Advent Déván

Beszámoló egy árvaházról, egy betlehemező társaságról és az útról, amit mindannyiunknak be kell járni.Egy régi bölcsesség szerint utazni annyi, mint önmagunkkal találkozni. Ha útra kelünk eltávolodunk mindennapjainktól, új és új dolgokkal találkozunk, amelyek azután formálnak, és talán jobbá tesznek minket – főként, ha nyitott szemmel, és kivált nyitott szívvel járjuk be a kitűzött utat.

Egy kedélyes, évről évre változó, átalakuló baráti társaság minden karácsony közeledtével útnak indul, hogy egy régi erdélyi misztériumjátékkal és némi önszorgalomból gyűjtött adománnyal a tarsolyában, bekopogtasson kisebb-nagyobb határontúli magyar közösségek ajtaján. Céljuk a találkozás. Találkozás a misztériumjátékon keresztül a karácsony titkával, ami bizonyosan több mint egyfajta múzeumi dísztárgy vagy „kulturális örökség” – élő és megélhető valóság! Találkozás a napi rutin mellett a cimborákkal, akikről – bár lehet, hogy együtt töltjük napjainkat – mégis olyan keveset tudunk. És találkozás a másik „Magyarországgal,” amelyről talán néha hallunk, talán olvasunk, de amelyről olyan keveset tudunk. Trianon legnagyobb tragédiája, amint egy udvarhelyi fiatalember mondta, hogy más-más utakon járunk. Másként éljük az életünk: más-más színű az útlevelünk, más és más esti mesét nézünk, és más vicceken nevetünk.

Idén Dévára, a dévai ferencesek által fenntartott árvaházba vitt az útjuk. Aki egyszer meglátogatja ezeket a gyermekeket, az egy életre szóló élményt szerez. „Déván könnyű látni, hogy létezik a rossz, de könnyű elhinni – mert látjuk! – hogy lehet ellene tenni.” – mondja egyik útitársunk, Emese. És tényleg utána semmi sem lesz ugyanaz, ami volt.

Idén Budakeszi és Zugliget plébániájának fiataljaiból állt össze a misztérium játékot hordozó csapat, akik a vizsgaidőszak és az érettségi előtt kötelező félévi hajtásból loptak el félórákat a próbákra és az előkészültekre. Amikor a busz elindult nehéz volt összeszámlálni ki mindenki tett hozzá valamit ehhez az utazáshoz. Kis és nagy dolgokról egyaránt szó volt – mindenki tehetségéhez és idejéhez mérten segített. A Prohászka gimnázium diákjai, tanárai, a szülők, a rózsafűzértársulat, a legkülönfélébb munkahelyi közösségek segítségével majdnem 200 000 forint, sok játék és ruhanemű gyűlt össze. A Sashegyi Gyermek Alapítvány a buszbérlés költségeihez járult hozzá.

A dévai kolostor a strada Progresului-ban, a Progresszió, azaz a Haladás utcában áll. A megzuhant „Ceausescu-barokk” blokk-épületeken rozsdás foltok hirdetik a hajdanvolt eszme életidegenségét. A posztszocialista nyomorral, amely gyámoltalan fejét itt is elpusztuló városokra fekteti, mégsem itt találkozunk, hanem azokban a történtekben, amelyeket az egyes családokban mesélnek mosolygós szemű gyermekekről. (Itt egy-egy lakásban 7-10 gyermek él együtt egy nevelővel. Őket hívják családoknak.) Testvérpár, akiket szüleik a 72 éves nagymamánál felejtettek, aki 300 000 leies nyugdíjából igyekezett életben tartani őket. A vajdahunyadi fantom-blokkból vagy a szászvárosi sátortáborból ideszármazott gyermekecskék, akik hétszámra nemhogy nem ettek, de nem is aludtak a hidegtől. Az előadáson könnyes szemek kísérik József és Mária szálláskeresését, a hideg betlehemi éjszakában. Saját élményeik elevenednek meg. És a szereplők érzik ezt.

Délután a családoknál járunk. Igazi otthonokba, és – nem túlzás! – igazi családokba csöppenünk. Tiszta, rendes lakásokba érkezünk, ahol megvan mindenhez, ami az élethez szükséges. Van kenyér és tej, pityóka és lekvár, ami csillapítja az éhséget. Radiátor, ami elűzi a hideget. Lámpa, amelynek sárga fénykörében összegyűlhet a feszület alatt, az ebédlőasztal mellett esténként a család. És ezek a családok is ugyanúgy küszködnek a mindennapokkal mint mi mindannyian. A gyermekeknek ugyanúgy tanulni kell, ugyanúgy megfáznak, ugyanúgy haszontalankodnak, ugyanúgy elfelejtik, elvesztik és egyáltalán.

