Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető
szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet
mellett álltok!
November: Szent Erzsébet tovább élő szent
Szent Erzsébet szenttéavatási eljárása röviddel
halála után megkezdődött. Kortársai szentnek látták, megtapasztalták,
milyen hatással van környezetére egy szent. Az életszentség nem a
formális vallásosság, nem maximalizmus, nem idealizmus, nem morális
teljesítmény, hanem út: tudatos, felelős döntés a mindennapi megtérés
mellett: ott, ahol vagyunk, azok között az emberek között élni az
evangélium szerint. Ha a döntés végleges – márpedig annak kell lennie
–, akkor nem veszti érvényét a halállal.
Szent Erzsébetet már életében szentnek tartották,
ezt bizonyítják a kortársak beszámolói, tanúvallomásai. Ha a XXI.
században élne, bizonyára megkeresnék az újságírók, hiszen a kor
uralkodócsaládjainak szokásaitól eltérő viselkedése „hírértékű"
szenzáció lenne. Vajon mit válaszolna arra a kérdésre, hogy mikor és
milyen hatásra döntötte el, hogy a szentségre törekszik? Hol, hogyan
keresi útját az életszentség felé?
Az életszentség a mai időkben kivesző, titokzatos és
érthetetlen, szinte ellenséges szó. Titokzatos, mert megmozgat bennünk
valamit, ami fölöttünk van, ami rajtunk kívül van, ami több, mint mi,
ami több, mint ez a világ; és éppen ezért véljük érthetetlennek, sőt
ellenségesnek. Pedig az életszentség kapcsolatot létesít az élet és a
szentség között, egyesíti az ember világát Isten világával. Segíti az
embert fölemelkedni a hétköznapok világa fölé, és közelebb viszi Isten
világához. „Mit jelent az életszentség? Azt az életet, amely olyan,
mint Isten élete. Amikor ugyanis Isten saját képére és hasonlatosságára
teremtette az embert, azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint ő."
(Seregély István)
Mai életünk tele van rohanással, idegeskedéssel;
állandóan küzdünk valamilyen nehézséggel, sok a dolgunk, kevés idő jut
mindenre. Ne feledjük azonban, hogy „napi munkánk igen fontos eleme a
lelkiéletnek. De hogy a keresztény ember munkája valóban megszentelő
legyen, nem elég csak az akarat belső, egyéni erőfeszítésével
felajánlania Istennek, hanem arra kell törekednie, hogy beleépítse a
világ rendjéért és békéjéért folytatott keresztény küzdelem egészébe.
…Az életszentség nem jelent, soha nem is jelentett puszta menekülést a
felelősség s az ember alapvető feladatában való részvétel elől. A
feladat pedig: igaz és alkotó életet élni embertársai közösségében"
(Thomas Merton).
Mondjatok példát ismeretségi körötökből a
szentség felé törekvő emberekre! Mi különbözteti meg az igazi szentet,
a szenteskedőtől? Miért nehéz az álszent emberrel együttműködni? Mi
akadályoz az életszentség felé vezető utadon a polgári életben? Hogyan
lehet életszentségre törekedni olyan környezetben, ahol Istent nem
ismerik, tagadják, esetleg káromolják?
A bizánci rítusú házasságkötési szertartásnak
két, az életszentségre utaló mozzanata van. Az egyik mintha azt
sugallná, hogy a házasság szentsége föltételezi az életszentséget. Ott
áll az ifjú pár az esküvői oltár előtt, tele az egymásra találás
örömével és az indulás szorongásával. Vajon képes leszek-e egy életen
át tenni, amire vállalkozom? És a szertartás mintha biztatóan azt
mondaná: ne félj. Felsorolja a bibliai szentek sokaságát: ezek az
emberek mind szép házasságban éltek, mert szentek voltak. Ha törekszel
a szentségre, te is képes leszel rá. A szertartás másik mozzanata az
ifjú pár megkoronázása. Mintegy előrevetíti a végső beteljesedést, a
szentek koronáját; arra utal, hogy a házasság a megszentelődés
lehetőségét, távlatát ajándékozza nekünk.
