Advent harmadik napja: Elvonulni a világ zajától!

Kategória: Advent 2015 Találatok: 3993

b_300_300_16777215_00_images_stories_Roviden_12190890_643873762421158_7548286474372917550_n.jpgTeréz arra biztatja nővéreit, hogy örvendjenek a csendes, a világ zajától vissza húzódott életnek! Igen, advent az elcsendesedés, a befelé fordulás ideje! Ilyenkor a szűkebb és tágabb környezetünk gondjait - bajait, a nagyvilág sok-sok problémáját engedjük el, hagyjuk az isteni gondviselésre, és mi próbáljunk a saját életünkre összpontosítani! Ha a tökéletesség útján el akarsz indulni, fordulj el a világ lüktető zajától!

 

Tudom, hogy ma az a trendi, hogy napirenden legyünk a menekültkérdéssel, az itt-ott zajló háborúkkal kapcsolatos véleményekkel, a napi árfolyamokról, nem is beszélve a felkapott celebek életének sokszor nyomdafestéket sem tűrő eseményeiről! A világ azt szeretné, hogy üljünk a kispadon és ijedezve, szörnyülködve, a látottakat, hallottakat minél jobban átélve vegyünk részt mások életében! Az evangéliumokat többször is hosszan néztem és örömmel láttam, hogy Jézus Krisztus nem szólt soha hozzá a politikai kérdésekhez, nem foglalkozik a kor rabszolgatartó társadalmának visszásságával, de a gazdasági élethez, annak gondjaihoz, bajaihoz sem szól hozzá direkt! A televízió, a média szobánkba hoz mindent és mindenkit, egyedül a mi Urunkat Jézus Krisztust nem tudja hozzánk hozni! A könyvek, vagy akár az én elmélkedéseim is szépen szólhatnak Istenről, de az lenne a jó ha az adventi készületben elcsendesednénk, hogy maga a Teremtőnk szólíthasson meg bennünket! A világ gyógyulásához most azzal járuljak hozzá, hogy csendben, összeszedetten akár egy szerzetes Istenhez emelem a lelkemet!
Jézus korában mennyi gond, probléma volt, és Ő mégis nyilvános működése előtt és később is oly sokszor visszavonul a csendbe, a magányba, a Szentháromság áldott közösségébe.  Nagycsütörtökön szinte követeli a tanítványaitól, hogy elcsendesedve, magányosan virrasszanak, imádkozzanak. Az emberiség nagyjai, a tökéletesség útjának kezdetén mindig visszavonultak a magányba. Nem csak a keresztény szentek, hanem az Ószövetség nagyjai, de Buddha, Konfuciusz, Lao-ce mind mind a visszavonulás csendjével világosodtak meg! Nagy Szent Teréz előtt Szent Benedek, Európa védőszentje, de Szent Ferenc, Szent Ignác s folytathatnánk a sort, mind mind megtalálták a maguk pusztai visszavonulásukhoz az időt és a helyet. Advent csendjében én is keressem meg a magam kis pusztáját, szakítsak időt arra, hogy a csendben megszólíthasson az, ki megajándékozott a hallás adományával! Hittel, bizalommal csendesedjek el, mert elcsendesedve nem egy lakatlan szigetre vonulok vissza, hanem Teremtő Istenem színe elé állok, s Ő aki belém álmodta a beszéd készségét, egészen biztos, hogy Rá figyelő gyermekét nem hagyja ácsingózni, hanem jóságosan megszólít, néven nevezve becézni fog, teremtő párbeszédet kezdeményez!
