Egy idős gazda minden aratás után kisétált a földjére. Nem azért, mert még dolga volt, hanem mert szerette végignézni, mi maradt utána. Egy évben vele tartott az unokája is.

– Nagyapa – kérdezte –, miért jövünk ki ide? Hiszen már minden kész. A gabona a magtárban van.

Az öreg elmosolyodott.

– Nézz csak körül! Mit látsz?

– Szalmabálákat… és rengeteg felhőt.

– Én pedig valami mást is látok – felelte az öreg. – Látom a tavaszi esőket, amikor azt hittük, megrohad a vetés. Látom a nyári forróságot, amikor attól féltünk, hogy minden kiszárad. Látom a hosszú napokat, amikor dolgoztunk, és azokat is, amikor csak vártunk.

A fiú csodálkozva nézett rá.

– De ebből semmi sem látszik.

– Pontosan – mondta a gazda. – A termésből sohasem látszik, mennyi aggodalom előzte meg. Csak az tudja, aki végigjárta az utat.

Néhány percig csendben álltak. A felhők lassan úsztak az égen.

Aztán az öreg újra megszólalt:

– Az emberek is ilyenek. Ránézünk valakire, és csak azt látjuk, hogy mosolyog, sikeres vagy éppen nyugodt. De nem látjuk azokat az éveket, amikor küzdött, sírt, újrakezdett vagy imádkozott. Ahogy ezekre a bálákra nézve sem látjuk a sok hónap munkáját.

Az unoka lehajolt, felvett egy marék szalmát, és elgondolkodva morzsolta az ujjai között.

Az öreg ekkor halkan ezt mondta:

– Ezért ne irigyeld senki termését. Inkább becsüld meg az utat, amely elvezette oda.

Azóta, valahányszor a fiú learatott föld mellett haladt el, már nem a szalmabálákat látta, hanem a láthatatlan történetet, amely minden termés mögött ott rejtőzik. 

Urbán Erik OFM