A szerző bemutatja Prohászka Ottokár gyermekkorát, tanulóéveit, az Esztergomban eltöltött huszonkét esztendőt, majd csaknem ugyannyi ideig tartó püspöki szolgálatát. Részletesen elemzi viszonyulását a modernizmushoz, feltárja politikai, társadalmi kapcsolatait, ismerteti a zsidóságról vallott nézeteit. Képet kapunk a szociális apostolról, a teológus, a spirituális, a szépíró és a misztikus Prohászkáról, a magyar katolikus költőkre kifejtett hatásáról. Gazdag bibliográfia egészíti ki a kötetet, felsorolva az egykori székesfehérvári püspökről szóló irodalmat.

 

A jezsuita szerzetes szerint a következő két témakör alkotja Prohászka Ottokár hitvédő és apostoli tevékenységének tengelyét: teológiailag nyitottság a természettudományok felé, valamint a teológia életté válása, a morális, nevezetesen a nemzetgazdaság és a szociális kérdés etikai vetülete. Prohászka Ottokár alapvető figyelmeztetése volt, hogy a Szentírás „nem azt mondja meg nekünk, hogyan forog az ég, hanem, hogyan jutunk az égbe." Prohászkát egész életében az foglalkoztatta, hogyan lehet a lelkeket Krisztushoz, a szeretet uralma alá vezetni. A neves francia jezsuita paleontológushoz, Teilhard de Chardinhoz hasonlóan a hit vidám merészségével nézett szembe a tudomány által felvetett problémákkal, a tudomány valós eredményeit elfogadta, de bírálta a vallással szembeni ellenséges érzületet, a megvetést, a kevélységet, az elfogult ideológiát, az ateizmust, mindazt, amit egyes modern tudósoknál tapasztalt.

 

Szabó Ferenc monográfiájából kiderül: a székesfehérvári püspök munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el a szociális kérdés, többször is felszólalt a szegények védelmében, és bírálta a súlyos társadalmi, gazdasági visszaéléseket. Figyelmeztetett az egyház, a papság e téren elkövetett mulasztásaira is. Elutasította a liberális és szociáldemokrata elméleteket a válságok megoldására, álma egy keresztényszociális társadalom megvalósítása volt, amelyben érvényesülnek a krisztusi elvek. Szolgálata kezdetétől terjesztette és igyekezett a gyakorlatba is átvinni azokat a szociális eszméket, amelyeket a pápák kifejtettek a Rerum novarumtól a Centesimus annusig. Kinek higgyen a munkás? című dolgozatában Prohászka például így fogalmazott: „Mit ér a politikai szabadság, ha nincs mit enni? Mit ér a testvériség, ha az egyik testvér leeszi a pecsenyéről a húst; s a másiknak odadobja a csontot? Mit ér az egyenlőség a törvény előtt, ha az egyik fogpiszkálóra és csipkére többet költhet, mint a másik lakásra, élelemre, családjára? … Korunk nagy betegsége az, hogy terjed a szegénység; ez pedig nagyobb izgató minden emberfiánál."

 

Fél évvel halála előtt, 1926 őszén azt mondta egy katolikus nagygyűlésen: „Ne féljünk itt a radikalizmus vádjaitól. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. Valljuk, hogy ezt nem lehet megtenni a mai rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül, s hogy ahol milliókat kell jobb helyzethez juttatni, ott azoknak, kik birtokolnak, áldozatot kell hozni. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét; nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkező terjeszkedésnek jogait. A magántulajdon a kapitalizmusban oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet s kevés kézben halmozzák föl a világ gazdagságát. Erre nincs jog, s erre nincs szentség; erre nem terjeszkedik ki a tulajdon szentsége sem. Nem az elv áttöréséről van itt szó, hanem a mértékről, melyben az elv valósuljon, hogy milliók egzisztenciáját, a még nagyobb elvet, magát az emberi életet lehetetlenné ne tegye."

