A hősök előtt fejet hajtva

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szep_Termeszet_IMG_9592.JPG576 esztendeje, 1442. március II. Murád szultán Mezid béget küldte Magyarországra, harmincezer főből álló sereggel. Marosszentimre közelében volt az első csata, melyet a háromszoros túlerővel szemben a keresztény sereg el is vesztett, Lépes György, Erdély püspöke is elesett a csatába, Hunyadi Jánosnak alig sikerült megmenekednie. Mezid bég, a győzelem után, Nagyszeben ostromába kezdett! Hunyadi utána ment  Kemény Simon önként felajánlotta Hunyadi Jánosnak, hogy cseréljenek páncélt. Amíg a törökök, a bég parancsa - és nem utolsó sorban -, a várható jutalom fejében őt próbálják megölni, addig a valódi vezér szabadon, zavartalanul irányíthatja csapatait, oldalról derekbe támadta az országra tőröket és fényes győzelmet aratott 1442 március 25-én! 1835-ben Vörösmarty Mihály állított örök emléket versben Kemény Simon áldozatának, és a belőle kinövő diadalnak!!

A hősök előtt fejet hajtva, 

Csaba t.  
1. Vörösmarty Mihály: KEMÉNY SIMON
Gyilkos haraggal tört utat, 
S fut lesbe csalt Hunyad; 
De társa vesztett harcmezőn, 
A püspök elmaradt. 
 
Erdélynek, oh Maros! vized 
Gonosz vendéget hoz: 
Szent-Imre lejtős oldalán 
Mezet bég sátoroz. 
 
S Mezet bég szörnyü sátorát 
Nem ékesíti hold: 
Ormán a püspök szent feje 
S egy véres dárda volt. 
 
Körűle tenger zagyva nép, 
Szilaj gyönyör szivén; 
De benn tanács ül, a magyar 
Romlását esküvén. 
 
Végzésök: "Essék Hunyadi! 
S Erdély utána kél: 
Erdély lesz megdőlt nagy fián 
A vérző szemfedél! 
 
Ötezren, ismert bajnokok 
Csak rá vadásszanak; 
Mióta harc van, ily nemes 
Vadat nem fogtanak. 
 
Jutalmok halva török üdv, 
A húri-lakta menny; 
Mig élnek, Erdély kincsei 
S hir minden nyelveken." 
 
S idézve szög Hafiz belép, 
Halvány, beteg legény; 
Levert ifjúság bágyadoz 
Meghajlott termetén. 
 
Fölnéz; de gyorsan elhaló 
Szemlángja tétováz: 
Boldogtalant olyannyira 
Kinozza testi láz. 
 
Majd szólni kezd s így rebegi 
Fáradtan szózatit: 
"Kivántad, oh kegyelmes úr! 
Leírnom Hunyadit? 
 
Leírom őt s a gyermek is 
Ráismer szóm után: 
Rab voltam nála évekig, 
Szolgáltam udvarán." 
 
S lefesti arcát, termetét, 
És szürke ménlovát, 
Melyen vezérli hadait 
Véren, halálon át; 
 
A fegyvert, mellyel karja sujt, 
A hollót paizsán, 
S mind, ami rajta feltünik, 
Rettentő a csatán. 
 
De nemcsak arcát, termetét, 
De nemcsak ménlovát, 
Lángszózatokkal írja le 
A ritka hőst magát; 
 
Villám gyanánt mint terjed el 
Nagy lelke táborán; 
Mint jár előtte rettenet, 
Pusztúlás nyomdokán; 
 
Szemének harci őrtüzén 
Mint gyúlnak ezerek; 
Ha szól, szívrázó hangjain 
Mint éled a sereg. 
 
Majd fővezér, majd közvitéz, 
Rengetve buzogányt, 
Mint öldököl, mint veszti el, 
Kiket halálra szánt; 
 
A nemzet mint lesz általa 
Egy szívvé, nagy s merész; 
Mely a csatákra feldobog, 
Mely élni, halni kész. 
 
S megy, mint lerontó zivatar, 
A kis, de bátor had; 
Közöttök a harc istene, 
S ez isten ő, Hunyad! 
 
S amint Hafiz így közre szól 
S mindinkább lángba jő, 
Feléled elhalt ízein 
A vele szült erő. 
 
Kinyúlnak izmos tagjai 
A hallgatók felett, 
S betölti szálas termete 
A sátorszegletet. 
 
Harsogva zeng, mint hadi kürt, 
A szózat ajkirúl; 
Szemében rémvilág lobog, 
És arca felpirúl. 
 
S Mezet bég sápadt, mint halál, 
Merően néz körűl, 
S egy bátor arcot nem talál 
Oly sok vitéz közűl! 
 
De mind, ki látta Hunyadit 
Dúló hadrend előtt, 
Döbbenve ismer rá: Hafiz 
Oly hűn rajzolta őt. 
 
