Advent tizedik napja: Szent alázat!

Kategória: Advent 2015 Találatok: 4309

b_300_300_16777215_00_images_stories_Alapitvany_Hirek_10nap.JPGNagy Szent Teréz a XVI. fejezetben egy érdekes dolgot mond: "az eddigiekben, amint mondani szokták még csak fölraktam a sakkfigurákat." Az imádkozó ember célja, alázattal Isten lábához ülni és ott elcsendesedve szemlélni Teremtője végtelen hitét, reményét, szeretetét, jóságát, bölcsességét és a többi szép erényét!

 

 Az imádság útjára lépő lélek tanulni akar Mesterétől, újból és újból megfürödni az Ő áldott, gyógyító, erőt adó szent jelenlétében! Legvégül, bár tökéletesen tisztában van vele, hogy nem méltó a személyes találkozásra, mégis bízik benne, hogy Teremtője őt nevén szólítva, betölti kegyelmeivel, szent hatalmával. Igen, szeretnénk felnőni oda, hogy Istenünkkel egy asztalhoz ülve, részt vehessünk Teremtőnk kezét fogva a világ továbbteremtésében! Ez az ember hivatása, ez az ember méltósága!
Az adventi csendben remélem, hogy mindannyian az előkészületek hosszú útját megtettük, Teréz szavaival élve, felraktuk a sakk bábukat, készen vagyunk Teremtőnkre emelni a tekintetünket. E fejezetben mégis mielőtt nekilendülne az imádság nagymestere a szemlélődő imamód fejtegetésének, újból felhívja a figyelmünket a szent alázatra! Itt Teréz olyan bátor kijelentéseket enged meg magának a sakk játszmára utalva, amelyeket én a saját szavaimmal nem merek elmondani, ezért inkább szó szerint fogom idézni a lelki élet egyházunk által elismert legnagyobb tanítóját: "Nincs olyan királynő, amely hamarább késztetné Őt a megadásra, mint az alázatosság. Ez vonzotta le Őt az égből Szűzanyja méhébe s ennek segítségével, mint egy hajszállal, húzzuk őt a mi lelkünk belsejébe. Akiben nagyobb az alázatosság az tökéletesebben, akiben kisebb, az kevésbé tökéletesen fogja Őt bírni. Mert én nem értem és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna képzelhető alázatosság szeretet nélkül és szeretet alázatosság nélkül." Teréz itt nem mond se többet se kevesebbet, mint azt, hogy az alázatos emberhez lehajol az Isten s magához öleli őt!
Alázat, én itt meg is állnék, mert én is úgy látom, hogy ez az a szent kapu, melyen keresztül a tökéletességre törekvő ember Isten színe elé léphet! Istent nem lehet kiérdemelni, kikövetelni, leimádkozni ilyen - olyan praktikákkal az égből, Teréz tanácsa szerint egyszerűen állítsuk fel az ég meghódításához a figurákat, csendesedjünk el, szabaduljunk meg de ne csak a bűneinktől, hanem az evilági vágyainktól, tegyük helyére a szívünkben lévő embertársaink és a teremtmények iránti szeretetet, és kezdjük feldíszíteni életünket az isteni erényekkel, szép, szent, jó tulajdonságokkal, és a meccs elkezdése előtt, mielőtt kezünket imára kulcsolnánk, középre a szent alázatot, a királynőt  tegyük! 
Mi is az alázat? Mi is ez az erény, mely képes a nagy Istent a földre hozni, a föld porában játszó ember játszótársává tenni? És ezen nem kell botránkozni, mert valóban a nagy Isten, kétezer évvel ezelőtt Názáretben együtt játszott az emberek fiaival. Alázat, de mi ez a hatalmas erő, melyet minden szent oly nagy előszeretettel ajánl a figyelmünkbe?!
