Naplójegyzet egy ferencespap és egy fiatal barát párbeszédéből

Vannak pillanatok, amikor egy rövid üzenet, néhány őszinte mondat mélyebb lelki igazságokat tár fel, mint egy egész könyv. 

Egy ilyen beszélgetés bontakozott ki ma reggel a Facebook segítségével egy fiatal barátommal, akinek reggeli gondolatként Szent Pál szavaiból küldtem üzenetet:

„Nem a szabályok tökéletes betartása, hanem a Jézusba vetett bizalom az, ami igazán számít Isten előtt.”

vö. Róm 3,21–30

Írtam neki:

„Lesznek napok, amikor minden jól megy, és lesznek, amikor hibázunk – de Isten szeretete nem ingadozik. Ő nem a tökéletességet várja tőlünk, hanem a bizalmat. Nem az számít, hányszor hibázol, hanem hogy újra és újra rá bízd magad. A hit nem a szabályok merev követése, hanem egy élő kapcsolat Jézussal, aki szeret, felemel és új erőt ad minden nap.” - Baráti köszöntéssel, SzB.

A válasz rövid volt, mégis mély:

„Kedves Atya! Köszönöm, hogy gondolataid valami újra, valami jóra inspirálnak. Köszönöm neked! Istentől megáldott szép napot és sok kegyelmet a mai napra!” - baráti szeretettel és hálával, D.

Ezek a szavak – bár egyszerűek – mégis megérintették a lelkemet. Mert valójában ezek a visszhangok éltetik a papot. Nem a taps, nem az elismerés, hanem az, amikor látja, hogy Isten szava termőföldre hullott.

Egy őszinte utóirat

Elgondolkodtam: talán azért látunk annyi fáradt, kiégett, közönyössé vált papot, mert hiányzik az életükből ez a fajta „lelki kihívás”. Az a párbeszéd, amely nemcsak kér, hanem ébreszt, ösztönöz, provokál – a szó nemes értelmében.

Szükségünk van arra, hogy érezzük: nem csupán „szolgáltatunk”, hanem „léleképítők” vagyunk. Nem csupán templomokat javítunk, tartunk fenn, hanem szíveket gyújtunk lángra. Nem csak restaurátorai vagyunk régi köveknek, hanem Isten templomát építjük, emberi lelkekből.

Mert papnak lenni nem szakma, hanem hivatás. Nem menedzseri szerep, hanem küldetés. És ezt a küldetést az élteti, ha van kinek átadni a hit tüzét, ha van, aki befogadja, tovább gondolja, és visszajelzése által minket is formáljon.

Záró gondolat

Nemcsak mi papok adunk, amikor prédikálunk, tanítunk vagy vigasztalunk. Azok is adnak, akik meghallgatnak, akik kérdeznek, akik elfogadnak.

Fiatal barátom válasza emlékeztetett erre: az elfogadás is ajándék.

Mert amikor valaki nyitott szívvel fogadja el a pap szavait, valójában ő adja azt, amire nekünk leginkább szükségünk van – hogy lelkipásztorok lehessünk, ne csupán papok.

Útravaló

A hit nem teljesítmény, hanem bizalom.

És minden valódi lelki kapcsolat – pap és hívő között is – akkor élő, ha kölcsönös:

egyik ad, a másik elfogad… és mindkettő gazdagodik.

Baráti szeretettel és imával,

Szilveszter barát 

www.frszilveszter.blogspot.com