Csak azt szeretném leírni, ami bennem van, ami foglalkoztat, vagy ami pillanatnyilag felvillan az egyre nehezebben használható szürkeállományomban. Miért? Lehet, hogy hivatástudatból, lehet, hogy hiú dicsőségvágyból, vagy éppen szórakozásból, mert így előnyösebb...

Van leírás, feliratkozás, átírás, kiírás, körülírás, alulírás, aláírás, de van olyan is, amikor leírnak valamit, vagy még rosszabb esetben: valakit. És még ki merné állítani annak az ellenkezőjét, hogy nagy hatalom a kimondott és a leírt szó? Talán csak az, aki hallgat.

Sokszor úgy tűnik, hogy előnyösebb másokról beszélni. S könnyebb, különösen akkor, amikor azt nem is magunk fogalmazzuk meg, hanem csak átvesszük valakitől; s egy kis toldalékkal, sajátos fűszerrel látjuk el. S mi az érdekes? Hogy könnyen tálalható és fogyasztható.

S aztán jöhet az ünnep, az ünnepeltetés, a dicsfény. De aki így gazdagodik, a mások bőrén...? Szegény gazdagok! Lehet nekik imaszíjuk, röpke böjtjeik, csodálatos jótéteményeik, csak az a fránya rejtekhely ne volna, mert onnan valaki mindig a színfalak mögé lát. Talán mégsem sikerült annyira elfedni mindent?

És mi van azokkal, akiket leírtak? Úgy, mint valami selejtes árut, mint valami rosszat, ami mindig kellemetlenséget okoz, amitől minél hamarabb, minél szélesebb körben elfogadott módon, higiénikusan meg kell szabadulni.

Hoppá! Csak most kezdem megsejteni azt, hogy kik azok a peremre szorultak. Micsoda szolidarítás! Ke­gyelem.

S a zöld mozgalom? Nem a politikai, hanem a lelki... Talán nem véletlen, hogy az egyházi év nagy részének a liturgikus színe a zöld. A lila a várakozás és a bűnbánat színe. A fehér az Úr nagy ünnepein jelenik meg. De van piros is, amely nemcsak a pünkösd színe, hanem azoké is, akik a Lélek szerinti életben mindvégig hűségesek maradtak.

Fr. Anaklét OFM