Látom elrévedő szemeikben a végtelen messzeséget, mit bejárnak e néhány perc alatt, lélegzésük üteméből érzem a birkózást, amivel a jó oldalon ők is megküzdenek a gonosz meselakókkal, s tudom arcuk pirosságából, itt életre-halálra küzdés valósága zajlik. Képzeletük meseországokat teremt és épít, melyben megtalálják saját helyüket, biztonságos otthonukat. Mi felnőttek, fejünket magasra emelve sokszor teljes érdektelenséggel sétálunk el ezen „gyerekes mesevilág”-ok mellett. Hiszen ezek csak badarságok, mesebeszédek! S a „magasságok” szemlélése közben, lábaink egy valóságos világon csörtetnek keresztül! Ha lenne időnk, szemünk és persze merszünk biztos észrevennénk gyermekeink fizikai jelzéseiből (pulzusszám, légzésszám, érzékelés megváltozása), hogy itt bizony valóságos és nagy események zajlódhatnak. Gyermekeink itt rakják helyükre hétköznapi világunk érthető és érthetetlen elemeit, itt kezdik egybeépíteni bonyolult világunkat és itt gyógyulnak –vagy csak gyógyulhatnak-  meg azok a sebek melyeket „útravalóul” kapnak felnőtt életükhöz.

Persze a hétköznapi világ eseményei hétről hétre egyre erősebb színekkel szövődnek ebbe a mesevilágba és felnövekedve szépen lassan elveszítjük azon képességünket, hogy ilyen gyermeki lélekkel lássuk életünket. Pedig hányszor magyarázzuk gyermekeinknek a Didergő Király meséjének értelmét, lényegét. Lassanként olyanokká leszünk, mint ez az öreg király, s a mi fájdalmunkon sem segít semmiféle földi szer, se orvosság, se kincsek. Mégis, egy napon bekopogtathat ez a kislány, aki szemével és szívével megtanít látni, úgy ahogy egykor mi is láttunk, s akkor talán a mi szívünk is elkezd melegedni. Talán megnyitja szemünket majd mindarra, ami valóban értékes és csodálatos. Itt a jóság és rosszasság, a gyönyör és a szenvedés egyszerre van jelen, együtt alkotják és formálják ezt a világot. A szövőszékben formálódó új szövet éppen a színek sokféleségétől válik széppé. A minták csak azáltal rajzolódhatnak fel rá, hogy feketék és fehérek egyszerre szövik át az anyagot.

Az értelmünkkel ugyan tudjuk mindannyian, hogy a mi életünk sem csak fehérből, csak örömből, csak jóságból állhat, mégis ezt hajszoljuk oly sokan. Rég elfelejtettük ezt a gyermeki rácsodálkozást, s már nem merjük elhinni, hogy a Jóisten újra megadhatja azt a kegyelmet, hogy a világot sokszínűségében is szépnek és egésznek lássuk.

A következő sorok újra szenvedésről és nyomorról mesélnek. A történetekben néha felsejlik a Fájdalmak Férfia, aki elől mi is iszonyattal eltakarjuk az arcunk. De mégsem a szenvedés foka a fontos. Hiszen a mindennapjaitokban Ti is megéltek csontig hatoló fájdalmakat, létbizonytalanságból fakadó szenvedéseket. A lényeget a Didergő Király szívét felmelegítő kislány szavában hiszem. Csaba testvért látva és hallgatva találtam rá arra az emberre, aki meg tud tanítani minket újra gyermekszemmel nézni világunkat. Érzékenysége, történetei, egyszerű szavai újra természetesnek és szépnek láttatja velünk ezt a sokszínű szőttest, amit mi életnek hívunk. Amikor mesélt láttam az arcán, a szemeiben, elfojtott könnyeiben az együttérző fájdalmat és kínt, de éreztem azt is ahogy a Jóisten jóságát fedezi fel és fedezteti fel velünk önkéntelenül is a szörnyű események mögött.

Dévától 26km-re fekszik Kismuncsele, ahol még néhány évvel ezelőtt ón és rézércbánya működött. Ma már elhagyatott ez a hely és csak 40 ember tengeti itt az életét. Ember arra sosem téved, de ha mégis akkor mindenhonnan csak a nyomor árad felé. Itt él Annamária, akinek nincs se apja, se anyja, akit a testvére nevelt fel. 15 évesen szülte az első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel egy olyan viskóban lakott évekig, melybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás és máshol laknak, de a férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, mint az állatokat. Anyósa egy „szép” napon megőrült és addig futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. Annamária még nincs húsz éves és két gyermeket nevel.

