Ez szerintem a legfontosabb a kép a mohácsi csatáról. Egy frissen feltárt tömegsír fotója 1976-ból, amikor a sátorhelyi Nemzeti Emlékhelyet létrehozták.

Akkor azt hitték, hogy a csatában elesetteket, a csatatérről összeszedett hullákat földelték el gyorsan ezekbe a sekély, alig másfél méter mély sírgödrökbe a győztesek, hogy ne okozzon járványt a mezőn heverő körülbelül tízezer halott. Kellett újabb ötven év, az ötszázadik évforduló előtt elindított, nagyszabású antropológiai-régészeti kutatás, hogy kiderüljön, nem erről van szó. Valahol bizonyára azokat a halottakat is eltemették, de még nem tudjuk hol.

Ez a rengeteg összekavarodott, egymás-hegyén hátán heverő, szinte valamilyen idegen anyaggá kövült csont annak a kétezer embernek a holtteste, akiket két nappal később az oszmánok kivégeztek. Főként katonák, bizonyára magyarok, csehek, lengyelek, németek vegyesen, hiszen soknemzetiségű volt a megsemmisült közép-európai sereg, de akadtak köztük nők, gyerekek, kamaszok is, talán a környező falvak népéből, akik balszerencséjükre a táborhoz csapódtak.

Ez Mohács: tömeggyilkosság.

Az oszmán hóhérok a kutatók szerint gyors, gyakorlott mozdulatokkal nyakazták le a letérdeltetett embereket. Két-három erős ütés a görbe karddal a nyakra, a halott test eldől, kivonszolják, jöhet a következő. Kétezer embert megölni még így is elég sok idő lehetett, akik a sorukra vártak, bizonyra értették, mi történik.

Nincs ennél rettenetesebb, messzebbre ható tragédiája a magyar történelemnek, nem az áldozatok száma miatt, hanem mert pont 500 évvel ezelőtt, egy augusztusi napon véget ért egy világ. A magyarság első sikertörténete, a Szent István által alapított középkori Magyar Királyság aznap porrá omlott egy sokkal erősebb világbirodalom támadásától. Civilizációk találkoztak a mohácsi síkon, és a történelemben a civilizációk találkozása többnyire ilyen: hullahegyek, tömegsírok, vértenger, mészárlás.

Nem lehetett kibírni, ami akkor Magyarországra rászakadt, de – és ez tényleg a legfontosabb – kibírtuk mégis. Ötszáz évvel később Mohácson a magyar állam tart megemlékezést, nem az Oszmán Birodalom ünnepel. Ki gondolta volna ezt a túlélő kortársak közül? Ki hitte volna, hogy ez lehetséges?

Ezért jó történet végső soron a magyaroké. De Mohács nem jó történet, Mohács rettenetes, és ezt a tömegsírt nem szabad soha elfelejteni. A rengeteg áldozat közül tizen ma katonai tiszteletadás mellett méltó nyughelyre kerültek a Nemzeti Emlékhely új kápolnájában. Igazi ismeretlen katonák, hiszen nem tudjuk a nevüket, az élettörténetüket, az egyéni útjukat, ami Mohácson ért véget. Csak az biztos, hogy azért harcoltak, hogy 500 évvel később itt lehessünk.

Zsuppán András Facebook oldala