hozott hozzánk. Semmit sem tudtam róla, befogadtuk. A gyerek első nap hozott nekem kekszet, aztán egy almát, legközelebb pedig egy zsebszámológépet. Kérdem tőle: hát ez meg honnan van? Mondja, hogy a piacon lopta. Hűha, mondom magamban. Utánanéztem a fiúnak, és kiderült, hogy Temesváron a város hőellátását biztosító csövekben lakott, vagyis a szó szoros értelmében igazi csöves volt. Az ilyen csövesbandákban mindig van egy góré, akinek ha a kisebbek nem visznek valami szajrét, akkor nem engedik be őket. A fiú azt látta, hogy nálunk én vagyok olyan főnökforma, így aztán hozni kezdett ilyen-olyan holmikat. Mondtam neki: kicsi szívem, nekem jó iskolai jegyeket és jó cselekedeteket kell hozni, akkor van helyed, de ha az ember lop, akkor bizony itt nincs helye. Olyan is volt, hogy rendőrök hoztak testvéreket, akiket éjjel egy autóban találtak, ott húzták meg magukat a hideg elől. Így gyűltek tehát a gyerekek; az elmúlt negyed évszázad alatt az alapítvány mintegy hatezer gyermeket fogadott be, többen közülük tíz-tizenöt évet töltöttek nálunk, és napjainkban már sokgyermekes családanyaként, családapaként élik az életüket.
– Sok gondja adódott a hivatalos ügyek intézése során a korabeli romániai hatóságokkal?
– Én soha senkivel nem veszekedtem, hiszen Jézus azt parancsolta, hogy szeressük a hatóságot, és adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Lassacskán valahogy minden hivatalos ügyünk megoldódott.
– Hány gyermekről gondoskodik napjainkban az alapítvány?
– Erdély 83 településén 2100 gyerekkel vágunk neki az idei tanévnek.
– Szerzetesi elhivatottsága miatt a valódi apaság élményét sosem tapasztalhatta meg, miközben ennyi útjára bocsátott gyermekkel a háta mögött mégiscsak többszörösen kivette a részét az apaság érzéséből. A vér szerinti apaság nem is hiányzott az életéből?
– Van, aki a test és a vér kívánságából lesz édesapa, és van olyan is, aki Szent József példájára – akit ugye a Mennyei Atya kért meg, hogy vállalja a kis Jézust. Tehát én józsefi értelemben érzem magam apának, és azt gondolom, mindkét fajta apasághoz szeretet és jóság szükséges.
– Több ezer gyermek sorsa, élete egyformán a szívéhez nőhet az embernek?
– Nem kell mindig mind az egész, hanem egyszerre mindig csak egy. Próbálok róluk gondoskodni, mindig az asztalfőre ülni. A munkatársaimmal a vállunkra vesszük és hordozzuk a gondjaikat, és tényleg mély szeretetkapcsolatot ápolunk nagyon sok gyerekkel. Azt kívánom minden vér szerinti szülőnek, hogy legalább olyan mély és szeretetteljes kapcsolata legyen a saját gyermekével, mint nekem az enyéimmel. Jó velük együtt lenni.
– Hogy látja, mi minden fenyegette a gyermekeket negyed évszázada, a kezdetekkor, illetve mi aggasztja napjainkban? Változtak az idők, változtak a gondok?
– Mi azt mondtuk, hogy ha egy gyermek veszélyben él testi és lelki értelemben, és segítséget kér Isten nevében, akkor mi befogadjuk. Ez a hozzáállás az évek alatt semmit nem változott, tehát ha egy gyerek veszélybe kerül, a mai napig befogadjuk. Persze a kilencvenes években, a román államcsőd idején a rendszer magában hordozott megannyi problémát, és úgy érzem, nem is annyira a szülők és a családok voltak a felelősek a nehéz helyzetekért, hanem inkább az állam. Ma viszont úgy látom, inkább a felnőttekkel, a szülőkkel van a baj: tévednek, rossz útra térnek, balesetet szenvednek. Mindenféle ok van. Múltkor jött egy asszony, mondja, van három gyereke, be kellene őket fogadnunk. Kérdem, miért? Mondja, hogy azért, mert a férje üzletet nyitott. Mire én gratuláltam, hogy az milyen jó dolog. Igen, válaszolta, csakhogy éjszaka nyitotta az üzletet, és nem az övé volt.
– Több vagy kevesebb a gyermekeket fenyegető veszély napjainkban?
– Úgy érzem, kevesebb. Romániában 1990 előtt nem volt abortusz, nem voltak fogamzásgátló szerek, hiszen ezeket erősen büntették. Tehát sokkal több gyermek született, és bizony nem volt ritka a kilenc-, tíz-, tizenegy gyerekes család. Logikus, hogy ha egy tízgyerekes család meginog, akkor egyből hat-hét gyermek esik a kar­jaink közé. Napjainkban viszont a szegények sem szülik meg a gyermekeiket, amire én azt mondom, hogy bűn, hiszen az abortusz kivégzés. Ebből kifolyólag azt látom, hogy a nyomornegyedekben is sokkal kevesebb a gyerek. Ha meg sem születik a gyerek, akkor baj sincs vele. Szomorú ez, amit én katolikus papként bűnös megoldásnak gondolok.
– Beszélgetésünk idején Magyarországon tartózkodott. Csobánkán ülünk, az Élet Háza zarándokház kertjében. Járt már Budapesten? Látta, hogy teleplakátolták az utcákat az ön portréjával, és hogy a falragaszok a Papp László sportarénában szep­tember 13-án esedékes jótékonysági koncertet hirdetik azzal a szöveggel, hogy „Böjte Csaba gyermekeivel és barátaival az aréna színpadán”?
– Nem szívesen megyek be most Pestre. Olyan képet választottam volna, ahol a kollégáimmal és a gyerekekkel vagyok, aztán végül én is meglepődve láttam, hogy ez van. De azt mondták, ezt is túl lehet élni.
– Segítsen elképzelni, ahogy Böjte Csaba ferences atya és gyermekei színpadra lépnek! Mi történik majd?
– Úgy volt, hogy az idei családok éve alkalmából sok gyereket akartam hozni Magyarországra. Mi Erdélyben Magyarországot mindig úgy emlegetjük, hogy az anyaország, és azzal biztattam a gyerekeket, hogy vagy ötszázan útra kelünk és elmegyünk az anyaországba. Gondolkodtunk, melyik templom lehet elég nagy, hogy befogadjon bennünket, végül azt mondták nekünk, hogy az aréna a legnagyobb épület, ahol össze lehet gyűlni. Végül ez lett, nem is mondom, hogy ártatlan vagyok a dologban. A célom ezzel az egésszel az, hogy elmondjam ország-világ előtt, hogy Isten nem teremtett selejtet, és minden egyes gyermek Isten drága remekműve. Másfelől azt is megtapasztaltam ez alatt a 25 év alatt, hogy rengeteg jó ember van a földön, hiszen én egymagam bármit mondhatnék, nem történne semmi. De próbálja ki bárki: ha nem hiszi, milyen sok a jó ember, álljon ki, tegyen valami jót, és meglátja, mennyien állnak mellé. Úgy gondolom, hogy az a rengeteg jó ember, aki mellettünk áll, megérdemel néhány szép dalt az arénában. A gyerekek nekik fognak énekelni, és hogy ne legyen olyan suta az az ének, megkértünk néhány sztárt, ismert előadóművészt, hogy segéljenek a gyerekeknek. Tehát ne úgy legyen, hogy ők kiállnak, énekelnek, mi pedig tapsolunk, hanem együtt, közösen.
– Csaba testvérnek mi lesz a szerepe a színpadon?
– Amolyan szpíkerszerűség lennék, aki megköszöni az elmúlt 25 évben kapott sok segítséget, és aki elmondja az est üzenetét, amiről már szó esett: Isten nem teremtett selejtet.
– Világias programnak ígérkezik az arénabeli fellépés. Mi a véleménye, az elmúlt évtizedekben miként változott az egyház és a mindennapi élet egymáshoz való viszonya?
– Azt gondolom erről, hogy Jézus Krisztus elment a kánai menyegzőre, ahol valószínűleg nem egyházi dalokat énekeltek, és azt is tudjuk, hogy mivel a bor éppen elfogyott – a rossz nyelvek szerint éppen azért, mert a fiatal apostolokkal Jézus is ott volt –, utána maga változtatta a vizet borrá, hogy mindenki jól mulasson. Szerintem ha Jézus Krisztus nem zárkózott el attól, hogy énekeljenek, táncoljanak, szeretettel együtt legyenek körülötte, egy ilyen arénabeli rendezvény messzemenően belefér abba, hogy Isten gyermekei együtt, közösen hálát adjanak Isten ajándékaiért.
Fotó: Teknős Miklós
https://magyaridok.hu  

