Az időszámításunk előtti II. század közepén Corneliát, Róma egyik legrangosabb matrónáját campaniai birtokán meglátogatta egy asszony. A helyi előkelőségek közé tartozó hölgy fantasztikus, a kor leggyönyörűbb ékszereivel hivalkodott, ám erre Cornelia egészen addig nem reagált, amíg gyerekei haza nem értek az iskolából. Akkor a büszke anya rájuk mutatott, és ezt mondta: „íme, ők az én ékszereim”.
Gyermek nélkül nincs jövő!! Csodaszép házakban, falvakban, városokban járok, de alig látok gyerekeket! Egy - két lézengő idős ember vagyonokat költ saját maga, háza cicomázására, de a gyermekáldás elől elzárkózik! Sajnos nem csak a magán emberek feledkeznek meg a gyerekekről unokákról, hanem a közösségek vezetői is! Egy egy polgármester éves elszámolását nézem: útra, virágra, mindenre van pénz, de a helybeli gyermekes szülőkre ritkán figyelünk!
"Engedjétek hozzám - kéri Jézus Krisztus - a gyerekeket!" Mk 10, 14 A templom, legyen az bármennyire aranyozva, felújítva ministránsok, gyerekek nélkül csak egy szomorú temető kápolna! Mondhat bárki bármit, a cicoma, de még a művészi értékek sem viszik tovább az életet, gyerek nélkül minden porlad!!
A rómaiak már az időszámításunk előtt tisztában voltak vele, egy ember, egy család, egy település ékessége a gyerek! Ha nincs saját gyereked, hajolj le egy bajbanlévő gyerekhez, öleld magadhoz, november az örökbefogadás honapja is! Díszítsük fel otthonainkat, templomainkat, falvainkat, városainkat kacagó vidám gyerekekkel!!
Kép: A petrozsény otthonunk vezetőjével, Andreával és a ház néhány gyerekével.
Szeretettel,
Csaba t.
„Szent gőggel állok nagy Róma elébe” – Cornelia, a Gracchusok anyja
Az időszámításunk előtti II. század közepén Corneliát, Róma egyik legrangosabb matrónáját campaniai birtokán meglátogatta egy asszony. A helyi előkelőségek közé tartozó hölgy fantasztikus, a kor leggyönyörűbb ékszereivel hivalkodott, ám erre Cornelia egészen addig nem reagált, amíg gyerekei haza nem értek az iskolából. Akkor a büszke anya rájuk mutatott, és ezt mondta: „íme, ők az én ékszereim”. A két különböző női magatartást szembeállító történet ma is jól ismert, ugyanis a XVIII. századtól kezdve, az ókori auctorok szövegeiből „kilépve” számos szobrot, festményt, verset ihletett. A történetet nem a közepesen szellemes bon mot tette elsősorban híressé, hanem a főszereplője, Cornelia, a Gracchusok anyja.
Az a hely, amelyet Cornelia a római emlékezetben elfoglalt, jelentős részben fiai politikai tevékenységének, valamint tragikus sorsának volt köszönhető. A Gracchusok fellépésével (i. e. 133, 123–121) kezdődött el a polgárháborúk korszaka, amely egy évszázad alatt felőrölte a római köztársaságot. A testvérpár fellépésében a következő generáció köztársaságpárti szerzői nem a jobbító reformokat, hanem a politikai elit végleges kettészakadásának okát látta. Hozzájuk kapcsolta a senatus hatalmának lassú, de megállíthatatlan erózióját, a véres utcai harcok megjelenését a politikában és végső soron a res publica végzetes felfordulását.
Az ellenfeleik narratívája szerint a hazájuk ellen törő testvérpár zavarba ejtő pedigrével rendelkezett. Törvényjavaslataik egy részének észszerűségét is nehéz volt vitatni. A Gracchusok családja eredetét tekintve ugyan plebeius volt, ezért is viselhették a néptribunusi hivatalt, de már generációk óta a nobilitashoz, a Rómát ténylegesen irányító legszűkebb elithez tartozott. Cornelia férje, a reformerek apja, korának egyik legtekintélyesebb politikusa volt. Kétszer nyerte el a consulságot, volt censor, és még a diadalmenet dicsősége is megadatott számára. A család része volt annak a rokoni hálónak, amely átszőtte a római arisztokráciát: Cornelia apja, a Gracchus fiúk nagyapja nem más volt, mint a Hannibált legyőző P. Cornelius Scipio Africanus Maior.
