Advent tizenhatodik napja: Kezdjünk el imádkozni, ahogyan tudunk, Isten vezetni fog!

Kategória: Advent 2015 Találatok: 4635

b_300_300_16777215_00_images_stories_Roviden_DSC_65662.jpgKereszténynek lenni azt jelenti, hogy hiszünk egy személyes, felénk forduló Istenben, akit az imádság csendjében átölelhetünk. A II. Vatikáni Zsinat után megfogalmazták többen is, hogy a jövő kereszténye vagy Istent kereső misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény, mert a szép szokások, hagyományok ha kiürülnek, ha a lényeg, a tartalom elveszik, akkor lassan a templomaink, a városaink is ki fognak ürülni!

 

Ezért 1970-ben, az Egyház ünnepélyesen Nagy Szent Terézt az imaélet doktorának nevezte ki! Ennél nagyobb, magasabb fokozatot egy szentnek nem adhat sem az Egyház, sem a római pápa! Ezzel a kitüntetéssel szerették volna Nagy Szent Terézt, a lelki élet nagymesterét nem csak megtisztelni, de egyben fel is kérni, hogy vezessen bennünket az összeszedett, elmélyült lelki élet útján. Arra kérlek én is, hogy az adventi szent készülődésben bizalommal induljunk el nagy szentünk tanítása és közbenjáró imájának segítségével, teremtő Istenünk felé!
Az imádság  a mi két kezünk, melyet szeretettel kinyújthatunk a Szentháromság felé! A természetfölötti világot a hívő ember csak az imádság csendjében képes megízlelni, határok közé zárt létében Teremtőjének  szeretetét homályosan is, csak térden állva képes megsejteni! Isten végtelenül egyszerű! Földi szemünket kinyitjuk és már látunk, ugyanígy nem kell nagyon összeszedett csodadolgokat tegyünk az imában ahhoz, hogy Istenünk színe elé kerüljünk! A mi egyetlen dolgunk, hogy élő hittel, őszintén, tiszta szívvel vágyakozzunk Teremtő mennyei Atyánk után.
Imáinkat mormolva igazából, mint kis gyermek szólítgatjuk Mesterünket, zörgetünk akárcsak az evangéliumi gyermekek a munkája után megpihenő Jézus Krisztus ajtaján! Lehet, hogy az apostolok példájára sokan bennünket is nyugtatgatnak és gyermeki naivsággal vádolnak, de mi ne adjuk fel, szépen kitartóan mondjuk a magunk egyszerű imáit, könyörögjünk azokkal a szavakkal, melyeket tudunk, melyeket talán szüleinktől, nagyszülőinktől tanultunk. Mi csak mondjuk a magunk imáit, legyünk nyugodtak, mert ahogyan kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus felkelt és a gyermekek közé ment, hogy megáldja őket, minket is szeretettel, áldó jelenlétével fel fog keresni!  Tudnunk kell, hogy mi nem valami hajdani pogány bálványistent keresünk, aki csak pontosan megtanult és ismételgetett varázsszavakra engedelmeskedik! Ilyen Istenek nincsenek, mi ilyen bálványokat nem szólongatunk, nem keresünk, mert ez már a Teremtő mennyei Atyánkat káromló bűn lenne! Távol legyen tőlünk minden ilyen balgaság, hisz a mi szerető Istenünk soha nem az okosan megkomponált bölcs szavakat várta tőlünk, hanem a gyermeki szeretetet, a bizalmat mellyel feléje fordulunk!
Hittel kezdjük el mondani ajkainkkal azokat az imákat miket ismerünk, mert Istenünk a szobánk csendjében is látja, hallja a mi feléje forduló gyermeki bizalmunkat, ragaszkodásunkat, és akárcsak a szerető szüleink, Ő is végtelen jóságában elénk áll, hogy azt adja nekünk amire a legnagyobb szükségünk van! A lelki élet elején, áldott jelenlétének vigasztaló örömeivel szokott kényeztetni akárcsak a gazdag ifjút, megdicsér, elismerésben részesít, majd próbál bevonni világmegváltó szent művébe. A tökéletesség útjára lépett ember nem egy elhagyott magányos szigeten él, mi nem elefántcsonttoronyba zárt elkényeztetett királyfiak vagyunk, hanem az élet sűrűjében Krisztust követő tanítványok, apostolok, kik az imádság csendes perceiben vigasztalást, erőt, bátorító útmutatást kapnak Mesterüktől, hogy az Ő nevében a szentek példájára csodákat tegyünk! Isten nem ópium, bódító vigasztalás mely semmittevésre kárhoztatja az Ő "vigaszát" fogyasztó embert! Jézus, a vele találkozó tanítványt szent jelenlétével nem csak megerősíti, megvilágosítja, hanem a hetvenkét tanítvány példájára már küldi is a világba! Missziós tarisznyánkba nem aranyat, ezüstöt rak, hanem megtölti a Tőle származott vigasztaló, bátorító, gyógyító erővel színültig, ingyen adja, s ezért mi is ingyen kell továbbadjuk testvéreinknek!