Egy dolog biztos, hogy sokkal több, mint a szerénység, a visszafogottság! Meg merem reszkírozni, hogy nem is arról van csupán szó, hogy tudatában vagyok annak, hogy Isten a minden, én magam egy marék por vagyok s létemet Isten teremtő igéje adta, és ha levenné tekintetét rólam vagy a világról, azon nyomban megszűnnénk létezni! Ezek az igazságok mind mind részei az alázatnak, de én mivel oly sokat voltam gyermekek között, ezért inkább valahol a szüleire való gyermeki ráhagyatkozásban keresném az igazi alázatot! A 98 éves drága Antal atya története talán közelebb visz az igazi keresztény alázathoz! Óév napján, saját bevallása szerint nagyon el volt keseredve. Ágyában feküdve kezébe vett egy karácsonyi köszöntőt, melyen a kis Jézus volt látható, szalma ágyán a jászolban. Szóvá is tette szomorúan, hogy lám nem lát rendesen, nem is hall, járni sem tud, hisz lába három helyt eltörött az elmúlt évben. Miért is mondanék most az év végén Te Deumot, - gondolta az idős atya - itt a halál kapujában?! S miközben ezen morfondírozott, egyszer csak megszólalt a karját feléje nyújtó Kisded! Figyeltem - mondta az idős atya - a szája nem járt és mégis tisztán hallottam ahogyan megkérdezte: "Nézd Tóni, én annak idején kétezer évvel ezelőtt bíztam bennetek, nem tudtam beszélni, járni, nem tudtam megvédeni magamat, de mertem Mária, a ti emberi kezetekbe helyezni magamat! Kérdem én tőled, te bízol-e bennem? Mered magadat, életedet a kezembe tenni?" Antal atya napokkal később is örömmel számolt be erről a történetről, szíve megtelt örömmel, és könyv nélkül hangosan feltört belőle az év végi Te Deum! Téged Isten dicsérünk....
Igen, úgy gondolom, hogy valahol itt van az igazi alázat, mikor nem csak azt tudjuk, hogy mi milyen kicsik, gyengék vagyunk, hanem ennek ellenére merjük magunkat, életünket, szeretteinket Urunk Teremtőnk kezébe tenni! Az alázat nem egy saját gyengeségeim felismeréséből fakadó önsajnálat, szomorú csüggedés, hanem egy gyermeki ráhagyatkozás arra, ki néven szólított és a világra hívott!  Ezért is hiszem Nagy Szent Terézzel, hogy ez az alázat képes mattot adni a nagy Istennek, képes a mennyei Atyának drága szívét kitárni az oly sokszor csintalan, ide -oda elkószáló magzata felé! Az alázat nem minket repit Istenünk karjai közé, hanem Istent hozza az égből közénk, hogy atyai szeretettel átöleljen, védő szeretettel magához szorítson! Imádságaink elkezdése előtt törekedjünk ezzel a gyermeki szeretettel fordulni Teremtő Istenünk felé!   
Imádságos szeretettel, gyermeki alázattal bújjunk Istenünk ölelő karjai közé!
Szeretettel,
Csaba t. 
XVI. fejezet:   A szemlélődő emberek élete
Kifejti, hogy mennyivel tökéletesebb a szemlélődő emberek élete azokénál, akik pusztán az elmélkedésre szorítkoznak. Hogy miképpen szokta az Úr néha a szórakozott lelket is fölemelni a tökéletes szemlélődés magaslatára, s hogy miért teszi ezt. Ez és az utána következő fejezet nagyon megszívlelendő.1
Ne tartsátok mindezt valami nagy dolognak, mert az eddigiekben, amint mondani szokták még csak fölraktam a sakkfigurákat. Azt kívántátok tőlem, hogy beszéljek az imádság alapjairól, már pedig én nem ismerem annak más alapjait, mint az erényeket. Engem ugyan az Úristen nem ezen az úton vezetett, mert bennem még az erényeknek alapjai sincsenek meg.
