Advent huszonkettedik napja: Nyugalmi ima!

Kategória: Advent 2015 Találatok: 4580

b_300_300_16777215_00_images_stories_DSC_5606.jpgNagy Szent Teréz kezünket fogva vezet az imádság útján, a mi Urunk Jézus Krisztus színe elé! Lépjünk tovább bizalommal, mert még hosszú és gyönyörű, sok-sok csodával kikövezett út vár ránk! Ha magunkat elkezdjük figyelni, rájövünk, hogy a belső nyugtalanság, a megzabolázatlan vágyak mily gyakran rángatnak sokszor össze - vissza!

 

Nem fogunk haladni a lelki   életben ha félelem, szorongás, különféle kontrollálatlan indulatok, hangulatok, vagy ha akár "szent törődések" is terhelik az   Isten tiszteletére szentelt imádságos időt! Maga Jézus Krisztus milyen szépen mondja a testvére miatt zsörtölődő Mártának: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Luk 10,42
Testünkben, lelkünkben békét, nyugalmat teremteni nem könnyű, mert ez Isten drága, hatalmas ajándéka. Az imádságnak   szentelt idő legelején lazítsuk el magunkat, és kérjük ezt a kegyelmet nagy-nagy alázattal attól, aki maga a végtelen  Nyugalom! "Sok egyéb javak között, - mondja Teréz, a lelki élet nagymestere - az egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törődik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában!"
Gyermekkoromban az édesapám halála, a nagyszüleimet ért hatalmas csapások, a kollektivizálás, a sok-sok nyugtalanság, mi környezetemben vibrált, engem is feszültségben tartott. Akaratom ellenére elvittek katonának, fegyvert adtak a kezembe, ölni tanítottak, ott mindig, mindenre kész kellett lenni, így hosszú évekig életem szerves része volt a nyugtalan feszültség, a  folyamatos ugrásra való készség, a védekező, támadó magatartás! Leszereltem, elkezdtem dolgozni, kórházba kerültem  sárgasággal, majd 1982-ben mindent feladtam és elmentem a bányába dolgozni! Igazából hívott a nagy hegy, a Hargita, a  maga csendes békességével! Akkoriban nem lehetett nem dolgozni, nem építeni a kommunizmust, ezért én a föld alá mentem, mert ott bár kemény volt a munka, de csak hat órát kellett robotolnom, és ráadásul fent lakhattam a Hargitán a  rengetegben egy erdő mélyén, egy kis elhagyott, omladozó házikóban! Abban a házban volt egy ütött-kopott csempekályha,de ha begyúlt benne a jó száraz fa, akkor pillanatok alatt kimelegítette a parányi szobát. Emlékszem, azon a télen nagyon nagy hó esett, úgy kellett magunk számára utat ásni a bánya lejáratáig. 
A totalitárius rendszerben, a politikai elítélt fiának, lent a föld alatt nem sok kitörési pont kínálkozott! Életem végtelenül egyszerű volt! Csak a mindennapi kemény munka, és a csend! Kollégáimmal nem jártam sörözni, inni magányos voltam, sokan  azt is gondolták, hogy elment az eszem! Egy évig éltem ott fent a rengetegben, sokáig villany sem volt az évek óta bontásra  ítélt házikóban, nemhogy televízió, rádió, vagy bármilyen más dolog mely elvette volna a figyelmemet az én teremtő Istenemről! Néha jöttek a barátaim és olyankor reggelig beszélgettünk, de legtöbbször magamban voltam Teremtőmmel. Fent a hegyen hosszú a tél, már kora délután besötétedik, én olyankor elővettem vagy a szentírást, vagy Szent Ferenc életéről szóló kopott kis könyvet, a Fiorettit, - sajnos akkoriban nem voltak vallásos könyvek közkézen -  és elolvastam néhány sort, majd a gyertyalángot elfújva elcsendesedtem! Fent a Hargitán mindenről, mindenkiről lemondva tapasztaltam  meg a belső csend végtelen értékét, ízleltem meg, hogy igazából semmi sem kell annak, aki Istent keresi! Esténként hanyatt feküdtem a puszta padlóra, csendben dorombolt a kályha mellettem és én az örökmozgó, hosszú órákon keresztül csak voltam a hatalmas hó alatti békességben! Akkoriban semmim nem volt csak két kemény kezem, s azt is naponta oda kellett adnom a hatalomnak! Munkám nagyon egyszerű volt, lapátoltam a csillékbe a kitermelt ércet, a munkaidő végére már  mindenem fájt, sajgott, és mikor megszólalt a műszak végét jelző kürt, én fáradtan, magányosan elindulhattam haza a  csendes remeteségembe! Csodálatos volt az a végtelen béke, amit ott a magam szegénységében, kiszolgáltatottságában,    kilátástalanságomban megtapasztaltam! Akkor még nem is tudtam, hogy sok-sok lelki ember ezen a csendes, mindenkitől elzárt úton indul el az Isten felé! Most már tudom, hogy igazából ott a magam szegénységében, a nyugalmi ima végtelen ösvényein baktatva mennyire gazdag is voltam!
A nagy hegyek csendjében született meg bennem a vágy, majd a döntés is, hogy szerzetes legyek! Megírtam a kérésemet és megkerestem édesanyámat! Szegény nagyon megijedt, látta az elszántságomat, azt, hogy nem félek, és hogy indulásra készen állok! Megfogta áldott kezével a kezemet és azt mondta sírva, hogy ha velem valami fog történni, azt ő mindazok után mi apámmal történt, nem fogja túlélni! Megértettem aggodalmát, ezért alázattal kérésemet átadtam édesanyámnak és nyugodtan azt mondtam, hogy olvassa el, aludjon rá, és ha gondolja tépje össze, de ha reggel visszaadja akkor én elmegyek és benyújtom felvételi kérésemet az elöljáróimnak! Jó volt, megtapasztalni, hogy a legnagyobb döntéseket is nyugodtan oda lehet adni mások kezébe!
A teológia hat csodálatos évet jelentett számomra, azt amit ösztönösen megsejtettem a Hargitán, azt immár tanáraim, lelkivezetőm segítségével tudatosan elkezdhettem tanulmányozni! Ma minden gyarlóságom ellenére végtelen lelki békével   vallom Nagy Szent Terézzel: "Annak, aki Istené, semmi sem hiányzik, Isten egymaga elég!" Adjuk át magunkat a nagy-nagy alázattal a nyugalmi imának! 
Szeretettel,
Csaba t.
Semmi ne zavarjon,
Semmi ne rémítsen,
Minden elmúlik,
Isten nem változik.
A türelem mindent elér,
Annak, aki Istené,
Semmi sem hiányzik,
Isten egymaga elég.
Avilai Szent Teréz