Nyugodtan kulcsoljuk össze a kezünket és mondjuk bizalommal az ajakimát, a rózsafüzért, a zsolozsmát, a többit bízzuk Istenünkre! Ő elég hatalmas ahhoz, hogy áthidalja - amikor jónak látja, - azt a végtelen távolságot, mi a porszem és Teremtő Istene között van! Az imádkozó ember nem bányák mélyében leszálló drágakövet kereső vájár, hisz mi az imádság csendjében nem magányosan barangoljuk be teremtő Istenünk titkait! A nagy király ha akar, bevezethet legbenső kincsesházába is, de oda lopakodva, mi magunktól belépni soha nem fogunk! Az imádkozó embert, maga Jézus Krisztus, a menyegzőre hivatalos szentírási szüzekhez hasonlítja, a mi dolgunk, hogy hitünk világító mécsének ragyogásában várjuk az áldott Vőlegényt! Sokszor unalmas várakozni, csendben, összeszedetten imádkozni, de ne adjuk fel, imádkozzunk bizalommal és szerényen várjuk szeretett Istenünket, várjuk, hogy csendesen kopogtasson lelkünk ajtaján! Biztos, hogy megfog jönni!
Az imádság útjára lépő ember az első bálban megjelenő lányhoz hasonlít, ki várja, hogy észrevegyék, felkérjék, és derekát megfogva táncba vigye az ő kedves lovagja! Hinnünk kell, hogy ha Nagy Szent Teréz utasításait követve szépen felkészültünk e csodálatos lelki táncra, akkor Lovagunk nem fog késni, jósággal átölel és magával ragad! Visz, vezet, forgat, s a mi dolgunk bizalommal átölelni Krisztust, s hagyni, hogy vezessen, szelíd kis jelzésekkel irányít, magával ragad, amerre szent Fölsége azt jónak látja!
A lelki tánc ha véget ér ne keseredjünk el, a Tábor hegyéről lejövő apostolt már várja a munka, mert míg élünk feladatunk, dolgunk is van Istenünk oldalán! Jó ha az Úr becsületes munkában talál, ha szeretetében újból jónak látja meglátogatni gyermekét...
Az imádságban vándorló társad,
Csaba t.  
XXV. fejezet:   Az ajakima hasznossága
Azt magyarázza, hogy mennyire hasznos az ember lelkének, ha jól végzi az ajakimát s hogy Isten gyakran éppen ajakima közben szokta a lelket természetfölötti állapotba1 helyezni.
Nehogy azt találjátok hinni, hogy a tökéletesen végzett ajakima talán nem jár sok haszonnal, azt akarom nektek mondani, hogy esetleg éppen a Miatyánk, vagy más ajakima elmondása közben fog benneteket az Úr tökéletes szemlélődésbe helyezni. Ez nagyon is lehetséges. Ô Szent Felsége így szokta megmutatni, hogy hallja az illető lélek beszédét s akkor azután Ő szól hozzá, amennyiben felfüggeszti értelmének működését, megköti gondolkodását és -- amint mondani szokták -- átveszi tőle a szót. Ez a szó szoros értelmében igaz, mert ilyenkor akarva sem tud beszélni, hacsak nem nagy erőlködés árán. Megérti ilyenkor, hogy most az isteni Mester tanítgatja, mellőzve a szavaknak zaját és felfüggesztve lelki tehetségeit; mert ez utóbbiak, ha ilyenkor működnének, inkább kárt okoznának, mint hasznot. Ilyenkor azután a lelki tehetségek élveznek, anélkül, hogy tudnák, mit élveznek. A lélek lángol a szeretettől, anélkül, hogy értené, miképpen szeret. Tudja, hogy élvezi azt, amit szeret, de nem tudja, hogyan élvezi. Nagyon jól fel tudja fogni, hogy ez az élvezet fölülmúl mindent, amit az értelem kívánni képes. Az akarat lángban áll tőle, anélkül, hogy tudná miként. De amennyiben egyáltalában képes valamit megérteni, megérti azt, hogy ezt a kincset nem tudnánk megszerezni, még ha e földnek összes képzelhető szenvedéseit vennénk is érte magunkra. Ez az ég és a föld Urának ajándéka és magától értetődik, hogy az ajándék méltó hozzá.
