2015 utolsó előtti napja! Bocsásd meg a mi vétkeinket!

Kategória: Advent 2015 Találatok: 4888

b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Tarsadalom_IMG_5413_2.jpg(Év végén  bűneinkre gondolva, mások ellenünk elkövetett vétkeit megbocsájtva, hagyjuk, hogy vezessen Nagy Szent Teréz)
Drága jó Istenem! Szeretném megköszönni, hogy megtanítottál imádkozni, hogy Szent Fiad által a szánkba adtad a legszentebb imát, a Miatyánkot! Minden sora egy - egy kinyilatkoztatás, Nagy Szent Teréz kezét fogva próbáljuk átelmélkedni mindazt, mit nap mind nap akaratod szerint elmondunk többször is!


"Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek!" Mindenek előtt Szent Fiadra tekintve szeretnénk átelmélkedni, hogy milyen szörnyű pusztítást tud végezni a bűn! Döbbenten szemlélem, ahogy a mi urunk Jézus Krisztus Jeruzsálem falai előtt sírva leborul. Marék porból születtünk, s korlátolt elménkkel - talán szerencsénkre  - fel sem tudjuk fogni a bűnnek az irtózatos súlyát! Urunk, te isteni bölcsességeddel látod előre Jeruzsálem pusztulását, azt, hogy a bűn zsoldja a kegyetlen halál! Pedig olyan egyszerű a te utadon járni, egyetlen parancsod van: imádni az Istent és szeretni az embert, azt az embert ki testem - vérem, az örök élet vándorát, ki hozzám hasonlóan úton van a semmiből a végtelen felé! Isteni bölcsességeddel látod, hogy az emberek kapzsi, beképzelt, erkölcstelen, lusta, hazug élete oda vezet, hogy fegyverrel, gyűlölettel egymásnak esnek és önkezükkel pusztítják el, mit gondviselő jóságoddal évszázadok alatt építettek, létrehoztak!
A bűn végzetes, pusztító erejét igazából csak nagycsütörtök és nagypéntek szörnyű fényében sejthetjük meg! Jézus Krisztus, keresztje alatt roskadozva vánszorog Jeruzsálem utcáin. Néhány asszony, a karjaikon gyermekeikkel siratja Jézust. „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, - mondja nekik elcsukló hangon Jézus - hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” Igen, a történelemből tudhatjuk, hogy e gyászos nap után, 30-40 évvel később ezek a felnőtt férfiak, gyilkos háborúba egymás torkának esve, nem csak erőszakos halált halva pusztulnak el, hanem az egész várost, annak minden szépségét, értékét, kincsét magukkal rántják a pusztulásba, az emésztő öldöklésbe, a lángokba!
Bűneimet siratva térdelek Istenem, szent Fiad véres keresztje alá! Magamban csodálkozva kérdezem, hogy Krisztus miért nem szaladt el, miért nem fordított hátat nekünk bűnösöknek? A bűn misztériumát senki nem érti, de most úgy érzem, hogy te Uram jónak látod megsejtetni velem, hogy csakis azért, mert a bűn zsoldja a halál, és a pusztulás nem játék, nem egy mellékes jelenet az életünkben, hanem szörnyű hatalom, mely a testet nem csak elpusztítja, hanem az embert örök kárhozatra is taszítja! Drága Szent Fiadat hiszem, hogy nem a szegek tartották a keresztfán, hanem az irántunk való féltő szeretet! Az élet nem babra megy, vészesen komoly, hisz a születésünk nem csak egyetlen utat, az örök életre vezető keskeny utat tárja fel előttünk, hanem sajnos a kényelmes, széles utat is, a bűnös vágyaink züllött útját is, mely képes egész civilizációkat letépni az emberiség nagy fájáról, képes nem csak városokat, hanem egész földrészeket is lángba borítani, elpusztítani, a kárhozatba taszítani! Térden állva nézem, ahogy drága Megváltom az ég és föld között megfeszítve, értem is szenved a Golgotán! A kereszt egy hatalmas vérző felkiáltó jel, mely a végtelen szeretet nyelvén kiáltja kétezer éve mindannyiunknak, hogy ne álljunk szóba a bűnnel, még a legkisebbel sem szabad kacérkodni, mert az, mint a fertőző betegség nem csak szétrágja az örök boldogságra született testünket, lelkünket, de szétterjedve a társadalmainkban, történelmi súllyal évszázadokra képes visszavetni fejlődésünket, ki nem mondható kegyetlen pusztítást végez! A gonosz nem játszadozik velünk, remegve gondoljunk a világháborúkra, arra a mérhetetlen pusztításra mit Mohács, Trianon jelentett népünk életében. 