Hírlevél



HTML formátum?

Joomla Extensions powered by Joobi

Böjte Csaba ofm gondolata

„Nehogy azt higgyük, hogy a pap egy másik bolygóról jött, tökéletes lény, mentes minden emberi gyöngeségtől, tévedéstől, kísértéstől, bűntől. Őt is ugyanabból az anyagból gyúrták, mint akármelyik embert. Csak a szentségek kiszolgáltatásában van meg a biztosíték, hogy bűnössége sem tudja megakadályozni a kegyelem gyümölcsét, míg más cselekedeteiben a gyengeségének, gyarlóságának emberi pecsétje nyomot hagy.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)

Ma 2019. május 23. csütörtök, Dezső napja van. Holnap Eszter és Eliza napja lesz.

Magnificat donate

Szeretettel köszönöm a gyermekeink nevében az adományt! Csaba t.

Amount: 

Szentferencalapitvany.org

Nap Szentje

Keresés

Belépés

Ablak a végtelenre

A kereszténység nem verejtékszagú

Számomra a kereszténység nem verejtékszagú, nem arról szól, hogy önmagamra figyelve erőlködöm, hogy megtisztuljak, testemet, lelkemet különféle gyakorlatokkal megzabolázzam, nem görcsölök azon, hogy tökéletessé váljak – jó nekem egyszerű, ferences kistestvérnek lenni.
Bővebben...

Ablak a végtelenre Android-on

Android okostelefonon és tableten is elérhető az Ablak a végtelenre című könyv napi kis adagokban.
Az app letölthető a Google Play-ből.

Pillanatkép

Facebook

Twitter

Facebook

Google Plus

YouTube