Déva vára, Déva

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 3760

b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Tortenelem_369_1290525895_8.jpgA műemlék adatai
Cím: Hunyad megye, Várhegy
Kód: HD-II-a-A-03216
Datálás: 13–18. sz.

Történeti adatok
A dévai várra vonatkozó legkorábbi történeti adatok a 13. század második feléből maradtak fenn. 1269-ben kiadott adománylevelében István ifjabb király –a trónörökös, V. István (1270–1272)– a dévai vár alatt vívott ütközetben, utóbb a feketehalmi vár ostrománál (1266) tanúsított vitézségéért jutalmazta meg egyik hívét. A dévai erődítmény első említése ez, amely közvetve utal rá, hogy az együttesnek már a szóban forgó események előtt, azaz 1266 előtt léteznie kellett. Jelenlegi ismereteink szerint Déva várát IV. Béla király (1235–1270) létesítette. A tatárjárást (1241) követően, az esetleges újabb támadások visszaszorítása érdekében, a király egy egész sor új erődítmény felépítését rendelte el. A dévai vár is ezek közé tartozhatott tehát, építése pedig valószínűleg közvetlenül az ellenség elvonulása után kezdődött el. A belső udvar déli oldalán álló reprezentatív épület minden bizonnyal felépült már a 13. században. Déva vára így kezdettől fogva kettős funkciót szolgált: a Maros-völgyét vigyázó erődítmény és egyben főúri rezidencia is volt. A középkori Magyar Királyság fennállásának évszázadaiban (1541-ig), kisebb megszakításokkal, a vár királyi birtokban maradt és az erdélyi vajda tisztségéhez tartozott.
I. Ulászló király (1440–1444) 1444 előtt Hunyadi Jánosnak adományozta Déva várát, amely valószínűleg a 16. század elejéig a Hunyadiak birtokában maradt. A vár északi épületén egykor látható 1511-es felirat Zápolya János vajdasága alatt (1510–1526) véghezvitt javításokra, átépítésekre utalhatott.
Az Erdélyi Fejedelemség kialakulását követően Déva végvár lett, amelynek a Temesvár, illetve Lippa irányából a Maros völgyén keresztül érkező török hadakat, és Havasalföld felől, a Vulkán-szoroson át a Hátszegi-medencébe nyomuló ellenséget kellett feltartóztatnia. A délnyugati határvédelem megszervezése már Castaldo idejében elkezdődött. Az 1551-ben Erdélybe érkezett generális Déva várában elhanyagolt állapotokat, hiányos fegyverkészletet talált. Az országgyűlés ezek után Marosillye, Branyicska és Déva erődítését rendelte el. A Habsburgok erdélyi uralma alatt (1551–1556) kinevezett, jelentős dévai várnagyok között Bánk Pált (1552–1553), a korábbi szamosújvári kapitányt, és Dobó Domokost (1553–1556), az egri törökverő és erdélyi vajda, Dobó István, testvérét kell megemlíteni. A hadiépítészetben jártas Giovann´ Andrea Gromo 1564–1567 között kelt feljegyzéseiben a dévai várat bevehetetlen erődítményként jellemezte.
1579-ben Déva várába került fogságba Dávid Ferenc (1520?–1579) – a protestáns prédikátor, az erdélyi Református Egyház, majd az Unitárius Egyház alapító püspöke –, aki ott még ugyanabban az évben meg is halt.
1581-ben Báthory Kristóf († 1581) rokonának, Geszthy Ferencnek († 1595) adományozta a dévai birtokot. Geszthy 1594-ig töltötte be a dévai főkapitányi tisztet, 1593–1594 között az erdélyi hadaknak is főkapitánya volt. Várbeli építkezéseit a források említik ugyan, kézzelfogható nyomuk azonban nem maradt ránk, csak egy feliratról van tudomásunk, amely utólag elveszett: „FRANCISCVS GEZTI DE EADEM GEZD 1582”.
