Sok mindenhez nem értek, néhány dolog viszont már dereng.

Nem értek az adók ingatáncához, az ágyszámok elosztásához, a vizitdíjak jogosságához. Fogalmam sincs az alkotmánybírák alkalmasságáról, rendőrök erkölcséről, tájékozatlannak érzem magam az árpád sávok tisztasága körül és kellemetlen az alultápláltságom ügynökeink meg a tartótisztjeik viszonyát illetően. Van azonban néhány ügy, amiben sajnos megalapozott a gyanúm.

 

Idestova fél évszázada kiszakadtam a főváros „kultúrájából”, s azóta vidékről nézem az életet, zuhantában élem papságomat. Úgy tűnik ennyi kellett a „noviciátusomhoz”, hogy tisztábban lássak. A kereszténység az Eszme egyfajta ejtőernyőzése, vagyis az Ige megtestesülése az adott kultúrában. Társaimmal tanulmányaink végeztével és pappá szentelve „kiugrottunk a gépből”, pontosabban nekiugrottunk a munkának, csakhogy zavar állt be. A „Föld” nem közeledett, hanem egyre inkább száguldó mozgással távolodott, elbizonytalanítva a megtestesülés célpontját. Radnóti repülőjének még „térkép” volt a táj, mára ugyanaz csak gyepű, megtűzdelve emléktáblákkal.

Gyakorlatilag mifelénk megszűnt a magyar falu. Elment a postás, elment a bakter, a boltos és az orvos, el az érettségiző és el a tanítója. Feladta a vállalkozó, de megmaradt a templom beázó tetejével és az elárvult parókia. Agonizál a „szülészet”, Marcaliban volt idő, amikor elfekvőnek használták, ma nem tudom, hol tartanak. A legtöbb művelődési házat bezárták és szenvednek a könyvtárak is. Félig eladták a somogysárdi ménest, pontosabban elúsztak a legelők, szélnek eresztették a lovászokat, a maradék ló meg éhezik, s valószínűleg arról álmodik, hogy egy következő tüntetés előtt neki is jut harapnivaló. A Dráva mentén elfogytak a felszedhető sínek meg az ellopható táblák.

Az iskolák még a vakáció előtt elcsendesednek, hiszen a legöregebb legény sem emlékszik, mikor volt az utolsó lagzi. Az Arany János korabeli „aprónép” már csak a régi képeken észlelhető. Ma az intelem így szól: Ha valahol takaros, új házat látsz, tanulj hollandul, de siess, mert nyakadon a kínaiak! Néhány éve két nagy városunkba, Kaposvárra, Kanizsára, meghívtam az illetékes rendőrparancsnokokat, tanítsák papjaimat, akik néha, mint bájos „teológiai elefántok” mozognak törékeny, omladozó környezetükben. A két rendőrtiszt elszántan állította, az összes szórakozóhelyre megérkezett a kábítószer, de ők tehetetlenek. A hír hallatára elgondolkodtam, lám, lám! Egy szabad országban nem kell érte utcára vonulni, házhoz jön a halál. Papjaim persze bíznak tudós jegyzeteikben, meg talán az őrangyalaikban. Kellő számú munkatárs ugyanis nincs, hiszen, sem a kántorokat, sem a káplánokat nem tudjuk fizetni, akik birtokainkat átvették, az árát rég eltapsolták. Aztán elfogytak a halottak is és rájövünk, nincs mit folytatni, kezdődik Jézus Krisztus egyházának „zöld mezős” beruházása, szigorúan „magán tőkéből”, hiszen etikaoktatás nélkül, médiajelenlét híján, jobban elzártak minket a társadalomtól, mint a diktatúra legszebb éveiben. Ebben a helyzetben elvárják tőlünk, hogy „papoljunk” úgy, mint régen, amikor sokan ezért egy életre megutáltak. Sikerült is már néhány fiatalunkat megtéveszteni, akik - szerencsére tőlünk távol -, latinul celebrálnak, újból háttal miséznek, és gyűjtik az ódon, csipkés papi ruhákat. Amikor szembeszállva ezen elvárásokkal szólok a mai hallgatóhoz mai nyelven, akkor elszörnyülködnek, hogy politizálok... Ezek után mit tegyek?

Ha az országos pusztulásban elnémulok, megöl a lelkiismeretem. Ha beszélek, a fenyegető levelekkel megtelik a levelesládám. A mieink közben szorgalmasan hallgatnak, talán félnek úgy, mint régen...

Ezek után csoda-e, hogy megörültem Csoóri Sándor levelének. Azt írta, amit nekem kellett volna. Áldja meg érte mindnyájunk Istene!

/Balás Béla

kaposvári püspök/