"Bocsásd meg a mi vétkeinket..." Balgán mi nem egymásban kellene keressük a hibát, hanem a saját bűneinkben! Ahogy az apró cseppekből lesz a tenger, ugyanúgy a sok egyéni bűnből lesz a pusztító háború, a szörnyű öldöklés, a civilizációink kárhozata! Emiatt nem elég csak magunkat fürdetnünk bűnbánatban, hanem egymásnak is meg kell bocsájtanunk! Ezért mondja szent Fiad a drága imájában, hogy: "mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek!" Ahogy egyik kezünket külön nem moshatjuk meg, ugyanúgy a bűnöket, az irgalom évében egymásnak kölcsönösen megbocsájtva, közösen moshatjuk tisztára magunkat is! Ó drága Megváltónk, segíts gyermekeidnek felszabadulni a bűn pusztító hatalma alól, hogy istengyermeki méltóságunkban, szépen, szerényen, békességben élhessünk, létünkkel, munkánkkal dicsérhessünk téged, Teremtő Istenünket!  Bűneinket mi emberek nem csak együtt követjük el, nem csak egymásnak rossz példát adva járunk a pusztulás útján, hanem egymás kezét megfogva, bűnbánatot tartva, akárcsak a niniveiek, együtt változtathatjuk meg családjaink, népünk mindennapjait, sorsát!
Szánalom, irgalom van szívünkben mikor azt látjuk, hogy a macska levadássza és játszva legyilkolja, elpusztítja a szép énekes madarat, akkor mennyivel inkább kellene a részvét, az irgalmas szeretet fellángoljon a szívünkben akkor mikor embertársaink, népünk gyermekei mennek vakon, talán bennünket is megbántva, a gyilkos bűn útján a halálba! Életemben egyszer volt alkalmam kimenteni egy tóból a fulladozó embertársamat. Kétségbeesetten kapálózott, én erőmet megfeszítve odaúsztam, és sikerült a partra vonszolnom. Ültünk egymás mellett a parton, pihegtünk, mert az erőfeszítéstől, a stressztől egyszerűen nem kaptunk levegőt, majd egymást megölelve zokogtunk! Csodálatos dolog megmenteni testvérünk életét! Drága Mesterünk ezért hívta Szent Pétert és az apostolait, tanítványait, hogy az emberek halászává tegye őket! Mi nem egymást elítélő hóhérjai kell legyünk, hanem egymást Krisztus Urunk jóságával megmentő, bűnbánatra, életre vezető társai! Ma mindenki jótékonykodik, kenyeret, ruhát oszt, és ez szép dolog, de nem elég az alamizsna, több kell, egymást fel kell szabadítsuk a bűn rabságából, a tudatlanság, a lustaság, a szenvedélybetegségek megkötözöttségei alól! Végtelenül szomorú látni, ahogyan saját családjaikat szétverve, maguknak, szeretteiknek kimondhatatlan fájdalmakat okozva tántorognak az emberek a bűn útján a biztos pusztulás felé! Az irgalom évében ajándékozzuk meg egymást irgalmas szeretettel, a kiengesztelődésre való alázatos készségünkkel!
Szerelmes Krisztusom, nagy - nagy alázattal kérlek, az irgalmasság szentévében segíts, hogy ne csak a magam bűnei ellen küzdjek, hanem még a velem, népemmel, egyházaddal szembeálló legádázabb ellenségeinket is próbáljuk meg felszabadítani a testet, lelket kárhozatra taszító bűnök alól! Mi nem egymás ellen, hanem a bűnök ellen kell harcoljunk! Mi nem egymást elpusztítva érhetjük el a célunkat, hanem csak egymás kezét fogva, váll a váll mellett építhetjük fel azt az Országot, melyért a Miatyánkban nap mind nap imádkozunk!
