Ismét megérkezett hozzánk szent karácsony, a kereszténység/keresztyénség egyik legnagyobb ünnepe, mely mára világszerte annyira elterjedt, hogy más hitet valló embertársaink közül is sokan megülik, például buddhista vagy sintoista japánok, mint a szeretet ünnepét. De miért december végén üljük meg, és milyen hagyományok ötvöződnek benne?

A legelső őskeresztények nem ünnepelték meg Jézus Krisztus földi születését… Nem is tudták (ahogy ma sem tudjuk pontosan), az év melyik napján öltött emberi testet Isten Fia, a Megváltó, és nem is próbálták meghatározni ezt a napot. Később viszont – ám még mindig az őskeresztény korban – többen is be akarták azonosítani Jézus születésének időpontját. Egyesek ezt a nagypéntek alapján kísérelték meghatározni, abból kiindulva, hogy a legtöbb ószövetségi próféta fogantatása (vagy születése) és halála az év azonos napjára esett. Nagypéntek időpontja alapján március 25-re vagy április 7-re helyezték a Megváltó fogantatását, és kilenc hónapot hozzáadva, a december 25-ére vagy január 7-re virradó éjszakát kapták meg Krisztus születésének időpontjaként. Mások ellenben, más számítások alapján, december 20-ra, sőt nem is télre, hanem tavaszra vagy őszre, április 18-ra, 19-re, illetve november 25-re helyezték a Megváltó megszületését. És ma sem ok nélkül kérdőjelezik meg Jézus téli születését. Komoly érv szól ellene. A pásztorok ugyanis a páska ünnepét (pészahot) megelőző héttől november közepéig őrizték nyájaikat éjszaka is a szabad ég alatt. A téli időszakban viszont a nyájak fedél alatt töltötték az éjszakákat.

A karácsonyt mégis a kezdetektől télen tartották. A Kr. u. IV. században kezdték megünnepelni Jézus születését, méghozzá a Római Birodalomhoz tartozó, jelentős számban keresztények által lakott Egyiptomban, január 7-én. Majd a niceai (görögösen: nikaiai) zsinat 325-ben úgy határozott, hogy a december 25-re virradó éjjelt fogadják el Krisztus születésének időpontjaként. Kr. u. 350-ben pedig I. Gyula pápa is ezt az időpontot nyilvánította helyesnek. Talán az is közrejátszott döntésükben, hogy ellensúlyozzák és elfedjék a korábbi, pogány római államvallás két ünnepét, a „legyőzhetetlen Napisten”, valamint az ugyancsak napisten jellegű Mithrasz mitikus születésnapját, melyek a téli napforduló (december 21.) közelébe, december 25-re estek. Tudnunk kell ugyanis, hogy a Kr. u. IV. században még sok pogány is élt a Római Birodalomban, akik saját vallásuk ünnepeiként tekintettek erre a napra. És ugyancsak december 25-én ért véget a december 17-én kezdődött saturnalia, a földművelés római istenének, Saturnusnak az ünnepe, amikor a napfény diadalát üdvözölték a sötétség és a halál fölött, vigasságokat rendeztek, örökzöld borostyánnal díszítették fel a házakat, és megajándékozták a gyermekeket, illetve a szegényeket. Így valószínű, hogy a karácsonyi ajándékozás szokása a saturnaliából ered… Amúgy az ősi pogány vallásokban nagy szerepet játszott a téli napforduló, amikor az addig növekvő időtartamú éjszakák után egy ideig közel azonos a nappali és az éjszakai órák száma, majd nőni kezd a nappal időtartama, így az akkori emberek a természet ébredését ünnepelték meg a napforduló alkalmából…

Könnyen lehet, hogy a mi karácsony szavunk is végső soron az év e jeles napjára utal. A leginkább elfogadott elmélet szerint a kifejezés a keleti egyházi szláv kracsun szóból ered, mely egyes bolgár nyelvjárásokban napfordulót jelent, és az (át)lép jelentésű korcs- igetőből képződött, miközben a kracsun jelentése átlépőből fordulónappá, majd végül napfordulóvá módosult. Ám az 1267-ből származó Kassai kódex szerint a kerecsen/kerecseny szóból származik karácsony szavunk, lévén, hogy annak idején karácsony első napján ünnepélyes sólyomröptetést rendeztek, így lehet, hogy a kerecsensólyom nevéből alakult ki a karácsony szó. És ha kicsit elkalandozunk a különböző népek és nyelvek között, felfigyelhetünk rá, mennyi különféle módon nevezték el ezt az ünnepet. Az angol Christmas szó Jézus Krisztus nevéből ered, a francia Noel, az olasz natale, a spanyol navidad, a wales-i nadoling a latin natale szóból formálódott, és születést jelent, míg a német Weichnachten kifejezés jelentése: szent éj. Az óskandináv nyelvben pedig Jullénak nevezték, melynek pontos értelmét ma sem ismerjük, valószínűleg a tél azon időszakát, amelyikre a karácsony is esik…

Végezetül szóljunk pár szót az ünnephez szorosan hozzánőtt karácsonyfa-állítási hagyományról. Régen, a német nyelvterületen, Katalin- vagy Borbála-napkor kicsiny faágakat helyeztek vízbe és tettek be a szobába, melyek a ház melegében kirügyeztek, általában karácsonyra kizöldültek, és a hideg, fényhiányos télben, amikor a természet szinte tetszhalálba dermed, az életerő jelképeivé váltak. A zöldellő ágak házban tartásából alakult ki a karácsonyfa-állítás szokása, legelőbb a Rajna felső szakaszán, Elzászban, a XVI–XVII. században, a XVIII. században pedig Németország-szerte elterjedt az evangélikusok körében. A következő évszázadban azután Ausztriában is megjelent, majd Magyarországra is eljutott. Hazánkban előbb az osztrák arisztokrata családokkal kapcsolatban lévő főúri famíliákban, az 1840-es években pedig már a polgári otthonokban is karácsonyfát kezdtek állítani, hogy a század második felében már országszerte elterjedjen a felállítása. Kezdetben gyümölcsöket, köztük diót, illetve mézeskalácsokat aggattak az ágakra, később viszont elterjedt az üvegdíszek használata, továbbá a szaloncukor is. Szentestéken – kinek mennyire telik – ajándékokat helyeznek az emberek a karácsonyfa alá. Ám ne feledjük: a karácsony legnagyobb ajándéka Jézus, aki a mi üdvösségünkért lépett be a földi világba egy mintegy kétezer évvel ezelőtti napon.

www.karpataljalap.net