Itt lakik négy idióta gyermek is egy vénséges nagymamával, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosak, de az élet titkairól mesélni tudnának, hisz hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, elkezdett üszkösödni, s ahogyan teltek a hetek, a férfinek fekete lett térdtől lefelé a lába. Feküdt, a lábát lógatva és üvöltött, akkor már a szeméből nem nézett senki vissza. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet nálunk egy kis fertőtlenítéssel és tetanusszal egyszerűen megoldanak. Mindezek ma történnek, Magyarországtól 200 km-re.

Az ilyen környezetben felnövekvő gyermekek szörnyű sebeket viselnek a lelkükön. Más ember egy életen keresztül nem lát annyi szörnyűséget amit ők életük 8-10 éve alatt összeszednek. És a Csoda: a Jóisten olyan erős ragaszkodást lehelt picinyke lelkükbe, amely hegyeket mozgat és ami megóvja, megóvhatja őket az összeroppanástól.

Csaba testvér háromszázegynéhány gyermekéből az egyik negyedikes leányka, egy fürdőzős dévai délutánon ezekkel a szavakkal bújt oda a szerzeteshez: „Pap bácsi! Tetováltass te is a melledre egy szép hableányt!” „Miért?” – kérdezi Csaba testvér. „Mert apukának is egy olyan volt.” Megindult lelkéből, mint valami megáradt folyóból csak sodródtak az emlékek: „Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott s egyszer mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. De nem akarta! Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, amikor kétéves voltam akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat kurválkodott. És apu őt is megverte. De én nem leszek kurva.” Sorolja tovább, hogy mennyi a rossz ember: „Apukát is olyan sokáig ‘bizgették’, míg végül fogadásból megivott két liter vodkát. Apukám olyan rendes volt, hogy utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Utána Apuka sokat hányt és meghalt.”

Két vadóc fiútestvér áhítattal szokott mesélni csodaszép édesanyjukról. Anyuka - Csaba testvért idézem: „a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével” csak elvétve állít be a kolostorba. Mindig ígéri; eljön, de végül sohasem érkezik meg. Pedig a fiúk nagyon várják. Az elsőáldozási miséjüket is később kezdték, hátha odaér Anyuka, aki mindössze 18 km-re lakik Dévától. És ez így megy hétről hétre. Mit lehet mást tenni; együtt mesélni Anyáról, aki nagyon szép és aki nagyon elfoglalt, mert rengeteg a dolga.

Hihetetlen erejű ezeknek a kis emberpalántáknak a ragaszkodása. Szépnek tudják a világot! Annak ellenére, hogy állandó gond a nevelőcsaládokban a létszám, hogy túlterheltek a nevelők, hogy nincs elegendő helyük, hogy néha szűkös a koszt, a gyermekek csodákat teremnek. Egyszer egy asszony akarta otthagyni pici gyermekét, akit sem a szabályok, sem a szűkösség miatt nem mert már felvállalni Csaba testvér. A gyermekek akik tanúi voltak az eseménynek oly erős elhatározásukat mutatták ki, hogy Csaba testvér fejet hajtott előttük. A kérdésekre szépen megfeleltek; Nem baj, hogy már alig fértek? Nem baj, hogy kevesebb jut? ….. Az új jövevény családtag lett. Mi lehet ennél nagyobb dolog egy szülőnek?!

Csaba testvér befogadna sokkal több gyereket, hisz a szükség hihetetlen. Befogadni való gyerek lenne ezrével, de hely, nevelők, munkatársak, pénz? Belőlük sosincs elegendő. Dévától 30 km-re fekszik Szászváros. Csaba testvér itt nyitott egy új házat, 50-60 gyermekkel. Vezetőnek azt a fiatalembert nevezte ki, aki egyike volt annak idején az első befogadott gyermekeinek. Ő is az egyik „prototípus”. Úgy tűnik nagyon jól csinálja.

A szerzetes kb. 60 felnőttet „foglalkoztat”. Nagyon nehéz olyan embereket találni, akik bírják a napi 24 órás szolgálatot semminek tekinthető fizetésért. 14 gyermekkel egy lakásban!? Az élet furcsa játéka, hogy van olyan „nevelőnéni” aki egy másik szórványmagyarságból, a Felvidékről érkezett látogatóként és egyszer csak ottragadt. Csaba testvér próbálja óvni őket a túlterheltségtől és legalább nyáron 2 hónap szabadságot ad nekik (elméletben). De ez a lány is hat fogadott fiával érkezett meg édesanyjához felvidéki szülőfalujába. Riadt kérdésemre pedig csak annyit válaszolt: Édesanyámnak még soha nem volt ilyen szép nyara!