Majd kór Hafiz felé lövel 
Gyanús pillantatot; 
De ő a nagy sereg között 
Többé nem láttatott. 
 
A hegytetőre vágya fel 
Enyh s tiszta lég után. 
Felment, s fej nélkül ott lelék 
Jövő nap hajnalán. 
 
Őt vélte mindenik; de ő 
Nem volt a fejtelen; 
Utána csúszván Ali Kurd 
Ráismert egy jelen. 
 
S dühös csatától zenge fel 
A puszta rengeteg: 
Két ellenséges ismerős 
Halálra küzdtenek. 
 
És Kurdot ő gyilkolta meg, 
Kurd a vér-fedte holt: 
Az ál Hafiz, magyar fiú, 
Hunyadnak kéme volt. 
 
2 . Kemény háza 
 
Mely ritka szerencse, 
Mely isteni kéz 
Áldott meg örömmel, 
Oh ifju vitéz! 
Tisztelve dicsőnek 
Ismére hazád, 
S most ős lakod éden, 
Mely kéjeket ád. 
Tündökletes arccal 
Szép hölgy jön eléd, 
És hoz puha karján 
Egy kis csemetét. 
A nő maga gyöngyház, 
És gyöngy a fiú. 
Boldog szerelemnek 
Mily szép koszorú! 
"Nem hal ki tehát 
A bajnokok ága, 
Bár harc mezején 
Elhulla virága, 
Sok hősi Kemény. 
Irtózatosan 
Fenntartja magát 
Új sarjaiban 
A régi család." 
 
Hő érzelem árja fogadja Keményt, 
A harcokon honnit a honn jövevényt, 
S keblére, csatái sebeinek irúl, 
Hölgyével egy ég magas üdve borúl. 
És csendes a ház, az örömteli lak, 
Távolba nem érik a harci nyilak; 
Kőszirtok örök tövü szálainál, 
Elzárva, fedezve, magányosan áll. 
Mormolva köszönti a bérci sió, 
Zúgása szelíd nyugalomra hivó, 
S míg rengetegin zivatar rohan át, 
Rá védve tekint le az agg Retyezát. 
S ő ott a gyönyör teli kútfejinél, 
Mint férj s atya mennyire boldogan él! 
 
Mért mégis az arcon e néma ború, 
Felhői között mire érik a bú? 
Lelkére mi rémletek árnya vonúl, 
Hogy felriad álmai karjaiból? 
Mért hölgye szelíd ölelése helyett 
Nyujt durva vitéznek orozva kezet, 
S hozzája titokteli éjfeleken 
Véralku felett tanakodni megyen? 
Oh szent haza! érted ez aggodalom, 
Mely nem hagy örűlni a szűz karokon: 
Éretted az égiek asztalitól, 
Hol szüntelen örömek éneke szól, 
Szent isten imádatos arca elől, 
Bár ülne sugárai jobbja felől, 
Fölkelne a honfi s dicső nevedért 
Eljőne csatáidon ontani vért. 
S esküdve az alku az égbe megyen: 
Nagy Hunyadi bajnoki címeiben 
Fog küzdve kiállni a síkra Kemény, 
S vagy győzni vagy esni a hír mezején. 
 
3 . Az ütközet 
 
Ompolynak árjai vérben hempelygenek, 
Csatázva partjain huzódik két sereg. 
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent, 
Másik belföldi had s csatái tárgya szent. 
Eljöttek oldani rabláncra vert rokont, 
Szivökben a boszút hordván s a drága hont. 
S tovább tovább megyen téren, tetőn a had, 
Holtakkal hintve a virító tájakat. 
Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög; 
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török. 
A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak, 
S vad ellenségeik sok ezren hullanak; 
De új ezer fedi a véres harchelyet, 
S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet. 
 
Most egy merész lovag tajtékzó paripán
Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván: 
"Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet; 
Miattad ősz apám a varjak étke lett." 
S egyszersmind elröpűl a dárda keziből: 
A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől. 
Majd jő egy óriás; halálfej címere, 
Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere. 
Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén: 
Borzasztó látni őt a vértől feketén. 
S nem szól, de buzogányt forgat halálosan 
S a hollós hős előtt két bajnok ölve van. 
Már fennyen cseng vasa a hollós paizson 
S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon; 
De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull; 
Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl. 
S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál: 
A hollós vértü hős párjára nem talál. 
 
