1849 nyarán a szabadságharc elbukott. A cári intervenció és az osztrák túlerő szétzúzta a magyar sereget. Augusztus 13-án Világosnál Görgei Artúr letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt. A honvédtisztek Aradra kerültek, ahol haditörvényszék elé állították őket.
A vád felségárulás és lázadás volt. Julius Jacob von Haynau, „a bresciai hiéna”, irányította a megtorlást. A per kimenetele előre eldőlt: a vezetőket halálra ítélték, hogy elrettentő példát mutassanak.
Az aradi vértanúk fogságának éjszakája
A várbörtönben hajnal előtt léptek celláikba a lelkészek, köztük a minorita Sujánszky Euszták. Damjanich János törött lábbal feküdt, s Sujánszky feljegyzése szerint a halál előtti éjszakán katolikus hitre tért. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta.
Aulich Lajos olvasott, Török Ignác francia hadmérnöki művet tanulmányozott, Láhner György fuvolán Donizetti Lammermoori Lucia búcsúáriáját játszotta. Sorra születtek a búcsúlevelek. Poeltenberg Ernő feleségének írta: „Legyen még boldog, mert megérdemli.” Lázár Vilmos így szólt hitveséhez: „Légy nőm, miként én férfiú.”
Az aradi vértanúk kivégzése
A Maros partján 1849. október 6-án hajnalban állították fel a vesztőhelyeket. Előbb a kilenc akasztást hajtották végre: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Láhner György, Leiningen–Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és végül Vécsey Károly került sorra.
Az alacsony bitófák miatt a halál lassan, kínok közt jött el. Damjanich utolsó szavai közt így búcsúzott: „Azt hittem, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam... Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Több bajtársától is feljegyezték az „Éljen a haza!” kiáltást.
Poeltenberg keserű iróniával mondta: „Szép deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Vécsey utolsóként lépett a bitó alá, és mielőtt kivégezték, Damjanich János élettelen kezét csókolta meg búcsúzóul. Török Ignác szívinfarktust kapott a bitófán.
Ezután következett a négy sortűz: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József álltak a kivégzőosztag elé. A hagyomány szerint Kiss Ernő súlyosan sebesülten is felállt, és maga vezényelt tüzet a tétovázó katonáknak, mielőtt fejlövés végzett vele.
Batthyány Lajos és a „nemzet özvegye”
Ugyanezen a napon, 1849. október 6-án Pesten, az Újépület udvarán végezték ki golyó által gróf Batthyány Lajost. A kivégzést különös esemény előzte meg: Zichy Karolina, a gróf sógornője egy díszes papírvágó kést csempászett a cellába, amellyel Batthyány a nyaki ütőerét próbálta felvágni. Az öngyilkosság nem sikerült, de a seb miatt ítéletét akasztásról golyó általi halálra módosították.
A hagyomány szerint közvetlenül a kivégzés előtt a börtönlelkész háromszor könyörgött: „Pardon! Pardon! Pardon!”, mire Batthyány így felelt: „Istennél a kegyelem! Rajta, vadászok!” (más változatban: „Allez, Jäger!”).
Batthyányné Zichy Antónia a kortársak szemében a „nemzet özvegye” lett. Rendőri felügyelet alatt előbb külföldre kényszerült gyermekeivel, csak 1856-ban tért haza. Soha nem ment újra férjhez, gyászruháját nem vette le, és következetesen őrizte férje emlékét. Csernovics Emíliával együtt 1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, árvaházakat és gyűjtéseket szervezett, és az aradi özvegyekkel közösen minden év október 6-án gyászmisét mondatott.
Az aradi vértanúk és Batthyány Lajos
Aradon 1849. október 6-án tizenhárom honvédtiszt, Pesten pedig Batthyány Lajos, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke vesztette életét. Hősi haláluk mellett az özvegyek kitartása és gyásza is a nemzeti emlékezet részévé vált, a szabadságért vállalt áldozat szimbólumává emelve őket örökre.
Szabadságharc és forradalom
Az 1848–1849-es szabadságharc a pesti forradalom győzelmével indult, amely után létrejött az első felelős magyar kormány és megkezdődött az alkotmányos átalakulás. Az osztrák udvar azonban nem tűrte a magyar önállóságot, és fegyverrel próbálta leverni a mozgalmat. A honvédsereg a kezdeti nehézségek után 1849 tavaszán ragyogó sikereket aratott: sorra szabadította fel a városokat, és áprilisban visszafoglalta Budát is. A dicsőséges tavaszi hadjárat után azonban az országra zúdult a cári Oroszország hatalmas intervenciós serege, amelyet az osztrák haderő is támogatott. A magyar hadsereg hősies ellenállása ellenére a túlerő végül felőrölte az erőket, és 1849. augusztus 13-án Világosnál Görgei Artúr letette a fegyvert, ezzel lezárva a szabadságharcot.
Hősi pályák a szabadság ügyében
1848–49 a magyar történelem egyik legdicsőbb és legtragikusabb korszaka volt. A honvédsereg tisztjei nemcsak fegyverrel, hanem példamutató bátorsággal is küzdöttek a függetlenségért. A vértanúk különböző pályákról érkeztek, de ugyanazt az ügyet szolgálták.
Volt köztük magyar főnemes, mint Dessewffy Arisztid vagy Vécsey Károly; szerb származású hős, Damjanich János; és német eredetű katona, Leiningen–Westerburg Károly.
Aulich Lajos a fővárosban tartotta fenn a fegyelmet, Kiss Ernő a délvidéken harcolt, Nagysándor József és Poeltenberg Ernő több ütközetben szerzett érdemeket. Damjanich a tavaszi hadjárat kiemelkedő vezére volt. Különböző életutak, vallások és kultúrák találkoztak egyetlen közös célban: a magyar szabadságban.
