Arra gondolok, milyen lesz a karácsony Déván. Mit éreznek majd a gyerekek, akik közül sokan ugyanolyan reménytelenül fáztak és éheztek, ahogyan a kis Jézus?
Sokuknak talán nem lesz ünneplő ruhája, de az ünnepük, tudom, fényes lesz, és meleg.
Jótékonyság
Gyermek- és lélekmentés Déván
Arra gondolok, milyen lesz a karácsony Déván. Mit éreznek majd a gyerekek, akik közül sokan ugyanolyan reménytelenül fáztak és éheztek, ahogyan a kis Jézus?
Sokuknak talán nem lesz ünneplő ruhája, de az ünnepük, tudom, fényes lesz, és meleg.
Az étkező épülete elől éppen a várra látok. Déva várára. A ballada úgy mondja, egy asszony hamvával erősítették meg kétségbeesett építői.
Bent éppen vinetás kenyeret reggeliznek a gyerekek citromos teával. Vinetának a padlizsánt hívják errefelé. Maradékra, úgy látom, nemigen kell számítani. Aztán indulnak, indulunk vissza, megyünk a kolostor épülete előtt.
Itt kezdődött minden
1993 óta fogad be gyermekeket Böjte Csaba ferences szerzetes, aki egy társával nem sokkal azelőtt verte le a lakatot az elhanyagolt kolostor ajtajáról. Először csak kenyeret adott a kolduló gyerekeknek, aztán behívta őket zuhanyozni. És ahogy az lenni szokott, amikor a jóság rést üt a közöny és a nyomor falán, egyre többen jöttek – és maradtak. Aztán már nemcsak befogadták, keresték is őket. És leltek éhező, fázó, kolduló gyerekekre a pályaudvaron, a temetőben, az utcán, a kórházakban, fűtetlen lakásokban, hegyi kunyhóban, ahol az állatok is bent háltak éjjel. Még ágy alá tolt dobozban is apró kislány talált Csaba testvér, amikor látogatni ment egy nyomorgó családot. A kicsi legfeljebb kétesztendősnek látszott, pedig hatéves volt, csak annyira megfagyott, hogy nem nőtt tovább. Egy másik fiút azért vitt magával, mert a gyerek akkor már három hete csak cukros vízen élt, az iskolából hazaküldték, mert elájult. Az a fiú ma kiváló atléta.
Aki egyet is befogad...
Jóval több keserves sorsú gyerek él ezen a vidéken, mint amennyinek hely jut a ferencesek gondoskodásával. Egy asszony négy gyereke közül hármat be tudtak fogadni, de az alig féléves, szoptatós legkisebbet nem. Fél év múlva újra jött az asszony. Temetni hívta az atyát. És az atya eltemette a gyereket, aki éhen halt azon a tavaszon. Máskor az étkező előtt várakozó apának kellett azt mondania, nem tud helyet szorítani a gyerekeinek. Az egyik fiúcska megérezte a kezén az ételszagot, elkezdte nyalogatni az ujjait...
Jönnek a gyerekek egyik nap: jaj, pap bácsi, menjünk gyorsan az erdőre a busszal, van ott két gyerek, egy fiúcska meg egy lány, hozzuk el őket! – meséli Csaba atya. – Kérdezem, hol, merre láthatnak ilyen gyereket, ha hazamennek szünidőre. Hát a nevelő néni mesélte este, s erősködnek, üljek a buszba, de gyorsan! No, meglepődtem, miért ők mondják. Kiderült, hogy este mesélt nekik a nevelő néni, Jancsiról és Juliskáról, azokért kellett volna mennem a busszal.
A Zsil völgye a kommunista Romániában az iparosodás fellegvára volt. Negyedmillió tettre, munkára kész ember jött ide, az ő lábuk alól húzta ki a talajt a rendszerváltás gazdasági összeomlása. Maradt a nyomor, a kilátástalanság, a züllés.
Misi is a Zsil völgyéből érkezett, őt nem hagyták el a szülei, csak szegények, azért akarták, hogy a fiuk lakjon meleg szobában, kapjon rendesen enni, és legfőképpen: járjon iskolába. A kolostor melletti két blokkház minden lakása Csaba atyáék alapítványáé, ott élnek a szociális családok. Egy vagy két felnőtt, velük nyolc-tíz-tizenkét gyerek. Andrea és férje, Tibor, Misin kívül kilenc fiúgyereket lát el, köztük a sajátjukat, a kicsi Adorjánt. A szobákban emeletes ágyak, szekrény, más nem is fér. Dénes még óvodás, lehajtja a fejét, mikor kérdezem, hol vannak a szülei. Nem jönnek utánam, böki ki, de majd, ha a Nagytata kijön a kórházból, ő biztosan megkeres...