Mit is jelent szentnek lenni? Egyedül az Isten szent. Az ember annyiban szent, amennyiben átadja magát az egyedül szent Istennek, amennyiben életén átragyog az Isten szentsége. Egyik kortársunk így fogalmaz: szent az, akivel ha találkozol, semmi kételyed, hogy van Isten. Thomas Merton az Élet és életszentség c. könyvében tovább folytatja a gondolatot: a szentség az emberrel szolidáris Isten élete bennünk. És itt már közel kerülünk a házassághoz. A szentség képessé tesz bennünket a szolgálatra, vagyis arra, hogy egymásra figyeljünk, amint Szent Pál fogalmaz: Hordozzátok egymás terhét…! (Gal 6,2) Tehát a házasság egyszerre feltételezi és nekünk ajándékozza az életszentséget.
Kentenich atya, a Schönstatt Mozgalom megalapítója mondja, hogy a házasélet az életszentség elsőrangú iskolája, hiszen a házasságban mindkét fél számára a másik java a legfontosabb, mindketten állandóan küzdenek a másik szerelméért. A hétköznapok sok alkalmat nyújtanak erre. Amikor személyiségünkben őszintén elajándékozzuk egymásnak magunkat, akkor az életszentség felé vezető útra léptünk.
A mai individualista világban vannak, akik úgy vélik, boldogulnak ők magukban is. Nem kívánnak osztatlan szívvel másokért élni, és nincs szükségük mások szerető gondoskodására sem. A múltkor büszkén mondta egy fiatal, eljegyzésére készülő lány: én nem igénylem, hogy a jövendőbelim nekem ajándékozza magát, én sem akarom magamat teljesen elajándékozni, mindketten tiszteletben fogjuk tartani a másik saját privátszféráját. Arra azonban nem gondolt, hogy a részleges önátadás csak részleges boldogságot adhat, aki nem törekszik a teljességre, az óhatatlanul megreked a fejlődésben: az érzelmek elsekélyesednek, a vonzalom lankad, a szerelem elhidegül. Aki így gondolkozik, az nehezen érti meg a kisszerű földi tülekedéstől, a kérészéletű örömök hajszolásától elszakadni akaró szent felkiáltását: ad maiora natus sum! (nagyobb dolgokra születtem!)
Hogyan tudsz házastársaddal együtt haladni az életszentség felé? Milyen támaszt jelentetek gyermekeiteknek az életszentség felé való indulásában? A vallási élet milyen tettei segítettek benneteket az életszentség útján?
Szent Erzsébet a XXI. századi újságírónak valószínűleg azt mondaná, hogy ő nem tett mást, csak a szívére hallgatott, ott pedig szeretet lakott. Szeretet volt életeleme, már kisgyermek korától kezdve belső indíttatás nyomán szeretett. Döntése csupán annyi volt, hogy mindennap, a nap minden órájában követi a szíve szavát. Megértette, hogy "szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne" (1Jn 4,16). Így törekedett az életszentségre.
A Teremtő az embert saját képére és hasonlatosságára
teremtette, tehát minden ember szívében ott lakik a szeretet. „Hiszen a
parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami
egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd
embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az
embertársnak." (Róm 9-10) „Így tehát minden Krisztus-hívő meghívást kap
az életszentségre és saját állapotának tökéletes-ségére, s ezeket
köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól
irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a
gazdagsághoz való ragaszkodás – mely ellenkezik az evangéliumi
szegénység szellemével – megakadályozza őket a tökéletes szeretet
elérésében." (LG 42) Tegyünk tanúságot ott, ahol élünk, a családban, az
iskolában, munkahelyünkön a bennünk lakó szeretetről! Ezzel lépünk az
életszentség útjára.
„Aki hisz Krisztusban, Isten gyermekévé válik. Ez a
gyermekké fogadás átalakítja és megadja neki, hogy Krisztus példáját
kövesse; képessé teszi arra, hogy helyesen cselekedjék, és a jót tegye.
A tanítvány Megváltójával egyesülve eléri a szeretet tökéletességét, az
életszentséget. A kegyelemben megérett erkölcsi élet örök életbe, a
mennyország dicsőségébe torkollik." (KEK1709)
Hívom a családokat, legyenek az életszentség
iskoláivá, döntsenek újra meg újra a még nagyobb, még tökéletesebb
szeretet, vagyis Isten mellett!
Bíró László az MKPK családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
© Híreink „Magyar Kurír" forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.