XXX. fejezet:   Kérés az imában. Nyugalmi ima
Megmagyarázza, mennyire fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit kérünk az imádságban. Fejtegeti a Miatyánk ezen szavait: Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod. Ezeket a szavakat a nyugalmi imára alkalmazza és elkezdi annak tárgyalását.
Most pedig igyekezzünk megérteni, miképpen folytatja a mi jó Mesterünk és hogyan kezd Szent Atyjához könyörögni a mi érdekünkben. Figyeljük meg, hogy mit kér Tôle. Ez nagyon fontos ránk nézve. Mert vajon van-e olyan könnyelmû ember, aki, ha egy elôkelô úrtól akar valamit kérni, nem gondolná meg elôbb, hogy milyen alakban terjessze elô kérelmét? -- hogy mit akar tôle kérni? s hogy miért van arra szüksége? -- nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, fôleg olyankor, ha valami fontos dologról van szó; már pedig a mi jó Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk.
Egy dolgot azonban nagyon feltûnônek tartok itt. Nem lett volna jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet és azt mondottad volna: ,,Add meg nekünk, Atyánk azt, amire szükségünk van''? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetné az ember, hogy nincs többre szükség. Ó végtelen Bölcsesség! Közötted és Atyád között ez elég is lett volna s ott a kertben nem is imádkoztál sok szóval. Kifejezted Ô elôtte óhajodat és rettegésedet s az Ô akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád akaratának, amint Te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ilymódon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert ellenkezô esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is reánk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.
Uram segíts, honnan van az, hogy a mi hitünk oly mélyen alszik? Miért nem vagyunk képesek világosan felfogni sem azt, mily kimaradhatatlan a büntetés, sem pedig azt, mennyire biztos a jutalom? Ezért jó, leányaim, ha tudjátok, mit kértek a Miatyánkban, nehogy, ha a mennyei Atya megadja azt nektek, ti visszaadjátok neki. Tehát mindig fontoljátok meg, amit kértek; hogy csakugyan jó lesz-e majd nektek, amiért imádkoztok, mert ha nem, akkor inkább ne kérjétek. Ha pedig nem vagytok képesek tisztán látni a dologban, akkor kérjetek Ô Szent Felségétôl világosságot. Mert vakok vagyunk, s annyira el van rontva az ízlésünk, hogy nem tudjuk megenni az ételt, amely életet ad, hanem inkább arra éhezünk, ami megöl és örök halálba dönt.
Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Istennek országa: ,,Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod''. Csodáljátok itt, leányaim, a mi Mesterünknek végtelen bölcsességét. Vajon mit kérünk mi, midôn ezen országért imádkozunk? Engem itt legfôképpen ez a kérdés foglalkoztat s mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ô Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelô módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Ô országát már idelent. Ezért fejezte ki az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymásután. Hogy pedig megértsük, leányaim, mit kérünk ezzel s mennyire érdekünk ezért szüntelen imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak, akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni gondolataimat errôl a dologról. Ha az én magyarázatom nem elégítene ki benneteket, eszeljetek ki magatok valami mást, mert hiszen a mi Mesterünk e tekintetben szabad kezet enged nekünk, föltéve, hogy mindenben alávetjük magunkat az Egyház tanításának. Ezt én mindig megteszem s még ezt a könyvet sem adom a kezetekbe, mielôtt hozzáértô emberek meg nem bírálják.