A bukás és a bosszú
1849 nyarán a szabadságharc elbukott. A cári intervenció és az osztrák túlerő szétzúzta a magyar sereget. Augusztus 13-án Világosnál Görgei Artúr letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt. A honvédtisztek Aradra kerültek, ahol haditörvényszék elé állították őket.
A vád felségárulás és lázadás volt. Julius Jacob von Haynau, „a bresciai hiéna”, irányította a megtorlást. A per kimenetele előre eldőlt: a vezetőket halálra ítélték, hogy elrettentő példát mutassanak.
Az aradi vértanúk fogságának éjszakája
A várbörtönben hajnal előtt léptek celláikba a lelkészek, köztük a minorita Sujánszky Euszták. Damjanich János törött lábbal feküdt, s Sujánszky feljegyzése szerint a halál előtti éjszakán katolikus hitre tért. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta.
Aulich Lajos olvasott, Török Ignác francia hadmérnöki művet tanulmányozott, Láhner György fuvolán Donizetti Lammermoori Lucia búcsúáriáját játszotta. Sorra születtek a búcsúlevelek. Poeltenberg Ernő feleségének írta: „Legyen még boldog, mert megérdemli.” Lázár Vilmos így szólt hitveséhez: „Légy nőm, miként én férfiú.”
Az aradi vértanúk kivégzése
A Maros partján 1849. október 6-án hajnalban állították fel a vesztőhelyeket. Előbb a kilenc akasztást hajtották végre: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Láhner György, Leiningen–Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és végül Vécsey Károly került sorra.
Az alacsony bitófák miatt a halál lassan, kínok közt jött el. Damjanich utolsó szavai közt így búcsúzott: „Azt hittem, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam... Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Több bajtársától is feljegyezték az „Éljen a haza!” kiáltást.
Poeltenberg keserű iróniával mondta: „Szép deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Vécsey utolsóként lépett a bitó alá, és mielőtt kivégezték, Damjanich János élettelen kezét csókolta meg búcsúzóul. Török Ignác szívinfarktust kapott a bitófán.
Ezután következett a négy sortűz: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József álltak a kivégzőosztag elé. A hagyomány szerint Kiss Ernő súlyosan sebesülten is felállt, és maga vezényelt tüzet a tétovázó katonáknak, mielőtt fejlövés végzett vele.
Batthyány Lajos és a „nemzet özvegye”
Ugyanezen a napon, 1849. október 6-án Pesten, az Újépület udvarán végezték ki golyó által gróf Batthyány Lajost. A kivégzést különös esemény előzte meg: Zichy Karolina, a gróf sógornője egy díszes papírvágó kést csempászett a cellába, amellyel Batthyány a nyaki ütőerét próbálta felvágni. Az öngyilkosság nem sikerült, de a seb miatt ítéletét akasztásról golyó általi halálra módosították.
A hagyomány szerint közvetlenül a kivégzés előtt a börtönlelkész háromszor könyörgött: „Pardon! Pardon! Pardon!”, mire Batthyány így felelt: „Istennél a kegyelem! Rajta, vadászok!” (más változatban: „Allez, Jäger!”).
Batthyányné Zichy Antónia a kortársak szemében a „nemzet özvegye” lett. Rendőri felügyelet alatt előbb külföldre kényszerült gyermekeivel, csak 1856-ban tért haza. Soha nem ment újra férjhez, gyászruháját nem vette le, és következetesen őrizte férje emlékét. Csernovics Emíliával együtt 1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, árvaházakat és gyűjtéseket szervezett, és az aradi özvegyekkel közösen minden év október 6-án gyászmisét mondatott.
Az aradi vértanúk utóélete
A megtorlás nem állt meg ezen a napon. Ormai Norbertet már augusztus 22-én akasztották fel, Kazinczy Lajost október 25-én lőtték agyon, Hauk Lajost 1850. február 19-én végezték ki. Lenkey János idegösszeomlást követően halt meg az aradi börtönben 1850. február 8-án.
A holttestek kiadását a hatóságok többnyire megtagadták, de Csernovics Péternek sikerült titokban megszereznie Damjanich és Láhner földi maradványait, amelyeket birtokán temetett el. Kiss Ernő tetemét huszárjai ásták ki három nappal a kivégzés után. A legtöbb vértanú maradványára csak 1932-ben, árvízvédelmi munkálatok során bukkantak rá.
Az aradi vértanúk emlékezete és öröksége
A tizenhárom aradi vértanú közül kilencet akasztás, négyet sortűz végzett ki. A golyó általi halál Haynau „kegyelmének” számított: Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid nem az oroszok, hanem az osztrákok előtt tették le a fegyvert. Schweidel József ítéletét is ezért enyhítették.
A kivégzéseket Franz Bott katonai hóhér hajtotta végre, aki megtarthatta az elítéltek ruházatát. Haynau a kivégzések után magyar birtokain töltötte éveit, de Európa-szerte gyűlölték. Londonban a feldühödött tömegtől csak egy kocsma falai mentették meg.
Örök szimbólum
Az aradi vértanúk és Batthyány Lajos példája – a cellák csendjétől, a vesztőhelyek árnyékától a nemzet özvegyeinek gyászáig – a hűség, a kitartás és az áldozat örök szimbóluma lett. 1849. október 6. óta a magyar nemzet gyásznapja, amely emlékeztet arra, hogy a szabadságért vállalt áldozat maradandóbb minden megtorlásnál.
www.mult-kor.hu
