Beszélgetés Szpisják Péter Pál kapucinus testvérrel

„A böjt tehát nem egy kényszerített önsanyargatás, hanem egy eszköz a Jézussal való találkozásra” – hangsúlyozta gondolataiban Szpisják Péter Pál (OFM Cap) kapucinus ferences szerzetes a húsvéthoz közeledő időszak lényegiségét. Interjúnkban a nagyböjti készületek mellett hivatásról, a kapucinus rend erősségéről, valamint a fiatalsághoz szóló evangéliumi üzenetről beszélgettünk…

Ismerkedés a kereszténységgel

Hogyan viszonyultál kezdetben, gyermekként a hithez? Mi az, ami megerősített benne? 

Főként az apai nagyszülők kérésének eleget téve kereszteltek meg engem. Szüleim részéről ezután vallásos nevelést nem kaptam. Negyedik osztályosként megkérdeztek, hogy kívánok-e elsőáldozó lenni. Túlontúl macerásnak hatott nekem akkor mindez: a semmiből jött felkérés és a teljesen újnak ígérkező közeg. Így inkább nemet mondtam.

Teltek-múltak az évek, én is kezdtem komolyodni. A továbbtanulást illetőleg, leginkább a történelem érdekelt. Akkor még a kommunizmus 80’-as éveit írtuk, s bennem fel is merült a gondolat: Hogyan lehet a történelmet úgy művelni itt, Magyarországon, hogy nem vagyunk tisztában a kereszténységgel? Éreztem és tudtam, hogy ezen a téren nekem alapvető fogalmak hiányoznak.

A gimnáziumban már hittanra is beiratkoztam. Mindeközben osztálytársaimmal cserkészetre és ministrálni jártunk. Lassan elkezdődött az ismerkedés a kereszténységgel. Az első hitoktatóm egy idős néni volt, aki olyan szépen vezetett a hit világába. A második egy még kint, a világban élő domonkos rendi szerzetesnővér volt, akitől szintén rengeteget tanultam.

Milyen hatások, lelki tapasztalatok értek ez idő tájt?

Tizenöt év névleges katolicizmus után, az Egyház holt tagja voltam, így óriási lelki fejlődésként ért az említett plébániai közeg, Békéscsabán. Egyre csak erősödött bennem a hit, mígnem egy gimnáziumi művészettörténeti órán megnéztük Franco Zefirellinek a Napfivér, Holdnővér című alkotását. Egy cimborámmal úgy is jöttünk ki a filmről, hogy márpedig mi ’barátok’, ferencesek leszünk!

Szintén ebben az időszakban jelent meg Puskely Máriának a Szerzetesek című könyve, benne 33 férfi és 66 női rend bemutatásával. Ez egyúttal az első kötet is volt a szerzetesi életről. Elmélyedtem az olvasásban, különösen a ferences közösségeket tanulmányozva, s közben vártam azokat az alkalmakat is, amelyeken a hitoktatóm által a domonkos atyákkal találkozhattunk. A gimnázium utolsó évének őszén, a plébániai káplán segítségével ellátogattunk az egyházmegyei szemináriumba, onnan pedig egy ferences rendházba. Mindezek érdekes élmények voltak ugyan, de még mindig nem lobbant fel bennem a szikra, az elhatározás…

„Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád!” – Az ifjak megszólítása 

Mikor hallottad meg tisztán a Jóisten hívását?

Érettségihez közeledve, a gimnázium utolsó évében. Ekkor ugyanis már nem kötött le többé a történelem. Törtem a fejem, s hosszasan kutattam, merre is menjek tovább. Aztán az egyik barátom meghívott Máriabesnyőre, a kapucinusokhoz. Egy karácsony utáni időszakot töltöttünk ott: beköltöztünk, elmélkedtünk és imádkoztunk. Ott és akkor igazán jelen voltunk. Már akkor is plébánia és kegyhely is volt Máriabesnyő, ugyanakkor a kapucinusi közösség noviciátusa is helyben volt. Egy újoncnak, mint nekem a csend, elmélyültség, valamint az imádságra való koncentrálás lehetőségei is mind-mind adottak voltak. Az ott töltött időszak után, mindjárt februárban beadtam a jelentkezésemet és érettségi után rögtön be is költöztem a máriabesnyői rendházba.

Az elmélyült imádságosság vezetett tehát a testvérek közé, s tart ott is mind a mai napig.

Saját példádból kiindulva, mit tartasz fontosnak; milyen üzenetet fogalmaznál meg a mai hívő fiataloknak?