Már most higgyétek el nekem, hogy aki a sakkjátékban nem tudja felrakni a figurákat, az nem fog tudni játszani, ha pedig valaki nem képes sakkot mondani, az mattot sem tud adni. Meg fogtok talán ütközni azon, hogy a sakkjátékról beszélek előttetek, mikor ebben a házban mi nem játszunk s nem is szabad játszanunk. Ebből is láthatjátok, micsoda anyát adott nektek az Úr! Még az ilyen haszontalansághoz is értett! No de hát hiszen azt mondják, hogy a sakkozás olykor meg van engedve; hát még mennyire meg van engedve nekünk az a játék, amelyről beszélni akarok. S ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mily könnyen fogjuk ezt az isteni királyt megmattolni. Nem lesz képes kimenekülni kezünk közül, de nem is fog erre törekedni. A királynő ebben a játékban a legerősebben tudja őt támadni s az összes többi figura segíti őt a harcban. Nincs olyan királynő, amely hamarább késztetné Őt a megadásra, mint az alázatosság. Ez vonzotta le Őt az égből Szűz anyja méhébe s ennek segítségével, mint egy hajszállal, húzzuk őt a mi lelkünk belsejébe. Akiben nagyobb az alázatosság az tökéletesebben, akiben kisebb, az kevésbé tökéletesen fogja Őt bírni. Mert én nem értem és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna képzelhető alázatosság szeretet nélkül és szeretet alázatosság nélkül. S ez a két erény viszont nem lehet meg nagyon tökéletes fokban az ember lelkében, hacsak nem szakított igen alaposan az összes teremtményekkel.
Azt mondjátok talán, leányaim, hogy minek is beszélek én nektek erényekről, mikor van könyvetek elég, amelyekben olvashattok róluk? Hogy ti a szemlélődésről akarnátok valamit hallani. Azt mondom erre, hogy ha csupán az elmélkedésre vonatkozólag kívántatok volna felvilágosítást, akkor is beszélhettem volna az alázatosságról, s ajánlhattam volna ezt mindenkinek, még abban az esetben is, ha az illetőnek egyéb erényei nem is volnának. Mert ez az eszköze az összes erények megszerzésének; gyakorlása pedig életbevágó érdeke minden kereszténynek. S akármennyire elvetemült legyen is valaki, igyekezzék azt gyakorolni, mihelyt érzi, hogy Isten őt ily nagy jóra indítja. Erről én másutt is írtam, aminthogy írtak róla olyanok is, akik értik azt amiről írnak; mert Isten látja lelkemet: én igazán nem értem.
Ellenben a szemlélődés egészen más dolog, leányaim. E tekintetben valamennyiben tévedésben vagyunk. Ha olyasvalakit látunk, aki annyira jutott, hogy minden nap elég hosszú ideig gondolkodik bűneiről - már pedig ez csak kötelessége mindenkinek, ha nem akar méltatlan lenni a keresztény névre -- azonnal azt mondjuk rá, hogy íme mennyire szemlélődő, s azt kívánjuk tőle, hogy legyenek meg benne azok a nagy erények, amelyek az erősen szemlélődő embereket jellemzik. Sőt ő maga is így gondolkozik önmagáról, pedig téved. Nem tudta ugyanis a játék kezdetén ügyesen elrendezni a figuráit, s azt hitte, elég ismerni azokat, hogy az ember mattot adhasson; pedig ez lehetetlenség. Az a király, akiről mi beszélünk, így nem hajlandó meghódolni, hanem csak úgy, ha az illető előbb önmagát egészen neki ajándékozza.
Ha tehát azt akarjátok, leányaim, hogy megmagyarázzam nektek a szemlélődésre vezető utat, legyetek türelemmel, mert esetleg részletesebben tárgyalok egyes dolgokat, amelyek talán első tekintetre nem látszanak olyan fontosaknak. Az én nézetem szerint nagyon is azok. Ha pedig ezeket nem akarjátok meghallgatni és az életben megvalósítani, akkor maradjatok csak holtatok napjáig, a ti elmélkedésetek mellett, mert biztosítlak benneteket, valamint minden mást, aki ezen kincs után vágyódik, hogy így nem fogjátok elérni az igazi szemlélődést. Az is lehetséges ugyan, hogy tévedek, mert csupán önmagam után ítélek; már pedig én húsz éven át hiába törtem magamat utána.
Most pedig meg akarom magyarázni -- mert akadhat köztetek, aki nem tudja -- hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban, hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a szemlélődéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsőség Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre. Meg akarom ezt magyarázni, mert ha rajtakapnátok, hogy valamit nem úgy mondok, amint van, semmit sem hinnétek el nekem; s ebben igazatok is volna, ha szándékosan tenném: az ilyesmitől azonban Isten mentsen. Ha megtörténnék, akkor is tudatlanságom volna az oka, vagy pedig az, hogy félreértettem a dolgot.