Nagy konyhában nagy asztal, azt ülik körül, ha társasjátékoznak, tanulnak. Andrea akkor főz, ha nagyon megkívánnak valamit a fiúk, mert egyébként az étkezőben esznek.
A kapu előtt fiú ácsorog, nemrég érkezhetett, még nincsenek barátai. Dezső a neve, de csak románul ért, pedig az édesanyja, aki a válás után elszökött a nyomor elől, magyar volt. Szép az inged, mondom, lefordítják neki, elmosolyodik. Odafönt a lakásban van ám még több ruhám, büszkélkedik, én nyelek nagyokat. Árvaházban élt négy évig, onnan hozta el Csaba atya. Andrea, gyere egy kicsit! – kiált bizonytalan magyarsággal a közeledő kamaszlányok felé. Felkapom a fejem. De jó! A testvérével tehát, az okos szemű, doktornőnek készülő Andreával már csak magyarul tud szót érteni.
Árvaházi történet Júliáé is.
Az atya elhozta oda az énekkart, énekeltek nekem, a testvérem is köztük volt. De beszélni nem tudtunk, nem értettem még magyarul. Aztán a pap bácsi elhozott ide.
Legyen világosság!
Biztosan ismerik néhányan Böjte Csaba történetét, de sokan talán nem. Az édesapja börtönben volt, mikor ő született, néhány 1956 után írt versért fogták le, azt sem mondták meg neki, hogy fia lett. Egy kék cipőcskét csempésztek be hozzá, abból találgatta, mekkora lehet a gyereke. Aztán kiengedték, de a rengeteg verésbe egy hónap múlva belehalt.
A gyűlölet, a bosszúvágy együtt nőtt a fiúval. Aztán egy bányában eltöltött magányos, munkás év után valami mássá alakult. A sötétséget nem lehet ütni, verni, fényt kell benne gyújtani, apró mécseseket, hogy világítsanak. Erre jutott Böjte Csaba odafenn a Hargitán, és lett belőle pap, ferencesrendi szerzetes. Világító ember.
Rengeteg a dolga – meséli Gyöngyi, aki Kecskemétről jött Dévára, nevelőnek. – Amikor idejöttem, napokig beszélni sem tudtam vele. Egyszer csak mondta, üljek be a buszba, megyünk szénáért, útközben megbeszéljük, mit vállalok. Nemsokára kapok néhány kislányt, őket nevelem majd.
Rengeteg munkát ad egy ilyen intézmény, különösen, hogy mindig akad új terv, új teendő. Csaba atya nemrég megvette, vagy inkább megmentette Bethlen Gábor szülőházát Marosillyén. A szép reneszánsz épületből így nem török kamionosok pihenője lesz, hanem a fejedelemség emlékhelye, még akkor is, ha lassan halad a felújítás, mert mindegyre elfogy a pénz.
Szárhegyen, Szászvárosban, Szalontán, Zsombolyán, Petrozsényben is ott vagyunk, néhol csak egy családdal. Tegnap Torockóról telefonáltak, hogy kevés a gyerek, be akarják zárni a magyar iskolát. Nosza, betettünk a buszba ágyakat, mosógépet, konyhai felszerelést, meg egy családot gyerekekkel. Odamentünk, vettünk egy házat, estére már ott aludtak, a gyerekek meg járnak majd az iskolába. Az is egy kis mag, nőnek majd, többen lesznek. Sokszor gondolok a honfoglaló őseinkre. Pár év alatt maguknak otthont építettek, az unokáik meg már olyan nagy vállalkozásba fogtak, mint a gyulafehérvári székesegyház. Ők sem vártak papírokra... Nálunk is hamar megy minden.
Hamar, de nem könnyen. Nem volt rég, mikor a dévai iskola és a város vezetői összeszaladtak, mert egy kockás inges fiatalember néhány gyerekkel megjelent az évnyitón, hogy akkor ők volnának az iskola magyar tagozata. A hatóság sokszor zaklatta őket, és állami támogatást csak a gyermekmentő munkára kapnak, az oktatásra nem. De mostanra van óvoda, nyolcosztályos iskola, és az idei évnyitóra maga a dévai polgármester jött el, beszédet mondott, talán irigyelte is kicsit a gondozott, egyszerű, tiszta, szép tantermeket. Déván egy másik iskola évnyitóján az igazgatónőnek arról kellett beszélni, melyik szinten van működő vécé.
