Romák télen

Nyomtatás

A Budi család Albert Levente felvételeiAkinek szobájában a csempekályha duruzsol vagy csak megnyomja a központi fűtés gombját, talán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az élet ott, ahol nemcsak a faágért kell a havas erdőre kijárni, de kérdéses, hogyha "volt is cigány szeretője", azaz meggyúlt a kályhában a tűz, lesz-e, ami megfőjön rajta...

A kényelmet otthon hagyva, néhány órára felkerekedtünk, hogy szétnézzünk Málnáson és Sepsibükszádon, hogyan él a kisebbségek kisebbsége, a roma nemzetség. Az élet sajnos sokszor felülírja a megfilmesített élettörténeteket is.
Szegény embert még az ág is húzza
Málnás község polgármestere, Kasléder József nyilvántartása szerint egy személy vallotta magát romának a népszámláláskor, bár a magyar cigányok számát úgy hatvanra becsülik. Emilia Săvescu szociális referens tájékoztat Málnás és a községhez tartozó Zalánpatak helyzetéről az összeállított iratcsomók alapján 18 szociális esetet tartanak nyilván, ebből tizenkettőt Málnáson:
– Mi segítünk mindenkinek, aki hozzánk fordul. De sajnos, vannak néhányan, akik azért nem kapnak segélyt, mert nincsenek irataik: anyakönyvi kivonat, személyazonossági vagy házassági levél. Enélkül pedig nem lehet tovább lépni. Elmagyarázzuk nekik, mit kell hozniuk ahhoz, hogy ki tudjuk állítani a szükséges szociális papírokat, de aztán errefelé sem jönnek. Én nem értem őket. Ha valaki tényleg szegény, s nincs, amiből megélnie, akkor miért nem igyekszik legalább ezek elkészítésében, hogy megkapja a fapénzt vagy a szociális segélyt, ami 90 lej... A szociális segély ellenében segítettek a romák a patakpart tisztításában, a játszótér, a község területének rendben tartásában.
A102. szám alatt élő Budi József családja egyik a nyomorúságban élők közül. Neki­vágunk az erdő felé kanyarodó hosszú, kacskaringós utcának, de egy kis idő után véget ér a nyom, s már csak gyalogosan, a keskeny kis ösvényen lehet tovább menni. Egy helybeli fiatalember jön velem szembe, akitől érdeklődöm a családról. Mint kiderül, éppen a bátyja, Mocsel Mihály, aki azon morfondíroz, hogy mikor lesz az ügyükből már valami, mert ártatlanul agyba-főbe verték a testvérét. Elmeséli röviden az öccse történetét, amelytől azt reméli, hogy most már nyilvánosságot kapva, hátha történik valami.
Tavaly július 27-én hazamentek Csíkszent­mártonba a családdal. A sógora tartozott valakinek pénzzel, és őrajtuk csattant az ostor. Úgy történt, hogy este fél tíz körül kimentek egy kicsit az udvarra, hát jönnek velük szembe hárman, az egyikük egy lánccal megtérítette az öccsét, Budi Józsefet, a másik lapáttal is nekiesett. Az asszony megijedt, mert látta, hogy mind a hárman ütni kezdték az urát, aki elvesztette az eszméletét... Bevitték a csíkszeredai kórházba, de mivel ott nem volt, amit kezdjenek vele, vitték egyenesen Maros­vásárhelyre. A marosvásárhelyi kórházban 11 napig kezelték, amíg valahogy annyira helyrejött, hogy haza tudták hozni a sepsiszentgyörgyi ideggyógyászatra, mert a betört fej nehezen gyógyult. Mivel nem volt egészségügyi biztosításuk, meg kellett fizetni a marosvásárhelyi kórházat: a 3800 lejt ő fizette ki, odaadta a megspórolt pénzét, hogy valahogy felgyógyuljon. Aztán lassan-lassan helyrejött, most már menni is tud...
Mire elmeséli a történetet, oda is érünk a kívül vakolatlan házhoz. Kerítés nincs, a hegyoldalban az árnyékszéken az ajtót helyettesítő rongyot lebegteti a szél. A ház ajtajának felső része üvegből, azon keresztül kukucskál ki a nagyvilágba egy asszony karon ülő gyermekkel meg egy szoknyájába kapaszkodó kisgyermekkel. Benn jó meleg, kopottas bútorok, két vetett ágy, asztal székekkel, kis tévé a polcon, a vaskályhában ropog a tűz. A szegényes körülmények ellenére nincs átható szag, mint néhol, ahol alig lehet elviselni a létet... Az egyéves hat hónapos Józsefke az anyja karjába kapaszkodik, a négyéves Armando a kályha melegéhez húzódik. A kilencéves Esz­meralda iskolában van. A családfő mutatja, hogy alig tudja mozgatni még mindig a bal karját, nem tud fogni a bal kezével, másként már lassan helyrejött, csak azt nem érti, miért kellett ilyen kálvárián keresztülmennie, amikor nem ártott senkinek... Ellenőrzésre vissza kellett menni, az is költséggel járt, mert kocsit kellett fogadni, a csíkszeredai rendőrségre tettek le panaszt, de nem jött semmi válasz eddig...
A szociális referens visszajelzése szerint a Budi család ottjártunk után belátta, az iratokat össze kell szedni ahhoz, hogy azt a kevés szociális segélyt ki tudják adni. Az ügyük rendezése folyamatban.