Hiszek a szeretet végső győzelmében,
Csaba t.
Kép: Együtt imádkozunk a balasagyarmati fegyencekkel karácsony előtt...
XXXVI. fejezet:   ,,Bocsásd meg a mi bûneinket.''
Ezen szavakat fejtegeti: Bocsásd meg a mi bûneinket.
A mi jó Mesterünk világosan látta, hogy ez a mennyei eledel mindent könnyûvé tesz számunkra, s hogy ha akarjuk, nagyon is jól teljesíthetjük azt, amire vállalkoztunk, tudniillik, hogy az Ô akarata legyen meg bennünk. Most tehát azt kéri Tôle, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. S azért ezen szavakkal folytatja az imát: ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket, Uram, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek''.
Figyeljük meg, nôvéreim, nem azt mondja, hogy amint mi is meg fogunk bocsátani. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy aki olyan nagy kegyelmet kér, amilyen az elôbbeni, s aki az akaratát teljesen alárendelte Istenének: annál ennek a megbocsátásnak már bevégzett ténynek kell lennie. Ezért mondja: ,,miképpen mi is megbocsátunk''.
Aki tehát ôszinte szívvel tette meg az Úr elôtt azt a kijelentést, hogy ,,Fiat voluntas tua'', ,,Legyen meg a Te akaratod'' -- annak meg kellett már ezt is tennie vagy legalább eltökélt szándékának kell lennie eziránt.
Hiszen azért örültek a szentek annyira, ha sértegették és üldözték ôket, mert így volt valamijük, amit az Úrnak felajánlhattak cserébe az Ô bocsánatáért. De mit tegyen az ilyen szegény teremtés, mint én, akinek oly kevés alkalma volt valamit megbocsátani, ellenben annyija van, amiért bocsánatot kell kérnie? Ezt a dolgot jól meg kell gondolnotok, nôvéreim. Lehetséges az, hogy ilyen nagy és fontos dolgot kérjünk az Úrtól, amilyen a bûneink bocsánata, amelyekkel az örök tüzet érdemeltük meg, s hogy ezt kérjük viszonzásul azért, mert mi nyomorult lények szintén megbocsátunk az elleneinknek? Ami engem illet, én még ezekbôl az értéktelen megbocsátásokból is oly keveset tudok neked felajánlani, Uram, hogy nekem teljesen ingyen kell megbocsátanod.1 Milyen tág tere nyílik itt a Te irgalmadnak! Áldott légy azért, hogy türelmes vagy az én végtelen szegénységemmel szemben.
Így, amint vagyok és nem lévén semmim, nem tudom javamra fordítani azt, amit a Te Fiad mindnyájunk nevében ígér. Nem tudom, van-e kívülem más is hasonló helyzetben. Ha van s ha nem fogná föl helyesen ezt a dolgot, a Te nevedre kérem, jegyezze meg magának, hogy nem szabad törôdnünk azokkal a nevetséges csekélységekkel, amelyeket sértéseknek szokás nevezni. Valósággal úgy vagyunk ezekkel a becsületbeli kérdésekkel, mint a kis gyerekek, akik házakat építenek szalmaszálakból.