A család továbbá közeli rokonságban állt például az Aemiliusokkal és a Claudiusokkal is. Scipio, Karthágó elpusztítója egyszerre volt vérrokonuk, adoptált unokatestvérük és sógoruk nővére, Sempronia révén. A „telivér” arisztokrata voltukhoz tegyük hozzá még az ellenfeleik által is elismert tehetségüket, valamint kitűnő neveltetésüket. És mégis az állam ellen fordultak. A forrásainkat alapvetően uraló reformellenes hangot alapjában meghatározza ez a paradoxon, amelybe, ha úgy tetszik, maga a köztársaság válsága sűrítődik bele. Hogy Cornelia személye kiemelkedett a köztársaság matrónái közül, hogy az ő neve forrt egybe az anyasággal, az részben ennek, a fiai pályájában és sorsában feszülő ellentmondásosságnak köszönhető. Az ő stilizált, pozitív alakja hivatott megjeleníteni az ellentét egyik pólusát a másikkal, e kitűnő ifjak szörnyű tetteivel és elborzasztó halálával szemben.
De csak részben. A már minden bizonnyal életében meginduló legendaképződés (amelynek a bevezetőben említett sztorit is köszönhetjük) nem takarja el előlünk teljesen Corneliát, a rendkívül tehetséges és ambiciózus személyiséget, aki maximálisan kihasználta az előkelő származásában, házasságában, özvegységében, anyaságában rejlő lehetőségeket. Hosszú életében (90 év) nem lép ki soha ezekből az akkor Rómában elfogadott női szerepekből, de azokat kitágítja.
Cornelia i. e. 190 körül születhetett, még kislány, mikor 183 táján édesapját, a zamai győzőt elveszíti. (Édesanyja is „példa” – latinul exemplum –, de nem az anyaságra, hanem a jó feleségre: férje halála után gondoskodik annak szeretőjéről is, egy fiatal rabszolgalányról.) Scipio, Róma megmentője nem városának hálájával övezve, hosszú és sikeres pálya végén tért meg nagynevű őseihez, hanem bukott politikusként, a hatalomból kiszorítva, birtokára visszahúzódva halt meg élete delén. Ez, illetve ennek a megértése volt a fiatal Cornelia első politikai élménye: lánya volt Hannibál legyőzőjének, aki győzelme után alig húsz évvel elvérzett a senatusbeli ellenfeleivel szembeni politikai küzdelemben, miközben némileg tágítani próbálta a köztársaság kereteit.
A vagyon és az előkelő származás mellett volt még egy nagyon fontos eleme az apai örökségnek: a görög műveltség. Pontosabban egy olyan új latin kultúra iránti igény, amely a görög hatásoktól nem fél, hanem beépíti magába. Cornelia olyan házban nőtt fel, és asszonyként (főképp majd özvegyasszonyként) maga is olyan házat vezet, ahová a politikai eliten kívül görög tudósok és művészek is bejáratosak. De nem sznob kivagyiságból hívják meg őket, hanem beszélgetni. Ilyen „szalont” vinni és korosztályuk legműveltebb fiatalembereit özvegyként felnevelni óriási dolog. Van azonban közvetlenebb bizonyítékunk is Cornelia műveltségére, a levelei, amelyek alapján a következő generációk szónokai, például Cicero rendkívül elismerően szóltak a „Gracchusok anyjának” prózájáról. Márpedig abban a korban, amelyikben a műveltség megszerzésének a kereteit a retorika oktatása jelentette, legfőbb kiteljesítését pedig a szónoklatok írása és tartása: a jó prózastílus sokkal többet jelent holmi íráskészségnél.
Cornelia férje, Tiberius Sempronius Gracchus (a római névadási szokások elég egyhangúak) jóval idősebb lehetett nála, és korábban apja politikai ellenfele volt. A házasság a két politikus kibékülését, vagy ha az eljegyzés már Scipio halála után történt, a két család politikai közeledését mutatja. A házasság rendkívül termékeny volt, forrásaink szerint tizenkét gyermekük született, de ebből csak három – két fiú és egy lány – élte meg a felnőttkort. Gaius volt az utolsó gyerek, akinek születése után nem sokkal Cornelia férje meghalt.
Ezzel kapcsolatban is olvashatunk egy híres történetet. A házaspár hálószobájában elfognak két, a hitvesi ágyból előtekergődző kígyót, egy nőstényt és egy hímet. Gracchus a haruspexekhez, a béljósokhoz fordul, akik azt mondják, hogy nem szabad sem megölni, sem elengedni mind a két kígyót, hanem egyiket engedjék el, a másikat üssék agyon. Ugyanakkor a házaspár és a kígyók sorsa össze van kötve: kettejük közül egyikük hamarosan meghal az agyonütött kígyó nemének megfelelően. Gracchus választ, és mérlegelve feleségének fiatalságát és kitűnő erényeit, továbbá az iránta érzett szerelmét, a nőstény kígyót engedi el, és ezután nem sokkal meghal. Ennek a sztorinak a vallástörténeti értelmezése már szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ezért csak Cornelia-képpel kapcsolatos elemekre térünk ki. Amellett, hogy a történet hangsúlyozza mind Cornelia erényeit, mind férje kiválóságát és önfeláldozását, drámai foglalatát adja a korai megözvegyülésnek.