Honnan még? Volt egy nagyon szegény család hat fiúgyerekkel. A nyomor elől megpróbáltak elmenekülni Jugoszláviába. Háromszor vágtak neki a zöldhatárnak, de hiába kúsztak-másztak, egyszer sem sikerült általszökniük. Valahonnan hallottak a marosmenti kolostorról, ahol befogadják a szegény gyerekeket. Elindultak hát a határtól a folyón felfelé és keresték fenn a hegyoldalon ezt a mentsvárat. Mikor elfogyott a Maros, visszafordultak, s szemüket lejjebb engedve, egy kicsit nehezen, de rátaláltak a dévai házra. A négy legkisebb fiú ott maradt. Legidősebb bátyjuk gyakran látogatta őket, s ahogy telt múlt az idő, az elvetett mag kibújt a földből. A fiú talált ott egy magához illő leányt, összeházasodtak, gyermekük született, s most a saját gyermekük és a négy testvéröccs mellett még nyolc fiút nevelnek.

Sokan felnőttek már és elhagyták a házat. Egészséges lelkülettel, magyarként, szakmával, tudással a kezükben, hívő lélekkel és reménnyel a szívükben. Ennél többet talán mi sem kívánnánk gyermekeinknek.

Sok mindenről jó volna még írni, de e helyett inkább szeretnélek meghívni Benneteket egy találkozásra. Csaba testvér május első hetében az egyik délután vendégünk lesz, ahol Ő maga lesz a mesemondó. Szerintem nem szabad kihagynotok! Az időpont később tisztázódik. Tudni fogjátok.

Tudunk segíteni?

Biztosan. Csaba testvér sajnos normális családot nem tud adni gyermekeinek. Ugyanakkor elengedhetetlen szükség lenne a nevelők nyári tehermentesítésére is. E kettőt egybefogva nagy öröm lenne számukra, ha egy-két hetes vakációzásra befogadnánk családjainkba néhány gyermeket. Természetesen nem a mindennapos programszervezés a lényeg, hanem csak egyszerűen a családban levésük.

Az első kérdésem az volt, hogy nem rossz ez a gyermekeknek? Itt lenni a „jólétben” aztán visszamenni? Nem akarnak-e végleg itt maradni? Nem nagyobb a fájdalom, mint a haszon? ….. Csaba testvérnek erről is megvan már a tapasztalata: A gyerekek tisztában vannak a helyzetükkel. Tudják hol a helyük, a hazájuk, az otthonuk. Így neveli őket. Erről magam is meggyőződhettem, amikor egy budapesti kisközösség tagjai indultak hazafelé Déváról. Decemberi hideg reggel volt és ők búcsúzkodtak nyári gyerekeiktől. A szobám ablakából láttam a 14-15 éves nagyfiút, amint megölelte nyári szüleit. S amikor ők a kocsihoz indultak, hogy beszálljanak a fiú elfordult és csendben sírt, majd gyorsan megtörölgette könnyes szemeit. Amikor a vendégek, ebből mit sem észrevéve, már a kocsiból integettek ki neki, a fiú már újra mosolygósan integetett vissza rájuk. Nyeltem egyet és tudtam, Csaba testvérnek igaza van.

Kérlek Benneteket, ha éreztek elegendő tetterőt, időt és lehetőséget, hogy Csaba testvér gyermekeiből nyáron egy két hétre befogadjatok néhányat, szóljatok nekem. Az időpontot július második felére tervezzük, de ez nagymértékben attól függ, hogy be tudunk e fogadni egy busznyi gyermeket? ( kb. 50 gyermek ) Ha igen, sokkal szabadabban tervezhetünk. (A gyermekek nagyon rendesek!)

Szeretném kérni, mindannyian akik gondolkodtok, minél előbb jelezzetek vissza nekem, hiszen csak a lehetőségek ismeretében leszünk képesek mindezt jól megszervezni. Szükségem lenne néhány információra; mikor jó nektek, hány gyermek mehetne, fiú, leány stb.?

Elérhetőségem: Hegyi János, este, hétvége 409-0820, nappal 06-30-9417-965,

E-mail:Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..

Forrás: KOVASZ ujság 2002.04.10