Ehhez képest az itteni évnyitó előtt a misén Csaba atya azt mondta a gyerekeknek: „Soha ne adjátok fel az álmaitokat! Mert minden becsületes álom valóra válik. És ha mondják, hogy a világ rossz, ti ne higgyétek el! A cipőtöktől a hajatokban lévő csatig, mindent ajándéka kaptatok. Hát hogy lehetne rossz a világ, ha ennyi jó ember él benne?”
Legyetek jók!
Az a gyerek, aki legyengülve, testi-lelki sebeivel, azzal a tudattal néha, hogy ő nem kell senkinek, eljut Dévára, először azt tanulja meg, hogy ő igenis fontos. Nagyon fontos. Szeretetet kap, szelíd szavakat, megértést, fogódzó szabályokat. Ruhát, ételt, tudást és hitet. Visszakapja az anyanyelvét. Megkapja a jövőt.
Ugye, van jövőjük?...
Mindenütt a világon szükség van becsületes, jó, tisztességes emberekre – nyugtat meg Csaba atya. Hiszen már egyetemistáik is vannak. Kolozsvárott, Vásárhelyen, bérelt lakásban, összetartásban, szegényen. Takarítanak, kertásást, disznóvágást vállalnak. Olyan magyar értelmiség lesz belőlük, amilyen a dévai iskola igazgatója, Karda Róbert. Fiatal székely ember Csíkszentdomokosról, két kislány édesapja.
Mi úgy tartjuk, hogy a nevelés a fontosabb, elsősorban ember kell legyen valaki, jóakarattal, jóindulattal, aztán jön csak a többi. Figyelünk rájuk, és bizony, nem hunyunk szemet semminek.
A Rotary Klub budapesti szervezete nemzetközi összefogással asztalosműhelyt adományozott az iskolának, tizenhat fiú tanulja benne a mesterséget. De ne ám egyszerű asztalosok legyetek, mondta nekik az atya a templomban, legyetek olyan mesterek, amilyet még nem látott a világ!
Az egyik ilyen mester Dorel lesz. Nyolcéves volt, amikor a családja az utcára került, hetekig ott tengődtek, aztán az édesanyja bevitte a kórházba, és otthagyta. Onnan hozta el Csaba atya. Magyarul nem tudott, pedig magyar ő is. Mióta itt van, járt már Esztergomban, Budapesten, még a Balatonhoz is eljutott.
A mellette álló Józsinak dicsérem a karóráját, azt mondja, egy soproni családtól kapta, akik rendszeresen meghívják magukhoz. Sok gyereknek van már olyan pártfogója, aki fizeti a nevelése költségeit, napi egy eurót, ez nagy segítség.
Többet akartam írni Böjte Csabáról, de tudom, ő nem akarná. Szerény ember. És jó apa. Szerettem nézni, ahogy simogatta, dögönyözte a hóna alá bújó gyerekeket.
Azokban, akik Déva várát építették, kevés volt a hit. Nem hittek saját erejükben sem, így szörnyű áldozatot tettek. Most a vár alatt, a hegy lábánál hit és áldozat a legszebben mutatja magát.
Köszönöm a Rotary Klub segítségét, akik elvittek Dévára! És az asztalosműhelyt is, sokunk nevében!
Jó tudni – mert jó adni
Mivel lehetne segíteni? – kérdeztem Csaba atyát. Azt felelte, a legnagyobb segítség az lenne, ha olyan lányok, nők jelentkeznének, akik vállalnák, hogy az életükből valamennyi időt ezeknek a gyerekeknek adnak. Ha elmennének, nevelni, oktatni, segíteni. Felelősség ez, szép, emberi feladat.
Az iskola igazgatója azt mondta, megköszönik, ha valaki akár csak egy hétre elmegy, mesterséget tanít, programot, foglalkozást ad a gyerekeknek. És persze iskolaszerekre mindig szükség van, hiszen ezeket ők veszik meg a szülők helyett. Füzet, toll, ceruza, radír, körző, miegymás.
Én azért hozzáteszem, hogy a gyerekeket etetni kell minden nap, a lakásokat fűteni, szemüveget, fehérneműt, mosóport, benzint venni. Segít sok magyar ember, de segítenek románok, németek, svájciak, nem is sorolom tovább.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány számlaszáma:
10300002-20145639-00003285
Hulej Emese, Nők Lapja
Forrás: Nők Lapja