Szolnokon járt Böjte Csaba Atya, misét celebrált a belvárosi nagytemplomban. Mészáros Géza barátomnak sikerült vele interjút készítenie az Újnéplap című újságnak.
Tegnap Szolnokon járt Böjte Csaba Atya, misét celebrált a belvárosi nagytemplomban.
Mészáros Géza barátomnak sikerült vele interjút készítenie az Újnéplap című újságnak.
A beszélgetés rövidített változata olvasható a http://www.szoljon.hu/ oldalon, ill. a http://www.ujneplap.hu/ oldalon.
Gyermekáldott ferences atya
Böjte Csaba Szolnokon celebrált szentmisét
Egy végtelenül szerény pásztor érkezett a minap Erdélyországból Szolnokra. Egy ferences rendi szerzetes egy ferences templomba. „Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
A barna csuhába bújt vándor a belvárosi nagytemplom híveinek kérését teljesítve állt meg egyetlen misére az Úr 250 esztendős házába. Gazdag halandó ő, hiszen abból van neki sok, amiből sok másnak egysem jutott. Böjte Csaba atya több mint hétszáz félárva gyermeket nevel országában az általa alapított gyermekotthonokban. A csoda 1992-ben kezdődött, amikor a dévai utcákon éhesen és piszkosan kóborló árva gyermekek feltartott kézzel kéregető kántálására valaki egy öleléssel válaszolt. Ez volt neki mindene, de ezt meg is osztotta a kis árvákkal. E szeretet azonban megalapozott valamit, amiből azóta sorra nőnek ki Erdélyben a közösségi házak szegény székely-magyar és csángó gyerekek számára. A dévai Csaba atyával a szertartást követően beszélgettünk.
Az Úrjézus áldásából mennyi befogadó otthont alapított az elmúlt évtized alatt?
Szeretetből és nagylelkű adományokból tizenkét bentlakásos és közel félszáz napközis jellegű közösségi házat lát el a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Előbbiben és az utóbbiban is hét-hétszáz gyermek nevelkedik.
Az építkezést aprópénzből kezdte, és tudom, komoly küzdelmek árán jutott el idáig...?
Olyan úton vagyunk, amelynek nincsen vége. De hiszem, ez a helyes út, menni kell rajta akkor is, ha a Jóisten akadályokat is görget elénk. Mert milyen élet az, amiben nincsen szenvedés? Az őz az erdőben attól lesz figyelmesebb, rátermettebb, erősebb, ha a sűrűben a farkas is kószál.
Szentbeszédéből az örök megbocsájtást lehetett kihallani. Mégis, egyik nyílt levelében azt olvastam, hogy a 2004 december 5-i, kettős állampolgárság ügyében kiírt népszavazás eredményének ismeretében nem kívánja az anyaországi kormány segítségét elfogadni. Átérzem, nagy fájdalom lehet a „NEM”-es magyarok voksa.
Azt mondhatom, amit akkor is éreztem és leírtam. Nem hittem a szememnek, mikor a televízióban láttam, hogy a kormánypártok képviselői egyfajta győzelemről beszélnek. Kit győztek le? A saját népüket! Ezzel a győzelemmel örök szégyent hoztak önmagukra. Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő jó magyar emberek legyenek otthon, Erdélyben. Hiller István akkori tanügyi miniszter leszögezte, nem támogat egyetlen egyházi intézményt sem, főleg nem a határon túliakat. Pedig én azelőtt sem kértem támogatást, és ezután sem fogok erre rászorulni. Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak, és „győzedelmeskednek”, én nem kérek árváim nevében és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá.
Van-e harag a szívében?
Én nem haragszom senkire. Jézus sem haragudott a keresztrefeszítőire. Megbékélés és szeretet lakozik a lelkemben. Ezzel többet lehet elérni, mint bármilyen kardlapozással. Egyébként épp a kardlapozásról jut eszembe az október 23-án Budapesten történt események, illetve arról is egy régi székely vicc: az öreg székely átballag a szomszédhoz, mert már megelégelte, hogy évek óta, nap, mint nap megállás nélkül sír annak gyermeke. Mondja neki: Édes bátyám, ha nem haragszol ugyi, nem tudnád elhallgattatni a fiadat? Örökké bömböl! Az meg válaszol: Hí a rosseb! Hát maga szerint én nem azt akarnám!? Naponta ötször-hatszor is megverem, oszt mégis bőg...!
Ha már a magyar kormánytól nem kap segítséget, annyit azért elárul, hogy a támogatások nagyobb része honnan érkezik? Az anyaországiaktól, vagy a határon túl élő magyaroktól?
Az én misszióm a szeretet. Sohasem koldultam, nem kértem meg senkit, hogy segítsen, s bár folyamatosan noszogatnak, hogy hirdessek, én nem ebben hiszek. Ha valaki csupán önmagában bízva, mindenféle nógatás nélkül, saját akaratából ad, az a gyermekek számára is őszintébb, és az adományozónak is felemelőbb. Sokan adnak, innen is, onnan is, és ezzel sokra is megyünk. Egyetlen hópihe tűnékeny aprókristály, de sok pehely összeragadva már egy egész síelő embert is elbír, nem?!
Köszönöm a beszélgetést! Hosszú, eredményes utat kívánok Önnek!