Írástudatlanok
A Kalányos családSepsibükszádon renoválják a polgármesteri hivatal épületét, ideiglenesen átköltözött a sportépülettel szembe. Bács Csaba polgármester nyilvántartása szerint huszonöten vallották magukat romának, de a faluban úgy kétszázra tehető a számuk. A Gróf Mikes Ármin Általános Iskolába magyar anyanyelvű cigány gyermekek is járnak. Szőcs Emese szociális referens 31, segélyre szoruló családot tart nyilván.
Elkísér egy tősgyökeres bükszádi magyar cigány családhoz, mely életrevaló ugyan, szeret dolgozni, de pillanatnyilag a kilátástalanság hálójában vergődik több más, hasonló helyzetben lévő társával együtt.
Az udvaron hóvárat építettek a gyermekek az egyik sarokban. A meleg konyhában Kalányos Botika és Robi a tévét nézi, mivel nagyon hideg volt kint, nem mentek napközibe. A konyhából – ahová leülünk – belátni az ízlésesen berendezett szobába. Karola vékony, szép vonású fiatalasszony elmeséli élettörténetét: hatan voltak testvérek, ebből egy meghalt. Nagy szegénységben éltek itt, a faluban, nem volt lehetőségük iskolába járni. Neki van két gyermeke még, akiket az édesanyja nevel. Egy bálban ismerkedett meg a mostani férjével, később aztán családot alapítottak. Őneki soha nem volt munkahelye, legalább nyolc osztály kellene ahhoz, hogy valahova felvegyék, de egy sincs. Nem tud írni, olvasni, bár megtanulta, hogyan kell kezelni a mobiltelefont. Nem­sokára előkerül a magas, tagbaszakadt férfi, Kalányos Béla, bekapcsolódik a beszélgetésbe:
– Én is bükszádi vagyok, tíz osztályt végeztem, a lakatos szakma az alapmesterségem, de most nem tudok sehol sem elhelyezkedni. Tizenhét évet dolgoztam a bükszádi kőbányában lőmesteri szakmában, aztán elcsaptak onnan. Kimentem Magyaror­szágra dolgozni, négy év kemény munkát lehúztam egy alumíniumkohóban, majd miután bezárták a kohót, hazakerültem. Felvettek a gázasokhoz, Piteşti-en dolgoztam egy ideig, amikor megszületett az első gyermekünk, akkor eljöttem gyermeknevelési szabadságra. Azóta nem vettek vissza. Alkalmi munkákból élünk, nyáron szezonmunkából, ősszel pityókaszedésből, télen nehezebb, mert nincs munka. Ha adódna, akkor könnyebb volna az életünk. Négyszáz lejből élünk havonta. Még szerencse, hogy kapjuk a szociális segélyt. Megköszönjük ezt, és örvendünk, hogy bármilyen problémánk van, mindig számíthatunk a hivatal segítségére...
Kalányos Karola nem az egyedüli írástudatlan a faluban, érdeklődésünkre, hogy hány ilyen felnőtt roma lehet, azt a választ kaptuk: tizenöt-húsz. És bizonyára más falvakban is kerülnek társaik...
Szeretet, törődés
Kisdiákok Böjte atya délutáni iskolájábanSzőcs Emese tovább kalauzol a központban levő kultúrotthon étkezdéjébe, ahol Böjte Csaba ferences atya és alapítványa gondoskodik a falu szegény gyermekeiről. Fehér Klárika és Neagu Mária nevelő délután meleg ebéddel várja az iskolából a gyermekeket, majd segítenek a házi feladat elkészítésében, megtanulják együtt másnapra a leckét, s az uzsonna elfogyasztása után hazaengedik őket. Fiúk-lányok egymás mellett szorongnak a hosszú ebédlőasztalnál, a falon színes ábécés plakátok, hangulatos kis szövegek, képek. Osztály szerint ülnek egymás mellett a gyermekek, közülük néhányan testvérek. Tanítás után bejönnek, tanulnak, 15 órakor kezet mosnak, imádkoznak, ebédelnek, aztán megint tanulnak. Uzsonna után már besötétedik, amire hazaérnek, de sokuknak ez jelenti a mindennapi éltető meleget, gondoskodást és szeretetet. Sajnos, a faluban egyre több szülő kényszerül arra, hogy a a papírokat kitöltve az alapítvány segítségét kérje, mert nincs, amiből etessék gyermekeiket. A tanács fával és a villanyáram fizetésével segíti az alapítványt.
A nevelőnők előveszik a színes fényképeket az eddigi évek néhány megörökített mozzanatáról: a máltaiak által szervezett BIFISZ-tábor, a csíksomlyói kirándulás, amikor először jártak a Szűzanyánál, a Sólyomkő-panzióbeli vendégség, ahol ebédet és ajándékot kaptak, a Roma-napi részvétel Oltszemen. Lelkesen mesélik, hogy voltak a Szent Anna-tónál egy kiránduláson, és van egy Sepsiszentgyörgyről Auszt­riába elszármazott hölgy, aki édességgel és ruhaneművel segítette őket, egy fiatal házaspár Dániából postán szokott édességcsomagot küldeni. A gyermekek meg képeslapokat készítettek, azzal köszönték meg a figyelmességet. Jól jön minden segítség, szeretet-megnyilvánulás, egy-egy csepp a tenger szegénységben...
www.3szek.ro