Megtérésem után hihetetlen éhség támadt bennem a csendes, visszavonult élet után! A kommunizmusban erre vajmi kevés esélyem volt, ezért úgy döntöttem, hogy munkahelyet változtatok, és elmentem a bányába dolgozni. Fent a Hargitán ábeli magány várt, kaptam egy nagyrészt összedőlt épületben egy szobát, berendezkedtem, s végtelen egyszerű körülmények között éltem az életemet. Most is öröm járja át a szívemet, ha visszagondolok azokra a hosszú hónapokra. Lent a bányában is csend volt, csak hárman dolgoztunk egy munkahelyen, és én mint csillés sokszor a hat órás munkaidő alatt szinte senkit nem látva végeztem a dolgomat a föld alatt, töltöttem a kitermelt anyagot a csillékbe. Lakásom minden háztól nagyon messze, bent az erdő sűrűjében volt, hónapokig nem volt villanyáram sem, de a csempekályhában ropogó tűz békével, nyugalommal töltött el. Ültem a sokszor több méteres hó alatt roskadozó házikóban, és olvastam figyelmesen a Szentírást, Szent Ferenc szép életét a Fiorettit, és szólongattam a magam egyszerű szavaival teremtő mennyei Atyámat, az áldott Napocskát. Hiszem és vallom, hogy azokból az imádságban eltöltött hetekből, hónapokból, Isten ki nem mondható, vigasztaló, bátorító drága jelenlétéből született a hivatásom, s mindaz, mit Isten Szent fölsége minden gyarlóságom ellenére általam felépített, létbe hívott. Igen testvéreim, nagyobb jót magatoknak nem adhattok, mind ha elcsendesedve, a világ zajától elfordulva, alázattal Lázár testvérének, Máriának példájára, teremtő Istenetek lábaihoz kucorodtok. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy a ti figyelmességeteket a maga végtelen jóságával, emberi értelemmel el nem képzelhető szeretettel viszonozza!
Legyen advent az elcsendesedés, a befele fordulás életet adó szent ideje.
Szeretettel,
Csaba t.
III. fejezet:   Imádkozás az Egyházért és annak  vezetőiért
Folytatja azt a tárgyat, amelyről az első fejezetben kezdett beszélni; buzdítja a nővéreket, hogy kérjék állhatatosan Isten kegyelmét azok számára, akik az Egyházért dolgoznak, és imával fejezi be.
Már most visszatérek arra a fő célra, amely miatt az Úr bennünket ebben a házban összehozott. Ó mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél tekintetében Ő Szent Felségét valamennyire kielégítenünk!
Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnként rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes győzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti győzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.
De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nővéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfőképpen Istent kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig -- a hittudósokat és a hitszónokokat -- segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél előbbre haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt, hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek. Erre nagy szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi hatalom van hívatva rajtunk segíteni. Mivel pedig mi, nők, nem vagyunk képesek sem az egyik, sem a másik téren a mi királyunkat segíteni, igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal és életszentséggel s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák.
Azt vethetnétek ellenem, hogy tulajdonképpen minek is sürgetem annyira ezt a dolgot? -- miért mondom, hogy siessünk segítségére azoknak, akik úgyis jobbak nálunk? Megmondom nektek, hogy miért. Úgy látszik ti még nem fogjátok fel eléggé, mennyivel tartoztok az Úrnak azért, hogy idehozott benneteket, ahol sem üzleti ügyek, sem bűnre vezető alkalmak, sem pedig világi összeköttetések nem zavarják a békéteket. Ez óriási nagy kegyelem! Már pedig azok, akikről én beszélek, nem élvezik ezt az előnyt, s nem is volna jó, ha a mostani nehéz időkben élvezhetnék; nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedőkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniök; a palotákban forgolódniok s nem egyszer, legalább külsőleg, úgy viselkedniök, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal; kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sőt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensőleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. Pedig ha ez utóbbiaknál nem gyökerezik a szív mélyén az a tudat, hogy mindent lábbal kell tiporni; hogy csak az örökkévaló dolgokhoz szabad ragaszkodni, a mulandókkal ellenben teljesen szakítani kell: akkor hiába takargatják gyöngeségeiket, azok mégis csak napfényre fognak jutni. Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal? Már pedig azt leshetik, hogy a világ bármit is megbocsásson nekik, vagy pedig hogy bármi gyöngeségük elkerülje az ő vizsga szemét. Erényeiket legtöbbször nem fogja észrevenni, vagy pedig talán nem is fogja erényeknek tartani: ellenben kövessenek csak el valami rosszat, vagy csak egy kis gyarlóságot, és meglátják, mi lesz! Most jut eszembe s aggódva kérdem: hogy ha ők nem, akkor vajon ki adjon a világiaknak példát a tökéletességre? Igaz ugyan, ez utóbbiaknak a jó példa nem arra szolgál, hogy kövessék, -- mert hiszen erre rendesen nem érzik magukat kötelezve s már azt is nagy dolognak tartják, ha úgy ahogy megtartják a parancsolatokat. Nekik a jó csak arra való, hogy leszólják. Hiszen akárhányszor megesik, hogy ami igazán erény, azt egyéni kedvtelésnek tekintik. Azért higgyétek el, nem csekély isteni kegyelemre van szükségük azoknak, akik belebocsátkoznak ebbe a veszedelmes harcba.
Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban -- tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfa dolog - - istápolja őket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely őket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél valamit elérni, akkor, bármennyire is el vágyunk zárkózva, mi is Ő érette harcolunk. Akkor nem tekintem kárba veszettnek azt a sok szenvedést, amelynek árán sikerült megalapítanom ezt a kis zugot, hogy abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és Császárnônknek1 szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel elkezdtük azt gyakorolni.
Ne tekintsétek szószaporításnak ezt az én folytonosan megismételt könyörgésemet. Mert vannak ám egyesek, akik nem szívesen mondanak le arról, hogy folyton a saját lelkükért imádkozzanak. Pedig hát van-e jobb imádság annál, amelyet én kérek tőletek? Vagy talán attól féltek, hogy ily módon elmulasztjátok letörleszteni azt a büntetést, amit a tisztítóhelyen kell majd szenvednetek? Biztosítlak, hogy e tekintetben éppen oly hathatós ez az ima, mint az a másik; ha pedig mindamellett maradna még szenvedni való, hát maradjon! Mit bánom én, ha akár ítéletnapig kell is a tisztítóhelyen kínlódnom, ha az én imám révén akár csak egy lélek is megüdvözül; hát még ha az sokaknak van hasznára, az Úrnak pedig dicsőségére? Ne törődjetek ti olyan szenvedésekkel, amelyek egyszer véget érnek, mikor arról van szó, hogy őneki tegyünk szolgálatot, aki annyit szenvedett miérettünk. Kérdezzétek meg mindig másoktól, hogy mi a tökéletesebb: mert nagyon óhajtom -- s ezen óhajomat majd még indokolni fogom --, hogy mindig kérjétek ki bölcs emberek tanácsát.
Kérlek tehát titeket az Úr szerelmére, imádkozzatok, hogy Ô Szent Felsége hallgasson meg ebben bennünket. Bármennyire nyomorult legyek, én is ezért esdeklek Őhozzá; mert hiszen az Ő dicsőségéről és az Ő Egyházának javáról van szó; már pedig e kettőre irányulnak összes vágyaim.