A teológia olvasatában a természetfeletti a természetesre épül. Elsődleges tehát, hogy az Egyházban, a keresztények emberek legyenek. Értelemmel bíró és értelmüket használó, kereső emberek, akik felteszik maguknak a jelentős kérdéseket: Honnan jövünk? Hová tartunk? S közben milyen lelki fejlődést indíthat el bennünk az addig megtett út? Nem helyes ezekről megfeledkezni a puszta ösztönlényi-konformista élet javára. Hiszen ez esetben épp az emberség keretei, a méltóságunk csúszik szét.

Az őszinte bátorság azonban eljuttathat Istenhez. – Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád! – hangzik a Szentírásban Sámuel próféta mondata a Mennyei Atya hívására. Nem lehet elbújni az Ő akarata elől. Merjük a lelki mélységeket megismerni, ne csupán a felszínen botladozni!

Mi az erőssége a kapucinusoknak? Mivel tudjátok segíteni a kereső lelkeket?

Egy ferences közösség vagyunk, a szó legtágabb értelmében. Rendalapítónk Assisi Szent Ferenc, egyik legfőbb karizmánk pedig a gyóntatás. Mandić Szent Lipót jelentős páduai gyóntató volt, Pietrelcinai Szent Pió atya pedig talán az egyik legismertebb lelki közvetítő volt a bűnbánat szentségének szolgálatán keresztül.

Egy időben magam is tanultam külföldön, egy Veronához közeli kisebb településen. Ott akkoriban az volt a szokás, hogy a kapucinusok, dél és 2 óra közötti szünet közbeiktatásával reggel 7-től este 6-ig gyóntattak. Ketten-hárman tehát a templomban mindig rendelkezésre álltak, akár lelkivezetésre is. A kapucinusok voltak tehát a kisváros 2-3 plébániájának gyóntatói.

Feltámadás reményében

Közeleg a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Mely dolgokra kellene nekünk, hívőknek jobban figyelnünk a nagyböjti készület alatt?

Sokszor említettem szentbeszédekben a híveknek, hogy szerintem rosszak az elnevezéseink. Hitünk központi misztériuma mindössze a ’nagyböjt’ és a ’húsvét’ címekre redukálódik. Valóban, a mostani liturgikus idő egyik Jézus által tanított gyakorlata tényleg a böjtölés, és az ünnephez, a múltban még inkább, mint ma, hozzá tartozott a bőséges étkezés, a hús evés. Mindez azonban így elég szegényes. Mert nem az lényeg, hogy ebben az időben egy nagyot böjtöljünk, s aztán végre, mikor elérkezik a pillanat, akkor magunkhoz vehessük a húst. Vagy, hogy például háziasszonyként, a nagyszombat gyászos csendességében az esti sonkaevés legyen a központi kérdés. Nem! A Szent 40 napban, e lelki tavaszban, s azon túl is nekünk mindnyájan Krisztus Urunk feltámadásának éber tanúivá kell válnunk.

Fontos lenne a hozzáállásunkat úgy átformálni, hogy a Szentlélek vezethessen el bennünket először a pusztába, majd a kereszthez, s végül az üres sírhoz. Ezeket a stációkat nekünk is végig kell járnunk. A böjt tehát nem egy kényszerített önsanyargatás, nem egy zseton, amit valamiért bedobunk az automatába, hanem egy eszköz a Jézussal való találkozásra.

A világ állapotát és a békétlen közhangulatot tekintve, lelhetünk kellő reményt és békességet a feltámadásban?

Mindannyiunk otthonaiban a falon látható a kereszt. Ám ugyanígy szükség van a feltámadt Krisztusra is. Az egyik elmúlt esztendőben azt éreztem, hogy a feltámadásról kinyomtatott képet is ki kell helyezzem a cellámban. Aztán ilyen képeket kezdtem el ajándékozni a kedves hívek körében is. Annyira szükséges ez a kép nekünk! Hiszen a kereszthalál után Krisztus győzelemre viszi az életet.

Természetesen nem kerülhetjük ki a szenvedést és a fájdalmakat. Ám a remény mindvégig ott van, hogy Jézussal együtt mi is új életre ébredünk.

Szent Pál apostol szavaiból kiindulva: „reméljük, amit nem látunk” (Róm 8, 25). Leó pápa ezt nemrégiben így hangsúlyozta: „reménykedjünk abban is, amit még nem látunk”.Hogy egy mai, kilátástalan helyzetből, miként születhet újra valódi béke, boldogság, öröm arra emberileg nem tudhatjuk a választ. Előbb-utóbb azonban megszületik. Békét és boldogságot viszont csak úgy várhatunk, ha közben lelki látószögünkben tartjuk a feltámadást, a halálon való győzelem misztériumát.

Haramza Kristóf

Fotók: Csorba Tatum

Ferences Média 2026