A szimbolikus „szeretetnap” kevés volt ahhoz, hogy véget vessen a rózsák háborújának

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 158

b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Tortenelem_rozsakhaboruja.jpgMiért olyan nehéz párbeszédet kezdeni, és tiszta szívvel megbocsájtva kiengesztelődni??

1458. március végén több száz angol lord és nemes asszony gyűlt össze a westminsteri apátságnál, majd vonult kézen fogva London utcáin – a Temze nyugati partján végig a Szent Pál-székesegyházig. Az eseményt „szeretetnapi menetnek” nevezték – békülési ceremóniának szánták, amely véget vethet az úgynevezett „rózsák háborújának”.
„Kissé hollywoodi volt” – mondja John Sadler, „A vörös rózsa és a fehér” című, a 15. századi angol polgárháborúk történetét leíró könyv szerzője. „Igen nagy pompát kerítettek köré. Zászlók lobogtak, dobok peregtek, igazi látványosság volt.”
Egy, az esemény alkalmából szerzett ballada megemlékezett annak nyilvános mivoltáról is:
„Londonban Pálnál, nagy hírveréssel
Miasszonyunk napján, nagyböjt alatt készült e béke.
A király, a királyné, és lordok nagy sokasága
Indult vonulva (…)
Mind az összes köznép szeme láttára
Jeléül annak, hogy szívben és fejben a szeretet élt.
A nők „szemgolyóikig fel voltak díszítve – úgy nézhettek ki, mint a focistafeleségek 15. századi megfelelői” – mondja Sadler. A tökéletes díszlet alatt azonban a feszültség továbbra is fennállt. Két éven belül az itt vonuló férfiak többsége már halott volt, a hadakozás pedig további három évtizeden át folyt tovább.
Három évvel korábban forráspontra jutottak az uralkodóval kapcsolatos aggodalmak – egyre többen kételkedtek abban, hogy VI. Henrik király képes ellátni teendőit, leginkább híresen békés természete és elhúzódó betegsége miatt (utóbbit az utókor egyre inkább a „katatóniás skizofrénia” szavakkal jellemzi). Richard Plantagenet, York hercege, akinek címerében fehér rózsa volt, cselekvésre szánta el magát: 1455-ben, a St. Albans-i csatában egy véres meglepetésszerű támadás keretében elfogta a királyt, aki a rivális Lancaster-ház tagja volt, amelyhez az utókor a vörös rózsát társította jelképként.
A látszólag felépült király 1458-ban úgy gondolta, egy nyilvános szertartás keretében békíti ki a rivális házakat. A csatabárd elásása és az eszkalálódás elkerülése mellett az is a „szeretetnap” céljai közé tartozott, hogy megmutassa a londoniaknak, hogy a háború – amely felforgatta a kereskedelmet és a napi életet a fővárosban – véget ért. Az egész rendezvény tele volt vallási szimbólumokkal – mint például a westminsteri apátságtól való indulás –, amelyekkel a béke üzenetét kívánták sulykolni. A menetet Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára hirdették ki, amely az egyházi kánon szerint annak ünnepe, hogy Mária megkapja az örömhírt, miszerint gyermeke fog születni, ráadásul a korban ezt tekintették az új év első napjának is (Angliában csupán 1752-től tértek át január 1-jére). Henrik úgy gondolta, ez a tökéletes alkalom az újrakezdésre.
A „szeretetnap” fogalma létezett már Angliában, ezek azonban általában helyi ügyekben szolgálták a megbékélést. Thomas Tyrwhitt deák 1798-as meghatározása szerint a kifejezés egyszerűen „az ellentétek békés rendezésére kijelölt napot” jelent. A szeretetnapok a törvények és hatóságok mellőzésével, barátságos módon vetettek véget a konfliktusoknak, és legtöbbször közös lakomával és kézfogással értek véget. Igen nagyszabásúak is lehettek: Josephine Waters Bennett késő középkori írónő olyan szeretetnapról is írt, amelyen több mint 500 gallon (csaknem 2000 liter) gascogne-i bor, két kövér ökör és 12 kövér birka fogyott el egy „szokásos angol mulatozás” keretében, amely egy legelők feletti vitának vetett véget.
„Ezek polgári előadások voltak,  és ahogy a politikai mutatványok általában, sokkal inkább érdekes indikátorai a politikai szimbolizmusnak és ikonográfiának, mint valódi tartós bizonyítékai az egyetértésre való törekvésnek” – mondja Patricia Claire Ingham történész, az Indianai Egyetem középkorásza. Ritkaságszámba ment, hogy szeretetnapot olyan súlyos dolog megoldására szánjanak, mint egy teljes erővel tomboló polgárháború – egy szimbolikus gesztus vajmi kevéssé tudja helyettesíteni a családtagokért állt bosszút.
A York- és a Lancaster-házak tagjai nem is vették túl komolyan a kézen fogva történt sétát. Anjou Margit királyné, aki a király mentális epizódjai miatt már eleve sűrűn gyakorolta a valódi hatalmat, a menet elején haladt, esküdt ellenségr, Richard yorki herceg kezét fogva. Warwick earlje, Richard Neville (aki eddigre már átállt a Lancasterektől a Yorkokhoz) Somerset hercegével, Henry Beauforttal ment kézen fogva, akinek apja három évvel korábban St. Albansnál elesett. Igen kétséges, hogy bármelyikőjük sok szeretetet érzett volna a másik iránt a két mérföldes (kb. három kilométer) séta alatt.
E nagy gesztust követően VI. Henrik ismételten visszavonult a politikától, és Margit királyné vette át újra az ország kormányzását. A „szeretetnapi béke” rövid életűnek bizonyult. „Olyan az egész, mint egy szappanopera” – mondja Sadler a rózsák háborújáról. Harsány szereplők sokasága – és fegyveres kíséretük – kicsiny félreértésekből és történelmi sértődöttségekből folyamatos, pusztító drámát kerekített.
1458 májusában, kevesebb mint két hónappal a szeretetnap után, Warwick earlje szándékosan megszegte a törvényt azzal, hogy kalózkodásba kezdett Calais partjai mentén, ahová a királyné gyakorlatilag száműzte. Amikor Margit Londonba idézte, hogy feleljen tetteiért, dulakodás tört ki, amelyet a királyné ki is használt: 1459 októberében árulással vádolta meg Warwick earljét, York hercegét, és más York-párti nemeseket, szóvá téve a herceg „felettébb ördögi barátságtalanságát és hitvány irigységét”. A szeretetnapi menet szerinte „ördögök parlamentjévé” silányult, a rózsák háborúja pedig még egy nemzedéken át folytatódott.
www.mult-kor.hu