Ezért járunk vissza évről évre Erdélybe!

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 169

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szep_Termeszet_erdely19.jpg“Marhacsorda sétál este hazafele, maszatos arcú gyerekek kergetik a labdát és az adott szónak becsülete van”

Sokan az egzotikus helyeket kedvelik, ha a kirándulásokról van szó, mások viszont Erdélyben találják meg a kincset érő kikapcsolódást. A szombathelyi születésű Simon Balázs Erdély szerelmese, megosztotta velünk, hogy miért tér vissza minden évbe a festői tájakra, annak ellenére, hogy sok ismerőse nem érti őt.
“Miért pont Erdély?
A Hargita lábánál Ivóban ülünk a padon, hallani a hegyről szaladó patak csilingelését, és eszembe jutott az a kérdés amit a közelmúltban tett fel valaki nekem, “miért pont Erdélybe járunk vissza évről évre, annyi minden nincs ott, ami máshol van.”
Volt aki úgy nyilatkozott Erdély kapcsán, hogy “nem szeretne kilépni a komfortzónájából”. Miből is? Kaptam fel a fejemet erre a mondatra. Valóban sok minden nincs itt (még), amiről mi otthon azt gondoljuk hogy a “fejlett” világunk nélkülözhetetlen részét képezi. Szerintem ezek a dolgok nem is hiányoznak innét, főleg ha meg szeretnénk őrizni a hely varázsát, nincsenek csilingelő mobil boltok, amik a falvakat járják, nincsenek mediterrán házakkal, modern üvegpalotákkal túlzsúfolt lakóparkok biztonsági őrökkel, és kerítéssel.
A kisbolt megkopott ajtaja vasárnap zárva van, ha úgy hozza az élet és az elvégzendő munka, vasárnap nyírják a füvet, és kaszálnak, fát hasogatnak, senki nem fut a jegyzőhöz feljelenteni a szomszédot. Számíthatnak, és számítanak is egymásra, ez sokkal többet ér és jelent mindennél errefelé. Az adott szónak becsülete és súlya van, nem száll el a hajnali harmattal.
A gyermekek csapatostól hajtják a labdát, gázolnak a patakban, fára másznak. Lehet hogy lyukas a cipő, maszatos az arcuk, de mosolyog a szemük és a lelkük. Nem reszketnek a wifi-ért és a hálózatért, kiveszik a részüket a dolgos hétköznapokból, készítik a terűt, vagy fejik a tehenet, mikor mi a dolog a portán.
Találkoztunk olyan szénégető családdal, ahol az iskolás korú kisfiú építette a boksát a szülőkkel a nyári szünidőben, hallani sem akart az iskolakezdésről. Pedig feltételezem ez keményebb elfoglaltság a számtannál…
Él még a tisztelet a másik iránt, még ha idegenről van is szó, az “adjon Isten” akkor is jár, ha látni az emberről hogy távolról vetődött erre. Zöldellnek a kertek, fut a paszuly a pityóka sorok között, és a nyakli kendermagos tereli a csibéit a kánya elől a pajta árnyékába. A patakok szaladnak a hegyekről, a pisztráng hátán csillan a napfény, nem úszik a vízen a hab, és a pet palack.
A marhacsorda ballag esténként hazafelé, az autósok megvárják, míg minden jószág betalál a saját kapuján. Az esztenán az élet folyása még az évszázados medrekben szalad, készül a sajt, az orda, még híre sincs a HACCP-nek és hasonlóaknak.
Pálinka van, garantáltan többet ér bármely minőségbiztosítási rendszernél. Az oly divatos fenntartható fejlődés szlogen ismeretlen, a természetben a természettel együtt élő ember errefelé nem vesz el gyarló módon többet a természettől, mint amire szüksége van, a természet részeként éli életét, nem annak birtokosaként.
Ragaszkodnak a hagyományokhoz, megvan a varázsa a Karácsonynak, a Húsvétnak, az esküvőknek. Volt szerencsénk egy falusi lakodalomhoz, 300 fő. Nem volt limuzin, milliós parádé és rongyrázás, welcome drink és after party. Volt a 300 vendégre nagyjából 50 jóbarát, rokon aki sütött, főzött, felszolgált, a fazékban pedig, az örömapa által hizlalt borjú, tyúk, és malac. Pont mint száz éve…
Hát ezért Erdély…”
Simon Balázs
www.filantropikum.com