Kedves Testvérek!

Ülök, és mint pap, készülök egy temetésre. Ülök és nézek előre, gyomromat összeszorítja egy nagyon durva, kemény kéz, gondolataim szétszaladnak, cikáznak, és újból és újból egyetlen üzenetté állnak össze bennem: "hiszek a szeretet végső győzelmében."

 

Ez a fájó történet is a miénk, s mivel minden képzelt világnál sokkal szebb ez, melyben élnünk adatott, alázattal megosztom veletek is. Igen,tudnunk kell, hogy e világban nemcsak angyalok, szent férfiak, nők, pásztorok, és napkeleti bölcsek élnek, hanem köztünk él a gonosz is, mely megtalálja a maga Heródesét, és mindent kiszolgáló katonáit, hogy pusztítson és öljön.

Egy negyven éves fiatal embert kell eltemessek, egy magyar édesapát, ki szerelemből nősült, megszöktetett egy lányt, és boldogan éltek. Született hat szép egészséges gyermekük, nevelték, majd a kommunizmus bukásával széthulló bánya rendszer, maga alá temette őket is. Mint csoportvezető bányász, sokat keresett, munkahelye megszűnte után Dévára költöztek. Minden biztatás ellenére, ő rezignáltan,  folyamatosan azt mondta: hogy lehetne egy építkezésen segédmunkás, a bányában kapott fele pénzért?

Persze egyszerűbben is elmondhatnám ezt a történetet: Az ördög, mint ordító oroszlán, szétverte a családot, az édesapa elzüllött, a gyerekek nálunk kötöttek ki, és minden erőfeszítésünk ellenére, mint hajléktalan ember, az elmúlt napokban megfagyott egy elhagyott mozi mögötti kanálisban. Három nap után találták meg, és most gyászbeszédet kellene mondanom a gyermekeinek, akik már évek óta az én gyermekeim is.

Az elmúlt tavasszal meglátogatott ez a hajléktalan ember.  A hosszú, hideg tél hihetetlenül megviselte,  oda tettem fürödni, borotválkozni, felöltöztettük tetőtől talpig. Szép, magas ember volt, jól állt rajta a ruha. Leültünk beszélgetni, majd behívtam hat szép gyermekét. Kértem, hogy írjanak egy levelet az angyalnak. Kérdőleg néztek rám a tavaszi napfényben. És én akkor arra biztattam, hogy kérjünk az angyaltól egy szép kis karácsonyfát, egy olyan fát, mely mellett ott áll az édesapa, az édesanya, és a hat gyermek, s mely körül egy szívvel - egy lélekkel éneklik a szép karácsonyi énekeket. Milyen kis dolog egy csendes, karácsonyi meghitt pillanat, - mondhatná bárki, - de ez a fényévekre lévő egyszerű álom, keserves sírásra késztette az édesapát és  gyermekeit.

Nem sírni kell, hanem valóra váltani ezt a szép, egyszerű gondolatot, mondottam. Az édesapa rám nézett, és azt mondta, hogy neki nincs visszaút, neki a felesége, családja nem fog megbocsájtani. Nézze, - mondottam  - én térden állva kérek maga helyett bocsánatot feleségétől, gyermekeitől, mindenkitől. A gyermekek síró szeméből láttam, hogy tőlük nem is kell bocsánatot kérni, édesapjuk könnyei elmostak minden gyermekkori értelmetlen veszekedést, verekedést, nélkülözést, szenvedést. Azt gondolom, hogy akkor ott mindannyian hittünk a csodába, az újrakezdésbe, mely el is kezdődött. Mi alkalmaztuk ezt az embert az állataink mellé, de egy pár hét után ő eltűnt, és csak most került újból elő.

Itt van a Karácsony, itt állunk mindannyian együtt. A szép zöldágak nem karácsonyfává állnak össze, hanem koszorúvá, melyen egyetlen mondat áll: "szeretettel édesapánknak, mi most is hiszünk a szeretet végső győzelmében".

Szeretettel, Csaba t. 
2007 december 22