Érdekes adat, hogy Cicero úgy meséli el ezt a történetet a Jóslásról szóló könyvében, mint amelyet Gaius Gracchusnál olvasott. A Gracchus fiúktól a következő generációk számára elsősorban a politikai beszédeik maradtak fenn, ugyanis a római politikusok a fontosabb beszédeiket ki is adták, politikai pamfletként köröztették. Úgy tűnik, Gaius apja áldozatát és anyja arra való érdemességét hangsúlyozó csodás történetet is felhasználta saját imidzsének az építésére. Erre van másik példánk is. Plutarkhosz idézi egy beszédrészletét, ahol ellenfelét a következőképpen torkolja le a Forumon: „»Te Corneliát rágalmazod, aki Tiberiust szülte?« Mivel pedig a rágalmazó férfiatlanság hírében állt, Caius ezt mondta neki: »Te arcátlan, hogyan mered te magadat összehasonlítani Corneliával? Szültél te gyermekeket, mint ő? Egész Róma tudja, hogy Cornelia régebb ideje tartja magát távol a férfiaktól, mint te, pedig te férfi volnál!«”
Fél évszázados özvegység
Cornelia férje halála (i. e. 154) után gyermekei nevelésének szenteli az életét. Arra is van egy történetünk, hogy ez mennyire nem kényszerűség, hanem egy római matróna erényeiből következő választás volt. Egyiptom uralkodója, Ptolemaiosz király ugyanis megkéri az özvegy kezét, de ő visszautasította a dúsgazdag keleti uralkodót. A római arisztokrata nők nem nagyon követték, de volt egy olyan elvárás velük szemben, hogy csak egyszer házasodjanak, vagyis özvegyként maradjanak hűek férjük emlékéhez, és így neveljék fel gyermekeiket. Volt is erre a rómaiaknak egy külön fogalma: univira, „egyetlenférjű”. A hosszú, fél évszázados özvegységnek még egy fontos okával, illetve következményével kell számolni. Ennek a státusznak ugyanis óriási szerepe volt abban, hogy Cornelia nő létére jelentős alakja lehetett a II. század második felének: abban a patriarchális társadalomban egy asszonynak az özvegység volt a legnagyobb esély az önállóságra.
Ptolemaiosz története maga nem túl valószerű, de jól példázza Cornelia tekintélyét a legendákat gyártó utókor előtt. A Gracchusok anyját királynők fölé emelő és rómaiságát hangsúlyozó sztorinak az eredeti magját is fellelhetjük forrásainkban. Plutarkhosz így ír a fiai halála utáni éveiről: „Misenum környékén élt anélkül, hogy bármit is változtatott volna megszokott életmódján. Sok barátja volt, s úgy vezette házát, hogy jól elláthassa vendégeit; gyakran keresték fel görögök és tudós férfiak; az akkor élt királyok mind fogadtak el tőle és küldtek neki ajándékokat.” A római külpolitikában (is) óriási szerepe volt a személyes kapcsolatoknak, az egyes hadvezérek, helytartók igyekeztek minél több ilyet kialakítani, ez egyszerre szolgálta Róma, illetve a saját érdeküket. Corneliára apja, férje és fiai is „örökíthettek” ilyen kapcsolatokat, és számára elég fontos volt ez az örökség, illetve elég jó politikus volt ahhoz, hogy ezeket ápolja.
Gyász és könnyek nélkül
Ezzel el is érkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez. Politizált-e Cornelia, illetve volt-e valami befolyása a már néptribunussá választott fiaira? A politikai pályához szükséges neveltetést tőle kapták, továbbá becsvágyukat is erősítette: „gyakran korholta fiait, hogy a rómaiak őt Scipio anyósának és nem a Gracchusok anyjának nevezik”. Ezek még mindenképpen beleférnek egy római arisztokrata anya elfogadott szerepkörébe, akire rávetül fiai dicső tetteinek fénye, illetve aki mindent megtesz azért, hogy fiai apjuk és nagyapjuk nyomdokába lépjenek. Cornelia azonban ennél többet is tett, tanácsokkal látta el néptribunus fiait. A tanácsok természetéről két egymásnak ellentmondó hagyomány áll rendelkezésünkre. Plutarkhosz egy helyen együtt ismerteti a két álláspontot: „[Gaius Gracchus] hozzákezdett, hogy új párthíveket toborozzon magának a consul ellen. Mondják, hogy ez alkalommal anyja is segédkezett neki zendülésre törő előkészületeiben; titokban idegeneket bérelt fel és aratómunkásokként Rómába küldte őket. Erre vonatkozólag homályos célzások találhatók Corneliának fiához intézett leveleiben. Mások viszont azt állítják, hogy Cornelia helytelenítette ezt az egész tevékenykedést.”