S amint tovább-tovább zajong az ütközet
S mindinkább hull a nép az őri hegy felett, 
Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia, 
Előszáguld heven egy ifu dalia. 
Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll 
S kezében meghajol a zászlós kopjaszál. 
"S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad, 
Jó sorsom engedi meglátnom arcodat. 
S látom véres kezed munkáit: iszonyúk! 
Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug. 
De hogy nem rettegem kezedtől a halált: 
Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált." 
S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén: 
A hollós hős alatt átszúrván dől a mén; 
De Ferhád elesik, szivében kelevész, 
S fölötte áll setét pajzsával a vitéz. 
S szól: "Hős fiú, korán enyészik életed. 
Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?" 
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még: 
"Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék. 
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit, 
S többé nem látom ah honom határait!" 
S Mezet bég ott leli lélektelen fiát, 
S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át. 
De hősileg felejt fájdalmat és halált, 
Buzdítva vág elé s harsogva felkiált: 
"Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk. 
Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk. 
Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat. 
Halállal en fiam dicsően tárt utat!" 
Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele; 
A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le, 
S vérében ott a hős a hollós paizs alatt, 
Ajkán s szivén haza a végső gondolat. 
S Mezet bég felkiált:" Mienk a diadal! 
Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival." 
 
S már indúl végzeni a meghajolt csatát,
S szaguldva vezeti vérszomjuzó hadát. 
Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár, 
S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár; 
De ez bizton halad, nem enged semmi tért, 
S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért! 
S Hunyadra csakhamar ráismer a török, 
Amerre kardja vág, szózatja mennydörög. 
Mint villám terjed el nagy lelke táborán: 
Előtte rettenet, halál van nyomdokán. 
S dicsően győzni száll a kis, de bátor had, 
Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad! 
Mezet bég véresen borítja a mezőt, 
Fiával itt talál nem díszes temetőt. 
Gyérülten omlanak vert hatvanezrei: 
Őket téren, tetőn magyar had kergeti. 
De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt: 
E nagy, dicső napért ő volt az áldozat. 
 
4 . A sír 
 
Elmúlt a harc, a hon szabad; 
Sírjában a hős ott szunyad 
Az ádáz nap után. 
Felette ifju hölgye van 
Setét hajának gyásziban; 
Oly szép, oly halovány. 
 
Fájdalma szókra nem fakad: 
Tőr benne minden gondolat, 
Az érzemény halál. 
Bújával semmi föl nem ér, 
Csak ami nincs, a vesztett férj 
A por lakóinál. 
 
Elmúlt a harc, a hon szabad: 
Vezéri díszében Hunyad 
És bajnok társai 
A sírhoz jőnek komoran, 
A harc setét ruháiban 
Végbúcsút mondani. 
 
"Helyettem, óh nemes barát, 
Elestél, s mentve lőn hazád. 
Dicsőn és szabadon, 
Ha él, virágzik nemzeted, 
Az véren váltott érdemed: 
Örök hír hamvadon! 
 
Vedd ím vezéri díszemet, 
Melyet jelessé tőn kezed, 
Vedd esküm zálogúl, 
Hogy e hon - és e nemzetért 
Ontok pogányban annyi vért, 
Míg holda elborúl." 
 
Szólt, s minden szónak hangiban 
Törökjaj s harc dörgése van 
S nem gyáva fájdalom. 
Majd meghajolt a sír fölé, 
A zászlót, pajzsot föltevé 
S kidíszlett a halom. 
 
Utána mind a bajnokok 
Lerakják sorra paizsok 
S kél zordon ravatal, 
Setét kopjákkal lobogó, 
Tört fegyvereknek villogó 
Rémes pompáival. 
 
S miként jött, vissza komorúl 
Huzódik a had s elvonúl 
A mélyebb gyász elől: 
A bús hölgy még ott térdepel; 
Őt semmi zaj nem kelti fel 
Nehéz gyötrelmiből. 
 
"Dicső volt ő hajh! s odavan! 
Oly ifjú még, most szótalan, 
Oly hű volt, most hideg." 
Ez, amit a hölgy nem feled, 
Ez, amit vissza nem vehet, 
S fájdalma rengeteg. 
 
Ott csügg a síron egyedűl 
Gyászfűzként, melynek mélyen űl 
A földben gyökere. 
Ott hullnak néma könyei, 
S szivét mindinkább vérezi 
A gyilkoló csere. 
 
Elmúlt a harc, a hon szabad 
S kiket bilincsre vert a had, 
Veszendő honiak, 
Nő, gyermek, ifjú s agg öreg, 
Egy tízezernyi nagy sereg, 
Most visszaszállanak. 
 
Kiket barátság, szerelem 
Kötött s ért búcsú-gyötrelem, 
Kétszerte kedvesek, 
Most újra egymást ölelik, 
Egymásnak arcán könyeik 
Ragyogva ömlenek. 
 
S Erdélynek völgyén, halmain 
A tízezernek ajkain 
Felzeng a háladal. 
Fel a magas mennyekre hat, 
Betölti a mély sírokat 
Megrázó hangival. 
 
"Igen! mindünkért halt meg ő!" 
Szól illetődve most a nő 
S a sírról felriad: 
"Örűljön, aki mentve lőn, 
Áldás a sírban pihenőn: 
Erdély megint szabad. 
 
Ne lássa senki gyászomon, 
Midőn derűre vált a hon, 
Hogy még van fájdalom: 
De titkon én e gyászomat, 
Míg fájdalomtól megszakad, 
Szivemben hordozom." 
 
1835