Szászváros - Gondolatok egy keresztelőn

Kategória: Csaba testvér levelei Találatok: 2215
Keresztelek! Megkereszteltem a huszadik gyermeket az idén Szászvároson, ebben a dél-erdélyi kis szórványban. Az elmúlt 15 évben összesen nem volt 20 keresztelő. Egy közel 200 fős egyház kősségbe befogadtunk 20 kisgyereket. Mind a húsz gyermek nagyon szegény családból jött.

 

Saját bevallásuk szerint minden családba legalább az apa vagy anya, nagymama vagy nagytata, valaki, akárki katolikus magyar származású volt. A szülők Erdély városaiból, falvaiból a kommunista dagállyal ide vetődött és most a szegénységben, nyomorban vergődő emberek. Milyen nemzetiségűek? Erdélyiek! Hordozzák e táj, román, magyar cigány lakósságának vérét. S ha megértik a szeretet lényegét, akkor keresztények lesznek. A keresztségi oktatás során sok mindent megtudtam ezekről az emberekről. Elsősorban azt, hogy emberek! Én megkínáltam kávéval, süteménnyel, emberhez méltó szóval. Ők rám mosolyogtak, elbeszélgettünk gyermeknevelésről, haragról és kiengesztelődésről, politikáról és tudományról. Elmondták, hogy rossz nekik itt, éheznek, és szegények. El akarnak menni bárhova, akárhova. Én mosolyogtam, biztattam, hogy imádkozzanak, énekeljenek, érezzék jól, otthon magukat legalább Isten házába. És ők megtették, jó volt látni a boldogságot az arcukon. Csodálom az apostolokat. Az őskeresztények nagy része rabszolga, nincstelen szegény, otthontalan, kétkezi munkásember volt. Az apostolok hitték, hogy a szentség, a kegyelem, Isten jelenléte átformálja, átalakítja a világot, megnemesíti az embert. Hitték, hogy az öreg Nikodémus újra tud születni, hogy a bűnös Mária Magdolna fel tud kelni, és új életet tud kezdeni. Én is hiszem, hogy ezekből a gyermekekből hitvalló keresztényeket lehet nevelni. Hiszem, hogyha Isten erőt ad, akkor bölcsődét nyitunk nekik, majd óvodát, iskolát, ahol a szeretet és a jóság mellett megtanítjuk a magyar szóra. Megtaníthatjuk Arany János és József Atilla verseire, Benedek Elek és Tamási Áron csodaszép történeteire, Hunyadi János és Márton Áron népet vezető bátorságára, Bartók Béla és Kriza János gyűjtötte népdalokra. A szülőföldjére visszatérő fecske hűségére, a minden tavasszal csak azért is kizöldülő fák makacsságára, s a fekete földbe hulló s ott elhaló búzamag csodaszép titkára. Nézem a gyermeket s csomagolok. Ajándékot szeretnék adni neki. Gondolatban halomba rakom mindazt az értéket, jót és szépet, szentet és igazat, amelyet az elkövetkező évek alatt szeretnék felkínálni, odaajándékozni. Ahogy a gondos anya elkészíti a finomabbnál finomabb étkeket, hogy táplálja, földi jókkal eltöltse magzatát, úgy én is táplálni szeretném a lelkét, szellemét e kis ígéretnek, lelki gyermekemnek. Felénk tömegember nem kell senkinek. Hiszem, hogyha igazi atyák tudnánk lenni, belőlük szerető gyermekeink válnának.

Bármi lehet e gyermekből. De akármi is lesz belőle, számomra immár örömöt, fényt vagy sebet fog jelenteni. A keresztségben nemcsak az Isten s az ő jegyese, az Egyház áll örökre e gyermek mellé, hanem én is, parányi sodródó cseppje az örökkévalóságnak, lelki atyja e holnapnak.

Csaba testvér

(Translated by Mrs. Katalin Szirmai)