Ezekből a Cornelia által írt levelekből, amelyeket akár tartalmuk, akár kitűnő stílusuk miatt annyit emlegettek az ókorban, két rövid, Gaiushoz írt részlet fent is maradt egy i. e. első századi történetíró töredékei között. Az első töredék lényegében egy praktikus tanács, amely egyetértést tükröz: ugyan egyetértek én is a bosszú helyességével, de néha jobb lemondani róla – üzeni Cornelia a fiának. A második töredék, bár állítólag ugyanabból a levélből származik, más jellegű, általában és élesen bírálja kisebb fia politikáját, lényegében kifogásolja, hogy pályázik a néptribunusságra: „Hadd esküdjem meg ünnepélyesen, hogy Tiberius Gracchus gyilkosait kivéve egyetlen ellenség sem okozott nekem akkora szomorúságot és akkora szenvedést, mint amekkorát te ezekkel a cselekedetekkel. (…) és istentelenségnek kellett volna tartanod, hogy bármiféle nagy dolgot akaratom ellenére cselekedj, kiváltképpen azért, mert életemből már csak egy arasznyi van hátra. Hát még ez a rövid idő sem óvhat meg tőle, hogy ellenem fordulj, és az állam romlására törj? (…) Mikor hagyunk fel már vele, hogy ártsunk magunknak és másoknak? Mikor kezdünk már el restelkedni, hogy bajba kevertük és feldúltuk államunkat? De ha ez már sohasem fog bekövetkezni, legalább akkor pályázz a néptribunusságra, amikor én már nem leszek (…)!”
Ez a második szöveg nyilvánvaló hamisítvány, amelyet a többi közé illeszthettek. Szép retorikai fogás, ahogy egybecseng az államra, illetve az anyára mért szenvedésre, és így az anya az állam metaforájává válik, de a többi forrás ismeretében nehéz elhinni, hogy ekkora nézetkülönbség lett volna anya és fia(i) között, hogy a legnagyobb gonddal nevelt fiúk 20–30 éves korukra teljesen szembeforduljanak anyjukkal. Ez a töredék sokkal inkább illik a Gracchusokat, illetve emléküket befeketíteni akarók szájába. Ez az optimata (Gracchus ellenes) propaganda terméke, amely a fivérekkel történt kegyetlenség felelősségét is rájuk hárítja. Mondandója egyszerű: lám még az anyjuk – nem mellékesen a nagy Scipio lánya – is elborzadt a cselekedeteiktől. Valamikor az i. e. I. század elején születhetett, ellensúlyozandó a Gracchus testvéreknek a popularis politikusok, illetve a városi plebs között kialakuló kultuszát.
Gaius Gracchus és társainak lemészárlása után néhány évvel a populares kezdett újra magához térni, a köznép is felbátorodott, és mint saját hőseit tisztelte a fivéreket: „Szobrokat emeltek nekik és a város legszebb helyén állították fel őket; azt a helyet, ahol megölték őket, a rómaiak szentnek tekintették, és oda hordták áldozatképpen minden termékük zsengéjét.” A fiúk emlékének őrzésében, kultuszuk kialakításában az ekkor már a hetvenes-nyolcvanas éveit taposó édesanyjuk is részt vett: „Örömmel hallgatták vendégei és barátai, amikor apja, Africanus életéről és szokásairól beszélt, de legcsodálatosabb mégis akkor volt, amikor fiaira emlékezett vissza gyász és könnyek nélkül; ha látogatói hallani akartak róluk, úgy emlegette őket, mintha a régi Róma hősei lettek volna.”
Míg a Gracchusokban a res publica ellenségeit látó optimata elit megpróbálta a közösségi emlékezetben szembeállítani Corneliát a fiaival, a populares és a nép bevonta őt a fiúk kultuszába: halála után szobrot emeltek neki ezzel a felirattal: „Cornelia, a Gracchusok anyja.”
www.mult-kor.hu