Első tekintetre vakmerőségnek látszatik, hogy ilyen nagy dologra vállalkozom. De hiszen én, jóságos Uram, ezekre a Te szolgálóidra számítok, akik itt vannak s akikről látom és tudom, hogy semmi mást nem akarnak és semmi másra nem törekszenek, mint arra, hogy Neked örömet okozzanak. Teéretted hagyták el azt a keveset, amijük volt, s azt szeretnék, bárha sokuk lett volna, hogy azt is Neked ajánlhatták volna fel. Te, én jó Teremtőm, nem szoktad az ilyesmit elismerés
nélkül hagyni s azért nem is tudom elhinni, hogy meg ne tedd, amire ők Téged kérnek. Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor e világon jártál, sőt ellenkezőleg mindig nagy jóindulattal voltál irányában. Hiszen, ha megtisztelést, vagy jövedelmet, vagy pénzt, vagy más világias ízű dolgot találnánk Tőled kérni, akkor, jól van, ne hallgass meg bennünket; ellenben ha a Te Fiad dicsősége érdekében száll hozzád ima, már miért ne hallgatnád meg, különösen ha olyan ember szívéből fakad, aki ezer dicsőséget és ezer életet volna kész Éretted föláldozni? Ne miattunk tedd meg, Uram, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem tedd meg a Te Fiad vérére és érdemeire való tekintetből. Ó örök Atyaisten, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert én édes Teremtőm, egy olyan szerető szív, mint a Tied, hogyan tudja azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített; amit azért hagyott nekünk, mert, a Te akaratod szerint bennünket végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvető bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait? S még ha valamit elmulasztott volna abból, amit neki megparancsoltál; de hiszen Ô mindent teljesített?! Vagy talán nem volt elég, örök Atyaisten, hogy míg e földön élt, nem volt hová fejét lehajtsa és folyton szenvedett? Hát újra el akarják Tőle venni házait, amelyeket azért szerzett, hogy bennük lakomát adjon barátainak, mert látja, hogy gyöngék vagyunk, és tudja, hogy azoknak, akiknek munkálkodniok kell, szükségük van erre az ételre? Vagy talán nem tett túláradólag eleget Ádám bűnéért? Hát mindig ennek az édes Báránynak kell azért lakolnia, ha újra bűnbe esünk? Ne engedd ezt, Felséges Uram! Engesztelődjék már ki Szent Felséged! Ne nézd bűneinket, hanem azt, hogy a Te Szent Fiad megváltott bennünket! Nézd az Ô és dicsőséges Szűz anyjának és annyi Szentjeinek és vértanúinak érdemeit, akik életüket adták érted!
Jaj nekem, Uram, hogy éppen én nekem kellett mindnyájunk nevében ilyen kéréssel színed elé járulnom. De rossz közvetítőt választottatok, leányaim, ha azt akartátok, hogy az Úr meghallgasson benneteket és kedvezően intézze el kérvényeteket! Hátha megharagszik ez a hatalmas Uralkodó vakmerőségem láttára? Volna oka rá! Gondold meg azonban, én jó Uram, hogy Te vagy az irgalom Istene s azért légy irgalmas velem, tolakodó, bűnös féreggel szemben. Ne tekintsd azt, hogy miképpen élek, hanem azt nézd, hogy mily forró vággyal és mily keserű könnyekkel fohászkodom hozzád és könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben.
Ti pedig, nővéreim -- az Úr szerelmére kérlek -- ajánljatok Istennek engem, szegény bűnöst és könyörögjetek hozzá, hogy tegyen engem alázatossá. Hiszen erre különben is kötelezve vagytok2. Arra nem is figyelmeztetlek, hogy imádkozzatok a királyokért, az Egyház főpapjaiért és különösen a mi jó főpásztorunkért,3 mert hiszen e tekintetben akkora bennetek a buzgalom, hogy nem szorultok figyelmeztetésre. Utódaitok azonban szintén fontolják meg, hogy ha szent ember az elöljárójuk, ők maguk is szentek lesznek s azért ezt a fontos ügyet ajánlják szüntelen az Úr jóságába. Ha pedig be találna következni az, hogy imáitok, vágyaitok, önsanyargatástok és böjtötök nem irányulna többé erre a célra, akkor jegyezzétek meg: hűtlenekké lettetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek betöltésére az Úr itt, ezen a helyen, egybegyűjtött benneteket.
Lábjegyzet
1 Bármennyire szokatlan legyen is a magyar fülnek ez a megszólítás, nem tartottam indokoltnak eltérni tőle. Szent Terézia többször nevezi az Úr Jézust császárnak és a Boldogságos Szüzet császárnőnek, értve alatta a ,,királyok királyát'', illetve a ,,királyok királynőjét''.
2 Szent Terézia ekkor perjelnője volt a kolostornak.
3 Don Alvaro de Mendoza, ávilai püspök.