Ó Istenem, bárcsak megértenénk, nôvéreim, azt, hogy mi a becsület s hogy miáltal vesztjük el a becsületünket! Most nem hozzátok beszélek, mert az már igazán nagy baj volna, ha még ezt sem értettétek volna meg; hanem önmagamat nézem a múltban, amidôn még nagyra tartottam a becsületet; s anélkül, hogy tisztában lettem volna a dologgal, osztoztam a világi emberek felfogásában. Igazán szégyenlem magamat, ha arra gondolok, hogy mennyi mindenen megsértôdtem. Pedig nem is tartoztam e tekintetben az igazán érzékenyek közé. Csakhogy természetesen téves volt a felfogásom a dolog lényegét illetôleg. Nem azzal a becsülettel törôdtem, amelynek van értelme, mert használ a léleknek. Milyen okosan beszélt az, aki azt mondta, hogy a becsület és a haszon nem járnak együtt; bár nem tudom, vajon így értette-e; annyi azonban bizonyos, hogy a léleknek haszna és az, amit a világban becsületnek neveznek, sohasem járnak együtt.2 Csodálatos dolog, hogy a világ felfogása mily homlokegyenest ellenkezik ezzel. Áldva légy, Uram, hogy kimentettél bennünket belôle! Adja Ô Szent Felsége, hogy ez a felfogás mindig olyan távol legyen ettôl a háztól, amilyen távol van most. Mert Isten legyen irgalmas az olyan kolostornak, amelyben becsületbeli kérdéseket feszegetnek: az Úristennek kevés dicsôség jut az ilyenekbôl.
Vigyázzatok azonban, nôvéreim, mert az ördög számon tart benneteket s ugyancsak gyártja a becsületbeli kérdéseket a kolostorok számára. Törvényeket eszel ki, amelyek szerint rang tekintetében egyesek magasabban állanak, mások pedig alacsonyabban; akárcsak a világiak. Az ilyenek azután olyan kicsiségekben látnak becsületbeli kérdést, hogy nekem olykor a szemem-szám elállt. A tudósoknál valószínûleg a tudomány foka az irányadó; azonban ehhez én nem értek.
Azt azonban hallottam, hogy ha valaki hittudományt adott elô, az nem taníthat többé bölcseletet, mert az lefokozás volna. Tudniillik az becsületbeli kérdés, hogy az ember mindig csak felfelé haladjon, ne pedig lefelé! S még ha engedelmességbôl kellene is megtenni, az ô felfogása szerint sérelem esnék rajta. Sôt mindjárt akadna olyan is, aki felszólalna érdekében s bizonyítaná, hogy ezzel az eljárással súlyosan megbántották. Az ördög pedig rögtön ezernyi okkal állna elô annak igazolására, hogy az illetô tudósnak még az Isten törvénye szerint is elégtétel jár. A szerzetesnôk között is az, aki egyszer perjelnô volt, többé nem viselhet alacsony hivatalt. Azt is sokra tartják, ha valaki idôsebb a másiknál, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hozzá azt hisszük, hogy érdemet is szerezhetünk azzal, ha ezt szemmel tartjuk, mert hiszen ezt a Szabály is megköveteli. Az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon-e ezen felfogás fölött. Az az egy bizonyos: a Szabály nem kívánja tôlünk, hogy dobjuk sutba az alázatosságot. Azért parancsol ilyesmiket, hogy rend legyen köztünk; de azt nem akarja, hogy én törôdjem azokkal a dolgokkal, amelyek az én rangfokozatomat illetik s hogy a Szabálynak ezt a pontját gondosan tartsam meg, mialatt talán egyéb részeihez csak tökéletlenül alkalmazkodom. Ne e pontnak megtartásában merüljön ki a mi egész tökéletességünk. Másoknak majd lesz gondja rá, ha én meg is feledkezem róla. Ott a hiba, hogy mi mindig csak fölfelé törekszünk, -- holott ez éppen nem az égnek útja -- s így semmi áron sem akarunk süllyedni. Ó én jó Uram! Hát nem Te vagy a mi példaképünk és Mesterünk?! Természetes, hogy az vagy. Már pedig mi volt a Te becsületed, dicsô Mesterünk? Az az egy bizonyos, hogy bár megaláztak mindhalálig, nemcsak hogy nem vesztetted el, hanem éppen azáltal szerezted meg mindnyájunk számára. Az Isten szerelméért, nôvéreim, de téves úton járnánk, ha osztoznánk ebben a világias felfogásban! Téves az, elejétôl végig. S adja Isten, hogy egyik-másik lélek még az üdvösségét is el ne veszítse azáltal, hogy ezekkel a gyászos becsületbeli kérdésekkel veszôdik, anélkül, hogy tudná, mi is igazában a becsület.