Meg akarom említeni, hogy Isten néha halálos bűn állapotában levő embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli őket a szemlélődés magaslatára. Ily módon akarja őket kiragadni az ördög karmai közül.
Ó, én Uram, hányszor kényszerítünk mi Téged arra, hogy felvedd a harcot az ördög ellen! Talán nem volt elég, mikor megengedted, hogy felkapjon és felvigyen a templom ormára? Nem kellett volna-e ebből máris megtanulnunk, hogy miként kell ellene sikeresen küzdenünk? Ó leányaim, micsoda látvány lehetett az akkor: a ragyogó nap és a sötétség egymás mellett! Hogyan remeghetett az a szerencsétlen szellem, habár nem is tudta, hogy miért, mert Isten nem engedte, hogy megértse kivel van dolga! Áldott legyen az ő végtelen kegyessége és irgalma! De hogyan kellene pirulnunk, nekünk keresztényeknek, akik mint mondom, nap-nap után harcra kényszerítjük ama piszkos szörnyeteg ellenében. Uram, igazán szükség volt rá, hogy oly hatalmas karod legyen. De hogyan lehetséges az, hogy nem gyöngült el a kereszt rettenetes kínjai között? Ó, mennyire igaz az, hogy bármit szenvedjen is valaki szeretetből, abból kigyógyul! Azért hiszem is, hogyha életben maradtál volna, egyedül az irántunk való szereteted, minden más orvosság nélkül meggyógyította volna sebeidet. Ó, Istenem, bár csak nekem is részem lehetne ebben az orvosságban, valahányszor fájdalmat és szenvedést okoz nekem valami! Hogyan vágyódnám a bajok után, ha biztos volnék benne, hogy ily üdvösséges kenőcs fog meggyógyítani.
Visszatérek tehát arra, amit mondtam, hogy vannak egyes, teljesen tévútra került lelkek, akiket Isten csupán csak ezzel az eszközzel tud megmenteni. Mikor tehát Ő Szent Felsége ezt látja, nem akarja, hogy Ő rajta múljék a vesztük, s ezért, habár bűn állapotában vannak és nem rendelkeznek erényekkel, szellemi édességet, örömöket és elérzékenyülést küld nekik. Ez azután üdvös vágyakat gerjeszt bennük, sőt olykor még szemlélődésbe is meríti őket, bár ritka esetben és csak rövid időre. Ezt pedig Isten, mint mondom, azért teszi, hogy megpróbálja, nem lehetne-e őket ezzel az ízleltetővel arra az útra terelni, amelyen haladva azután gyakran volna ilyen élvezetben részük. Ha azonban ezek után sem volnának hajlandók erre az útra lépni, akkor már bocsássák meg nekem, illetve inkább Te bocsásd meg nekünk Uram, ha a szemükbe mondom, hogy az már mégis csak nagyon rossz dolog!
Visszatérni és ragaszkodni a földi dolgokhoz, miután Te már egyszer ily módon ölelted magadhoz a lelkünket!
Én a magam részéről azt hiszem, hogy az Úristen sokakkal megteszi ezt a kísérletet és hogy csak kevesen vannak, akik rálépnek a kegyelmek emez élvezetes útjára. Mert ha az Úr egyszer megtette, s mi közreműködtünk, akkor bizonyosra veszem, hogy Ő nem hagyja abba, hanem folyton újabb kegyelmeket adva, fölvezet bennünket a tökéletességnek nagyon magas fokára. De ha nem adjuk át magunkat Ő neki oly tökéletes odaadással, mint ahogy Ő azt velünk teszi, akkor már az is nagy dolog az Ő részéről, ha meghagy bennünket az elmélkedés fokán és időnként meglátogat bennünket, mint az Ő fiait, kik a szőlejében dolgoznak. Ellenben az előbbiek, azok az Ő dédelgetett gyermekei: azokat nem bocsátja el oldala mellől. Nem hagyja el őket, mert ők sem akarnak többé Ő tőle eltávozni. Odaülteti őket asztalához, egy tálból esznek vele, sőt -- mint mondani szokás -- szájából veszi ki a falatot és odanyújtja nekik.