A 17. században a dévai uradalom a fejedelmi családok birtokában volt. 1608-ban Bethlen Gábor tulajdonát képezte, fejedelemmé választása után, 1614-ben feleségének, Károlyi Zsuzsannának († 1622) adományozta. A fejedelemasszony halálát követően a vár Bethlen Gábor unokaöccse, ifj. Bethlen István († 1632) birtokába került, kinek korai elhunyta után, özvegyére, Széchy Máriára maradt. Ez utóbbi, 1640-ben, I. Rákóczi Györgynek adta el. Igen keveset tudunk a 17. századi várbeli építkezésekről, a források csupán annyit említenek, hogy I. Rákóczi György egy új bástyát emelt a vár keleti oldalának a védelmére, és egy kút ásását rendelte el. A következő időszakban a vár az erdélyi fejedelmek birtokában maradt.
A balázsfalvi szerződés értelmében, 1687 őszén a várba királyi katonaságot szállásoltak be. A Lipóti Diploma (1691) szentesítette a Habsburg-uralom erdélyi berendezkedését. Ettől kezdve a vár és a várbirtok története elválik: a birtok állami tulajdonban maradt, a vár pedig katonai igazgatás alatt működött a továbbiakban.
A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcot lezáró szatmári békét követően, 1712-ben készült Giovanni Morando Visconti dévai felmérése és erődítési terve. A felmérés szerint a középkori védműveket –a palotát, a „Bethlen Bástyás” zwingert és az alsó kapus külső erődövet– egy lőállásokkal ellátott földerőddel bővítették, bizonyára az osztrák katonaság berendezkedése után. Visconti erődítési terve egy külső védműrendszer kiépítését helyezte kilátásba, amely főként a vár keleti oldalára összpontosította volna a védelmet. A vár korszerűsítésének újabb szakaszát dokumentálja Ulisses Brovne/Brown zu Montani parancsnok 1751-ben készült térképe. A vár alatt egy Sáncnak nevezett földerődöt jelöl, amelynek kiépítése már Stephan Steinville parancsnok korában elkezdődött, és a 18. század első felében készült el. Az említett Sánc egy árokrendszer révén kapcsolódott a középkori várfalakhoz. A vár védműveinek a bővítésével párhuzamosan Déva új tulajdonosai a középkori épületek javításáról is gondoskodtak. Steinville létesítette a palota szomszédságában levő ciszternát, amely a félnyeregtetőkön és a csatornákon lecsorgó esővizet gyűjtötte össze. A ciszternán egykor a következő felirat állt (1719):
Me aedificat Steinville, illis ut porrigam undam,
Vincere qui cupiunt turcas, arcemque tueri,
Fortiter indomitos quoque debellare rebelles.
(Steinville építe engem, hogy vizet nyújtsak azoknak, akik innen a törököt legyőzni, a várat hősiesen védeni és a vad lázadókat megtörni akarják).
Egy másik felirat – amely egykor a Geszti Ferenc-féle emléktábla mellett állt – az Ulisses Brovne irányítása alatt, a 18. század közepén végrehajtott javításokról emlékezett meg:
QVae teMpora DestrVXerVNT VLIsses TransILVaniae GeneraLIs soLertIa restaVraVit. (Amit az idők tönkretettek, azt Ulisses, Erdély parancsnoka, buzgalommal újjáépítette.) A szöveg kronosztikhonja az 1751-es évszámra utal.
A Horea, Cloşca és Crişan-féle felkelés alatt (1784) a környék magyar nemessége a vár alatti Sáncba menekült.