Utólag pedig azt gondoljuk, mily nagyot tettünk azzal, hogy nagylelkûen megbocsátottunk egyik-másik ilyen csekélységet, ami nem volt sem sértés, sem igazságtalanság, de egyáltalában semmi sem. Azután pedig, azon a tudatban, hogy ,,tettünk valamit'', önérzetesen kérjük az Urat, bocsásson meg nekünk, mivel mi is megbocsátottunk!
Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy üres kézzel járulunk elédbe; és bocsáss meg nekünk a Te nagy irgalmasságodban!
Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja elôtt, s azt mondhatta volna példának okáért: ,,Bocsáss meg nekünk, Uram, mert sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert mindenrôl lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk az életünket Érted feláldozni.'' Szóval más dolgokat is felhozhatott volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkrôl képzelhetô legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.
Fontoljátok meg továbbá, nôvéreim, hogy azt mondja: ,,Miképpen mi is megbocsátunk'', vagyis hogy, amint mondottam, bocsánatunkat bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon az ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig fôleg a tökéletes szemlélôdés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre alkalom kínálkozik, tényleg megbocsátjátok-e ôket? Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen magasztos imádságban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek többé megsebezni. Az ilyennek teljesen mindegy, vajon megbecsülésben van-e része, vagy pedig az ellenkezôben. Azaz, hogy rosszul mondtam, mert nem mindegy neki: sokkal rosszabbul esik neki a megbecsülés, mint a gyalázat; és terhesebb neki a jólét és pihenés, mint a szenvedés. Ha egyszer az Úr igazán megadta neki az Ô országát, akkor nem kér többé e világ országából. Azt pedig szintén megérti, hogy ez az igazi útja a magasabb fokú uralkodásnak, mert tapasztalatból tudja, mennyi haszon háramlik a lélekre és mennyire elôrehalad, ha Istenért szenved. Ilyen nagy ajándékokban nem igen szokott Ô Szent Felsége másokat részesíteni, az olyanokon kívül, akik szívesen viseltek el máris nagy szenvedéseket az Ô kedvéért. A szemlélôdô emberekre ugyanis -- amint ezen könyv egy másik helyén mondtam -- nagy szenvedések várnak, s azért az Úr csakis a kereszthordásban gyakorlattal bíró embereket választ ki ilyenekül.
Mivel pedig ezek -- s ezt jól jegyezzétek meg nôvéreim -- egyszer s mindenkorra megértették a világi dolgok igazi értékét, nem sokat törôdnek azzal, ami elmúlik. Ha olykor valami nagy sértés vagy szenvedés egy pillanatra okoz is nekik fájdalmat, mihelyt ennek tudatára ébrednek, elôveszik a jobbik eszüket és azonnal elfojtják azt. Felébresztik ugyanis magukban az örömöt afölött, hogy az Úr ilyen hatásos eszközt adott kezükre, amellyel egy nap alatt több kegyelmet és örök érdemet szerezhetnek maguknak Ô Szent Felségétôl, mintha tíz esztendôt töltöttek volna önként vállalt szenvedések közt.
Ez tudtommal nagyon közönséges dolog a szemlélôdô embereknél. Én sokakkal érintkeztem, s volt alkalmam tapasztalni, hogy úgy szeretik a szenvedést, mint mások az aranyat és drágaköveket, mert tudják, hogy ôket az teszi gazdaggá. Az ilyeneknek eszükbe sem jut, hogy önmagukat becsüljék. Szeretik, ha mások észreveszik a hibáikat. Ha pedig mások részérôl tiszteletet tapasztalnak a maguk irányában, sietnek ôket gyarlóságaikról felvilágosítani. Így gondolkoznak származásukról is, mert tudják, hogy annak elôkelô volta nem szerzi meg nekik a mennyek országát. Legfeljebb olyan esetben örülnek annak, hogy jó családból valók, ha ezt a körülményt Isten szolgálatában tudják kiaknázni. Ettôl az egy esettôl eltekintve, fáj nekik, ha többre tartják ôket, mint amik, s nem kerül semmi nehézségükbe, sôt örülnek, ha másokat felvilágosíthatnak tévedésükrôl. Ha egyszer valakinek az Úristen megadta ezt a nagy alázatosságot s azt a nagy szeretetet és buzgalmat mindenben, ami Isten nagyobb dicsôségére szolgál: az annyira jut, hogy önmagáról teljesen megfeledkezik és még másokról sem tudja föltenni az érzékenységet vagy a sértôdést.
