Az esett csapdába, aki mást akart elejteni: így történt, hogy az ókori színház legnagyobb pogány színésze a komédiások védőszentje lett. Augusztus 25-én tartjuk ünnepét.

Látták Önök a Rovere tábornokot? Nem? Kár, mert a háború utáni olasz mozi egyik remekműve, amely megjelenését követően megkapta a katolikus filmek nagydíját is.

1943-ban a német hírszerzés alig várta, hogy beszivároghasson az olasz ellenállásba, és a mozgalom valódi vezetőjének, della Rovere tábornoknak a bőrébe, akit az olaszországi partraszállás után agyonlőttek, egy világi csalót bújtasson, aki frissen szabadult a börtönből azzal az ígérettel, hogy fátylat borítanak a múltjára, ha eljátssza a halott szerepét. Minden rendben is lenne, ha az állítólagos della Rovere tábornok végül nem élné bele magát a szerepébe annyira, hogy képtelen lesz elárulni a társait, akik bíztak benne. Egy színész, aki olyannyira átéli a szerepét, hogy már nem tesz különbséget saját személyisége és az általa játszott karakter között? Van ilyen, de azt tudták-e, hogy ez történt a színészek védőszentjével, Szent Genès-nel is?

A legjobb színész Keleten

303-ban, a császárság keleti fővárosában, Nicomediában az egész udvart szörnyű botrány rázta meg: Diocletianus titkosszolgálati vezetője, Adrianus tribunus, aki gyakran látogatta a börtönöket, ahol zsúfolásig voltak bezárva keresztények, maga is keresztény lett és egészen haláláig megvallotta Krisztust. Ez a példa nagyon kínos volt, és magas helyeken nagyon el akarták felejteni ezt a fiatalembert és a megtérését is. Így jó ötletnek tűnt bemutatni egy színdarabot, amely színre viszi Adrianus történetét és nevetségessé teszi őt.

A szerep eljátszására Kelet legjobb színészéhez, Genès-hez fordultak, ehhez a fiatal, nagy tehetségű színészhez, aki különösen híres volt arról, mennyire gyűlöli és megveti a keresztény hitet. Az udvar tudta, hogy számíthatnak arra, olyan karikatúrát fog majd nyújtani Adrianusról, hogy már senkit sem fog meghatni a példája. Genès pedig, aki tudta, hogy mit várnak el tőle és mi tetszik a közönségnek, tökéletesen játszotta a szerepét. Ahogyan megformálta Adrianust, az már nem egy csodálatos lelki kaland tragikus hőse volt, hanem egy groteszk bohóc, aki sikamlós vagy obszcén jelenetekbe is keveredik. Genès minden előadása telt házat vonzott, a közönség vidám volt és a hasát fogta a nevetéstől.

Villámként érte a kegyelem

Az előadás legjobb pillanata Adrianus megkeresztelésének a jelenete, amelyet annyira nevetségessé tettek, amennyire csak lehetett. Azonban az egyik estén, a szentség kiparodizálása után Genès, aki itt rendszerint komikus beszédbe kezdett, nem állt fel. Fejét két kezébe fogta, mintha egy kimondhatatlan érzés szorításában lenne, hallgatott, és amikor végre felállt, a nézők láthatták, hogy zokog. Felismerhetetlen hangon, zokogva kiáltotta: «Keresztény vagyok!» A közönség azt hitte, hogy ez egy új komikus hatás, és előre nevetett a folytatáson, de nem történt semmi. Genès még mindig térden állva sírt és ismételgette: «Keresztény vagyok.» El kellett fogadni ezt a tényt. Akárcsak Szent Pált a damaszkuszi úton, a színészt épp a színpadon érte villámként a kegyelem, olyannyira, hogy megvallotta a hitet, amelyet kigúnyolt.

A vérkeresztség

A hatás természetesen kataklizma-szerű volt, különös tekintettel Genès hírnevére. Galerius császár, Diocletianus veje és kijelölt utódja, a maga módján gyorsan megoldotta a problémát. A római színházi szokások szerint a többi estéken a halált úgy mutatták be, hogy a sztárt, Genès-t az utolsó jelenetben egy valóban elítélt kereszténnyel helyettesítették. Genès diszkréten kisomfordált, miközben szerencsétlen dublőre valódi lángokban pusztult el a színpadon. Most azonban Genès-t kötözték a máglyára, amit meggyújtottak, és így esett át a vérkeresztségen.

Fordította: Hegedüs Katalin

Forrás: Aleteia