Ó leányaim, áldott legyen a buzgalom, mely ide vezet! Áldott legyen a lemondás erről az egynéhány nyomorult dologról, amely ily magas méltósághoz juttat! Gondoljátok csak meg, hogy ha egyszer az Úr karjain hordoz benneteket, mit törődtök ti majd akkor azzal, ha az egész világ kígyót-békát kiált reátok! Elég hatalmas Ő arra, hogy bárkivel szemben is megvédelmezzen benneteket. Egy szavába került és a világ meg volt teremtve. Ha Ő valamit akar, az már meg is van téve. Hiszen, ha csak az ő szeretteinek lelki érdeke nem kíván mást, még beszédbe is ereszkedik velük! Akit Ő egyszer szeret, azt nagyon szereti. És mi, nővéreim, vajon miért nem mutatnók ki iránta szeretetünket, amennyire csak tőlünk telik?
Gondoljátok meg, micsoda csere az, ha a mi szeretetünket adjuk oda az Övéért! Ő mindenható, mi pedig önmagunktól nem tehetünk semmit, s csak arra vagyunk képesek, amihez Ő ád erőt. Mert hiszen végre is, mit teszünk mi Teéretted, Uram Teremtőm? Úgyszólván semmit; olykor egy kis jó szándékot ébresztünk, ez az egész. Ha pedig Ő Szent Felsége azt akarja, hogy azzal, ami semmi, érdemeljük ki azt, ami minden, ne legyünk együgyűek...
Ó Uram, ott van az egész baj, hogy nem függesztjük szemünket állandóan Reád! Mert ha nem néznénk mást, mint csak az utat, hamarjában a célnál volnánk. Így azonban ezerszer elesünk, megbotlunk, eltévedünk, s mindezt azért, mert, mint mondom, nem tartjuk folyton szem előtt az igazi Utat. Azt hihetné az ember, hogy még sohasem léptünk reá, annyira szokatlannak találunk rajta mindent. Igazán szomorú dolog, hogy mi minden fordul elő e tekintetben! Azért mondom, hogy úgy látszik nem is vagyunk keresztények és sohasem olvastuk az Úr Jézus kínszenvedését. Mert ha csak egy kicsike kis mellőzés ér bennünket, már azt sem tudjuk elviselni, sőt azt hisszük, hogy nem is szabad zsebre tennünk. Ilyenkor azt mondják az illetők, hogy: nem vagyunk mi szentek! Ha valami hibát követtünk el, nővéreim, sohase mentegessük magunkat azzal, hogy nem vagyunk angyalok, nem vagyunk szentek. Isten mentsen ilyesmitől! Fontoljuk meg, hogyha nem is vagyunk azok, azok lehetnénk Isten segítségével, ha megerőltetnénk magunkat. Higgyétek el, ha mi megtesszük azt, ami tőlünk telik, Ő megadja hozzá a segítséget. Mivel pedig ezért jöttünk ide, s nem másért, munkára fel -- amint mondani szokták -- s ha azt látjuk, hogy ez vagy az a dolog kedvesebb az Úr előtt, legyen akármennyire nehéz, vágjunk bátran neki, s kegyelmével sikert fogunk aratni. Ezt a bátorságot szeretném én ebben a házban mindig látni, mert ez állandóan növeli az alázatosságot, s bizonyos szent vakmerőséget ád nekünk Isten a bátrakat segíti és nem személyválogató.
Nagyon elkalandoztam a tárgyamtól; vissza akarok tehát térni ahhoz, amiről beszélni kezdtem, tudniillik, hogy mi az elmélkedés és mi a szemlélődés. Vakmerőség részemről, hogy ilyesmit fejtegetek, de hiszen ti mindent elnéztek nekem. Az is lehet, hogy az én esetlen írásmódom jobban megérteti veletek a dolgot, mint sok más ügyesen megírt könyv. Adja az Úr ehhez az Ő kegyelmét. Amen.
Lábjegyzet
1 Szemlélődők alatt a Szent azokat érti, akiknek az Úr megadta a nyugalmi ima, vagy ennél még magasabb imák kegyelmét.