Ez utóbbi vonások inkább csak olyan emberek lelkére nézve jellemzôk, akik a lelki életben már meglehetôsen elôrehaladtak s akiket az Úr nagyon gyakran szokott magához emelni a tökéletes szemlélôdés kegyelme által. Ellenben az elôbb említett eltökélt szándék, hogy az ember türelmesen visel el minden sértést, bármennyire fájjon is, ez nagyon hamar kifejlôdik a lélekben, ha egyszer eljutott az egyesülô ima színvonalára. Annyira, hogy ha valakiben ez nem volna meg és nem erôsbödnék minden egyes ilyen ima után, akkor elhiheti, hogy amit ô egyesülô imának tart, az nem Isten kegyelme, hanem valami ördögi szemfényvesztés, amellyel a rossz szellem azt a meggyôzôdést akarja benne kelteni, hogy Isten ôt másoknál jobban szereti. Nincs ugyan kizárva, hogy mindjárt kezdetben, midôn az Úr elôször adja meg ezt a kegyelmet, a lélek nem lesz még erôs ebben az erényben: de ha e kegyelmek folytatódnak, rövidesen kifejlôdik benne, úgy hogy ha egyéb jó tulajdonságok hiányoznának is nála, a megbocsátás föltétlenül könnyen fog nála menni.
Én legalább nem tudom elhinni, hogy egy lélek, amely oly közel jutott a személyes Irgalomhoz s ott megértette saját mivoltát s azt, hogy mily sokat bocsátott meg neki az Úristen: hogy, mondom, az ilyen ne legyen képes azonnal és a legnagyobb készséggel megbocsátani, és ne tudjon rögtön a legszívélyesebben érintkezni azzal az emberrel, aki ôt megsértette. Tekintve ugyanis azt a sok vigasztalást és kegyelmet, az isteni szeretetnek annyi zálogát, amelyben ô részesül: öröme telik abban, hogy alkalma nyílik szeretetét valamiben kimutatni.
Ismétlem, hogy sokakat ismerek, akiket az Úr természetfölötti ajándékokban részesít és fölemel ezen imádság, illetve szemlélôdés színvonalára; látom azt is, hogy vannak hibáik és gyarlóságaik: de ebben a hibában leledzeni nem láttam egyet sem, s nem is hiszem, hogy ilyen csak egy is létezzék, föltéve, mint mondom, hogy kegyelmei Istentôl valók. Minél nagyobb szemlélôdési kegyelmekben részesül tehát valaki, annál jobban figyelje meg, vajon növekvôben vannak-e nála ezek a hatások. Ha pedig teljesen hiányoznának nála, akkor féljen nagyon és higgye el, hogy az ajándékok, amelyekben részesül, nem Istentôl valók. Mert Isten mindig meggazdagítja azt a lelket, amelyet meglátogat. Ez föltétlenül bizonyos. A kegyelem és az ajándék esetleg nagyon rövid ideig tart, azonban a jótékony hatását a lélek hosszú ideig érzi. Mivel pedig az édes Jézus mindezt jól tudja, azért biztosítja Szent Atyját oly határozottan arról, hogy mi megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek.
Lábjegyzet
1 Szent Teréziának élete folyamán bôven kijutott a legádázabb |ldözésekbôl és a leghajmeresztôbb sértegetésekbôl, azonban alázatossága olyan mély volt, hogy a sértést sohasem vette sértésnek, s ezért szerinte ,,nem volt mit megbocsátania''.
2 A spanyolnak két szava van a becsület fogalmának kifejezésére: honor és honra. Az elsô magát az erényt jelzi a becsületes ember lelkében. A másik a külsô megbecsülést, amelyet az élvez, akinek becsülete van az emberek elôtt. Az utóbbi nem szükségképpen becsületes ember. Itt mindenütt ez utóbbiról van szó.