Mi hozta őket közel egymáshoz? Őket, akik egymást egy évvel, egy hónappal ezelőtt talán nem is ismerték, s akik egymás nélkül egyedül éltek. Hogyan futott össze az életük útja egy helyre? Kétségen kívül áll a Gondviselés. És a Gondviselés eszköze egy ember volt. Egy ember, aki találkozott az Isten szeretetével, s aki élete útját ennek a szeretetnek a jegyében járja. Böjte Csaba – Csaba testvér, ferences szerzetes. Póztalan ember, mint általában azok, akik mindennap a jó érdekében dolgoznak. A szeretet naponta tetteket követel tőle: több mint 350 gyermekről kell gondoskodnia. Élelemről, pénzről, ruháról. Tankönyvről, tanítóról, jó szóról. Most éppen új terven gondolkodik. Minden gyermek számára szeretne patrónust találni. Lehet az egy-egy közösség, tehetős magánszemély, aki úgy adna, hogy éveken keresztül nyomon követné a kiszemelt gyermek sorsát. (Egy gyermek napi ellátása nagyjából 1 euróba kerül. Az állami támogatás ennek csak töredékét teszi ki – és nem is jár mindenki után.) talán kerülnek ilyen patrónusok is.

Amint kerültek társak a mindennapi munkához. Társak, akikkel együtt lehet járni az úton. A Magyarországon honfitársai által lerománozott tanárnő, aki csak pár napra jött el Dévára körülnézni. A férje által szó nélkül elhagyott édesanya, aki most a saját két fia mellett másik hetet nevel. A sikeres kommunikációs szakember, aki idehaza „ciklusokon átívelően” két miniszter számára írt beszédeket. A bohém német polgári szolgálatos fiú, aki élete egyik nagy kalandjába vágott bele. Ők – bár lehet, hogy nem maradnak itt örökké – ebben a munkában megtalálták a lelki békéjüket. Rájuk is igaz az Írás szava, amely az úton előttük járó Szent Ferencet is elérte: „A kő, amelyet félredobtak az építők, az lett most szegletkővé ISTEN országában.”

És kerültek társak messzebbről is. Német és osztrák szervezetek, alapítványok és magánszemélyek, akik lehetővé tették az otthon kibővítését, és imádságaikkal meg persze pénzadományaikkal tovább segítik mindennapjaikat. Ottjártunkkor érkezett a Szent Imre gimnázium diákjainak 600 karácsonyi csomagja, amelyek a budai gimnazisták jó szívét és Pesti Ágnes szervező munkáját dicsérték. Nem csak a csomagban rejtőző ajándékok, de a szépségesen gondos csomagolás is a karácsony melegét idézi. Amint a gyermekek a csomagokat bontogatják és örülnek, a küldőkre gondolok. Sajnálom, hogy nem láthatják ezt az örömet.

 

***

Csaba atya a darab végén érkezik meg Budapestről. Fáradt, de még nevelői értekezlet lesz. Ez egy kötetlen megbeszélést takar, ami mindenképpen szükséges, hogy menjen a szekér. Átadjuk, amit hoztunk. Cserébe miénk a kitüntetés és a jutalom, hogy a nevelők helyett elaltathatjuk a gyermekeket. Ez persze nem egyszerű feladat: a kislányok még énekelni és rajzolni szeretnének, a fiúk a Mátrixot nézik angol nyelven, román felirattal és sokat nevetünk. De minden jónak vége szakad egyszer. Az imádság után elcsöndesedő, sötét szobákban az ágyak mellett ülve – miközben odakint esik a vakítóan fehér, csontighatolóan hideg hó – valami nagy-nagy békességgel találkozunk.

***

 

Indulunk haza. Hosszú érzelmes búcsúzás. Repülő és becsapódó hógolyók mindenütt. Címcserék és nyári tervek.

A buszon azután megcsendesedünk. Annácska és Móni a kis Jézustól búcsúzó Boldiszár király szavait írja az emléklapra:

„Most lelki örömmel megtérünk földünkre, bárha minden dolgunk így mehetne végbe.”

Forrás:Gondola

2002. december 19., csütörtök

(engrin)