 

A kötet alapján az is egyértelmű, hogy Prohászka Ottokár tisztában volt azzal: a válságos helyzetek megoldása nem rendszer-, hanem emberkérdés. Új világot csak megtért, a szeretetet és igazságosságot gyakorló emberekkel lehet építeni, innen van az egyház evangelizáló küldetésének jelentősége minden korban. Egy 1923-ban tartott beszédében arra figyelmeztet, hogy minden reformnak kulcsa „jó világ jó emberekből lesz", és nem fordítva: „Ez utóbbi irányt követi minden társadalmi reform, mely a materializmuson, vagyis a lélektagadáson épül; az előbbi irány pedig a keresztény kultúrát megteremtő lélekállítás s lélekhit, vagy mondjuk inkább, lélek szerinti élet volt… A keresztény kultúra bennünk van; ha ott nincs, sehol sincs, mert kívül nem lehet… A keresztény kultúra Krisztus világossága, melyben látunk célt, utat, eredményt, lelket s kötelességet…"

 

Ez a gondolat minden korban időszerű, így ma is: új világot csak lélekben tiszta emberekkel lehet építeni, a lélek megújulása, erkölcsi felemelkedés nélkül változhat ugyan a rendszer, de ez önmagában kevés a minőségi előrelépéshez. Külön fejezetben foglalkozik Szabó Ferenc Prohászka Ottokár életének és munkásságának egyik legvitatottabb részével, a zsidósághoz való viszonyával. Azzal kapcsolatban, hogy balliberális oldalról gyakran elhangzik a vád, hogy az egykori székesfehérvári püspök antiszemita volt, Szabó Ferenc egyetért az egyébként liberális Gyurgyák János véleményével, aki A zsidókérdés Magyarországon című monográfiájában (2001, Osiris Kiadó – a szerk.) Prohászka Ottokár zsidóellenességének kulcsát abban látja, hogy az esztergomi tanár és a székesfehérvári püspök elkötelezte magát Magyarország szellemi-erkölcsi újjászületéséért, Isten országának szolgálata volt fő célja. Fáradhatatlan szociális munkássága a liberális kapitalista és a marxista, ateista szociáldemokrácia között kereste a középutat. Ebben, illetve a lelki-erkölcsi megújulást célzó apostolsága távlatában érthetjük csak meg a zsidósággal kapcsolatos magatartását. Minden, ami akadályozta ennek a katolikus reneszánsznak a megvalósulását, kivívta ellenszenvét. S Prohászka úgy látta, hogy a zsidóság többsége szemben áll mindazzal, amire ő az életét feltette: katolikus és nemzeti újjászületés, erkölcsös élet, a szegények és a megnyomorítottak felemelése. Ugyanakkor Prohászka nem csupán a zsidóságot, de az ún. keresztény kurzust is keményen bírálta, amelytől kezdetben sokat várt, de hamar kiábrándult belőle, így fogalmazva meg lesújtó véleményét: „keresztény kurzus, keresztények nélkül", vagyis csak program a kereszténységről, de képviselői lélekben nem keresztények. Szabó Ferenc nem hallgatja el, hogy naplójában a zsidóságot illetően Prohászka Ottokár sokszor általánosított, de azt egyrészt nem szánta közlésre, másrészt viszont kritizálta a magyar magyarokat is bűneikért, lustaságukért, széthúzásukért. Bírálta a feudális főurakat, főpapokat, a jozefinista papságot is. A zsidóság jogos kritikája nem antiszemitizmus. A holokausztot pedig nem láthatta előre. Arról sem tehet, hogy az általa használt hungarizmus fogalommal a fajvédők később visszaéltek. Prohászka megkülönböztette a jó zsidókat és a rossz zsidókat, miként a jó keresztényeket és a rossz keresztényeket. Bírálatának tárgya volt mindenki, aki szavakban vagy cselekedetekben szembement az evangéliummal, s a krisztusi szeretetre épülő keresztényszociális eszmerendszerrel.