Legyetek csak egyszer, leányaim, a tökéletes szemlélődésbe így elmerülve, akkor meg fogjátok érteni, mi a különbség közte és az elmélkedés között. Ez utóbbi, mint mondtam, abban áll, hogy megfontoljuk és megértjük azt, hogy mit mondunk; hogy kivel beszélünk s hogy mik vagyunk mi, akik merészkedünk megszólítani ilyen nagy Urat. Ha erről vagy hasonló dolgokról gondolkodunk, például arról, hogy mily kevéssé szolgáltunk eddig neki és hogy mekkorák a kötelezettségeink Ővele szemben: ez elmélkedés. Tehát ne gondoljátok ezt valami algarábiának2 és ne ijedjetek meg a szó hallatára. Ellenben a Miatyánknak, az Üdvözlégynek vagy más imádságnak elmondása: az ajakima. De gondoljátok csak meg azt is, hogy micsoda fülsértő zene ez az ajakima, ha nem kíséri elmélkedés. Hiszen ebben az esetben olykor még a szavak is érthetetlenek lesznek.
E két dologban -- az ajakimában és az elmélkedésben -- még tehetünk valamit a magunk erejéből, Isten kegyelmével; ellenben a szemléletesben, amelyet az imént említettem, egészen tehetetlenek vagyunk: ebben Ő Szent Felsége tesz mindent; ez kizárólag az Ô műve, s messze fölülmúlja természetünket.
Ami ezt a szemlélődést illeti, ezt én abban az életrajzomban, amelyet gyóntatóim számára írtam, megmagyaráztam, amennyire tudtam és nagyon részletesen beszéltem róla; azért itt éppen csak hogy érintem, de nem foglalkozom vele. Akik közületek oly szerencsések, hogy az Úr kegyelméből a szemlélődés állapotába jutottak, azok olvassák el azt a művet, ha meg tudják szerezni.3 Mert vannak benne egyes dolgok és tanácsok, amelyeket az Úr segítségével sikerült jól kifejeznem s amelyekből nagy lelki vigasztalást és hasznot meríthetnek. Nekem legalább ez a nézetem, de másoké is az, akik azt a művet nem tartják rossznak. Igazán szégyenlem magamat, hogy én ajánlgatom nektek itt a magam könyvét, s az Úr tudja legjobban, hogy sokszor mennyi arcpirulásomba kerül megírni azt, amit írok. Áldott legyen azért, hogy oly türelemmel van irányomban.
Akik tehát, mint mondom, a természetfölötti imádság színvonalára jutottak, azok szerezzék meg maguknak azt a könyvet az én halálom után; akik ellenben nem volnának ennyire, azoknak semmi szükségük sincs reá. Csak igyekezzenek megtenni azt, amit ebben a könyvben mondok; igyekezzenek minden úton-módon előbbre jutni; legyenek nagyon buzgók, hogy az Úr megadja nekik a szemlélődést s kérjék is, hogy adja meg. Egyébként azonban hagyatkozzanak teljesen Őreá. Mert hiszen kizárólag tőle függ, hogy megadja-e vagy sem. De Ô nem fogja azt tőletek megtagadni, hacsak el nem akadtok az úton s ha minden erőtöket megfeszítitek, hogy elérjétek annak a végét.
Lábjegyzet
1 T. i. a nyugalmi, vagy ennél még magasabb ima állapotába.
2 Algarábia, az arab nyelv tájszólása, a moriszkók nyelve volt Spanyolországban.
3 E késôbben írt ,,Belsô várkastély'' még részletesebben foglalkozik a szemlélôdéssel; valósággal tankönyve annak.