Az én nézetem tehát a következô. Sok egyéb javak között egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törôdik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában; gyönyörködik saját ,,dicsôségében''; örül annak, hogy vele együtt mindenki örül; a békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsôíti az Urat; mindenki megszenteli és áldja az Ô szent nevét és senki sem vétkezik ellene. Mindenki szereti Istent s az illetô léleknek sincs egyéb elfoglaltsága, mint az, hogy ô is szeresse. Nem is tudná nem szeretni, mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon szeretnénk Ôt idelent, ha tiszta fogalmunk volna Ôróla.
Úgy látszik, ugyebár, mintha azt akarnám mondani, hogy valóságos angyaloknak kell lennünk, mert csak így kérhetünk ilyen magasztos dolgot és csak így imádkozhatjuk illô módon ezt az imádságot. Hiszen a mi isteni Mesterünk nem is bánná, ha azok volnánk; de ha nem is vagyunk azok, Ô semmi esetre sem kéret velünk lehetetlen dolgot. Szóval Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot, ha nem is oly tökéletesen, mint azok, akik már levetették a test bilincseit; mert hiszen mi még utasok vagyunk s e világ tengerén hajózunk. Olykor- olykor azonban, midôn a lélek már nagyon elfáradt az úton, az Úr belehelyezi egy idôre ebbe a nyugalomba; elcsitítja tehetségeit s mintegy jelekkel adja világosan értésére, hogy mit élveznek azok, akiket Ô már bevezetett országába. Azoknak pedig, akiknek ilymódon -- amint azt mi is kérjük -- megadja ezt a kegyelmet, sokféle zálogot ád, aminek alapján erôsen remélhetik, hogy valamikor majd egyszer s mindenkorra élvezhetik azt, amit most idelent csak kortyonkint juttat nekik.
Ha nem félnék attól a szemrehányástól, hogy a szemlélôdésrôl beszélek, nagyon idôszerûnek tekinteném e kérés kapcsán néhány szót ejteni a tiszta szemlélôdésnek elsô fokáról, amelyet azok, akik ismerik, nyugalmi imának szoktak nevezni. Mivel azonban én, mint mondom, az ajakimáról beszélek, azt mondhatná valaki, hogy a kettônek semmi köze egymáshoz. Pedig nem volna igaza: én tudom, hogy van. Bocsássatok meg, nem hagyhatom szó nélkül, mert tudom, hányan vannak, akiket Isten, mialatt az említett módon ajakimát végeznek, egyszerre csak magas szemlélôdésre emel, anélkül, hogy ôk tudnák, mi történik velük. S ezért tartom én annyira fontosnak, leányaim, hogy végezzétek jól az ajakimáitokat.
Ismerek valakit, aki ajakimán kívül sohasem volt képes mást végezni, de ha ennél maradt, mindene megvolt, míg ellenben, ha elmélkedni akart, az értelme úgy elkalandozott, hogy nem tudta elviselni. De bárcsak volna a mi elmélkedésünk olyan, mint az ô ajakimája. Ha az Úr Jézus szenvedésének tiszteletére elmondott egy-két Miatyánkot s esetleg még valami más kis imát, ezzel két-három órát is eltöltött. Egyszer nagy szomorúan jött hozzám azzal, hogy ô nem tud sem elmélkedni, sem szemlélôdni, hanem csak ajakimát végezni. Én kikérdeztem, hogy mit imádkozik s megállapítottam, hogy pusztán a Miatyánk elmondása tiszta szemlélôdésbe meríti ôt, sôt hogy az Úr az egyesülô-ima színvonalára emelte. Megjegyzendô, hogy ez meg is látszott a cselekedetein is, mert nagyon jó életû volt. Nekem ez a tapasztalat arra szolgált, hogy dicsôítsem az Urat s irigykedve nézzem azt az ô úgynevezett ajakimáját.
Ha tehát ez igaz -- aminthogy tényleg igaz is -- ti, akik ellenségei vagytok a szemlélôdôknek, hiába gondolkoztok így; mert ha úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen magatok is szemlélôdôkké lesztek.