Még pár perc és útnak indulok, Frankfurtba és onnan Amerikába megyek.

 

 

 

 

 

 

 

Szeretném megölelni  az én nagy családomat. Mind az 1500 gyereket, a helyes kis okoskákat is, de a bátortalan, csak most induló kicsiket is, és a nagyra nőtt, sokszor a határaikat feszegető kamaszokat is. Jó lenne a munkatársaimat is megölelni, megropogtatni szeretettel a csontjaikat. Én még soha nem mentem ilyen sok időre el, 15 év alatt egyszer hiányoztam 21 napig, és most egy hónapra megyek Amerikába, Kanadába, a tengeren túlra.

Szívemben aggodalom és nagy nagy féltő szeretet van, és úgy érzem, hogy kell mondanom valamit, valami szépet és okosat, mi itt marad helyettem velük.

1100 éve halt meg Árpád vezér. Egy férfi, kinek egyetlen levele, alkotása, épülete, semmi sem maradt ránk, de aki képes volt egyetlen asztalhoz ültetni 7-talán 10 törzsfőnököt. Szeretem magam elé képzelni, ahogyan szerre érkeznek egy nyílt területre a törzsfőnökök, lóháton, fegyveres kísérettel, ahogy a durva, kemény arcokon, és ölésre kész fegyvereiken csillog a napfény. És Árpád vezér fogadja őket, majd egyetlen asztal köré ülnek a vezérek. A fegyveres szolgák, az asztaltól távolabb,  intésre várva, feszülten ülnek, kezükben fegyvereikkel, egymás csapatait méregetve árgus szemekkel.

Feszült pillanatok! Árpád vezér nagysága, hogy ezeket az embereket képes volt egyetlen asztalhoz ültetni, és meggyőzni őket, hogy tegyék félre mindazt mi elválassza őket. A vélt vagy valós sérelmeiket, sebeket, melyeket egymásnak okozhattak, talán nyelvi, szokásbeli, kulturális, világnézeti különbségeiket. Árpád vezér képes volt meggyőzni ezeket az embereket, hogy együtt, egymásra figyelve, közösen lesznek csak képesek maguk számára otthont, békét, nyugodt, csendes életet teremteni itt a Kárpát medencében. Gondolom, hogy egyik másik vérmesebb vezér újból és újból felszökött, talán kardot is rántott, de a bölcs Otthon teremtőnek, mindig sikerült, a tárgyaló asztalhoz ültetni a marcona vezéreket. Tárgyaltak, érveltek, beszéltek, és igy kompromiszumokból végül megszületett, a vérszerződés, az 1100 éve élő Magyar nemzet. Népünk mindig virágzott, mikor  ez az Árpádi egymásra figyelő, a  másikat szeretettel befogadó,  a közös jót kereső  lelkület szellem  uralkodott. De mindig, halál, széthullás, és megsemmisülés járt az egymásnak feszülő, saját igazát kereső, testvér háborúk nyomában.

Kedves gyermekeim, kedves szeretetteim, mi mást kérhetnék Istentől számotokra, most az útam elött, mint ezt az Árpádi alázatos egy asztalhoz ülést. Biztos, hogy áldozatokkal jár a másikat elfogadni, és vele szeretetben együtt munkálkodni, de nincs más út, mely az életre vezet.

Nézzetek a mi Urunkra, Jézus Krisztusra, láthatjátok, hogy ő bár megtehette volna, mégsem egyedül akarta megváltani a világot. Jézus társakat keresett, gyűjtött maga mellé, és kitartó, folyamatos újrakezdéssel építette a maga közösségét, az Egyházat. Szeretettel kérlek, hogy számotokra, a kisebb nagyobb egyéni győzelmeknél legyen értékesebb az összetartó szeretet, a másikhoz lehajló jóság, a megbocsájtó irgalom. Végül is bármit mit teszünk egymásért tesszük, egymás nélkül, csak cifra piramisokba bezárt élő múmiák lesztek, de együtt közösségben Isten alázatos vándorló népe vagyunk, kikre vár, a szeretet gyümölcse, békés, örömteli, becsületes főldi élet, és a ráadás, a Krisztus által megigért örök élet.

Ezekkel a gondolatokkal ölelnélek meg, ha tehetném mindnyájatokat, most a nagy út előtt, sok szeretettel, Csaba t.

Déva, 2007 oktober 12.