1800-ban Erdély katonai parancsnoka, gr. Mitrowsky javaslatára, megszűntették a korabeli haditechnika által régen meghaladott vár katonai szerepét. Ezt követően épületeiről az asztalosmunkákat –kapukat, ajtókat, ablaktokokat– leszerelték, és elárverezték. Az 1817-ben Dévára látogató I. Ferenc császárt és feleségét, Karolina Augustát, nagyon meghatotta az elhanyagolt vár romantikus hangulata, minek következtében jelentős anyagi támogatást irányoztak elő az erődítmény restaurálására. A folyósított összegből 1830-re sikerült felújítani a várat. Az I. Ferenc jóvoltából végrehajtott javításokról egy 1829-ben állított feliratos tábla emlékezett meg egykor.
Az 1848–1849-es szabadságharc idején a kurucok elfoglalták a várat. 1849. augusztus 12-ikén, valószínűleg a helyőrség hanyagsága miatt, felrobbant a lőporraktár súlyos károkat okozva az együttes keleti felének épületeiben.
1896-ban a vár a Hunyad Megyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat tulajdonába került, melynek igazgatása alatt kiépítették a vár megközelítését szolgáló sétányokat és fásították a várhegyet.
A legutóbbi restaurálásra az 1950-es években került sor, amelynek során konzerválták a romokat és kiszélesítették a hozzájuk vezető utakat. Néhány éve átfogó feltárási és helyreállítási munkálatok kezdődtek el a várban. Ezeket azonban 2008-ban, finanszírozási gondok miatt, hirtelen leállították. Az együttes jelenleg nem látogatható, egyedül a várhegy keleti részén, 2005-ben felszerelt, új felvonó működik.
A műemlék leírása
Déva vára a Maros bal partján, a város északi részét uraló vulkanikus várhegy –napjainkban természetvédelmi terület– csúcsán terül el. Az ovális, kelet-nyugat irányban elnyújtott alaprajzú erődítmény igen romos állapotban van, korai épületeinek és védműveinek pontos helyszíni azonosítása meglehetősen nehéz. A vár egykori szerkezetét leghívebben tükröző forrás az 1826-ban készült katonai felmérés. Ez alapján három különböző korból származó védőfalat lehet megkülönböztetni, amelyek, a magaslatokra épült középkori várakra jellemzően, egy spirális rendszert alkotnak. A belső várudvar déli részén húzódik az emeletes palota, amely kezdettől fogva a várúr reprezentációját szolgáló helyiségeket és annak lakását foglalta magába. A palota nyugati végén található a már említett, Steinville által kialakított, ciszterna. A belső várudvar északi szélét egy másik emeletes épület képezte, amelynek nyugati homlokzata a vár belső kapuját foglalta magába. Az egymással szemben elhelyezkedő, két emeletes épületet nyugaton egy kazamatasor kapcsolja össze. Az egykori keleti szárny romos, csak a régi porház maradt fenn. Az vármagot kerítő, középső védőfal déli szakaszát egy hengeres torony védi, az ún. „Bethlen Bástya”, keleti oldalán egy nagy felületű tüzérpad található, nyugati szakasza előtt zwinger húzódik. A középső védőfal kapuja –a külső kapu– az északnyugati oldalon található, a belső kapuval átellenben. A külső várfalat az annak nyugati szakaszán nyíló, alsó kapu védte, amelyet a 17. században Császár Kapuként emlegettek. Ugyancsak a külső várfalon található a ma is álló, középső kapu.
A várfalakon napjainkban azonosítható faragványok –jóllehet nagyon csekély számban maradtak fenn– bizonyos mértékben segítenek a romok keltezésében. A belső udvar déli részén elhelyezkedő, téglalap alaprajzú, reprezentatív, egyemeletes épületet bizonyára a 13. században építették. Eltekintve a jelenlegi, viszonylag új, boltozatoktól az épületet az emeleti, kora gótikus, karéjos díszű ikerablak függvényében lehet a gótika erdélyi feltűnésének idejére, a 13. század utolsó évtizedeire datálni. A földszint lőrésszerű, kis nyílásai is ebben az időszakban keletkezhettek. Szintén a palota déli homlokzatán, a gótikus ablak fölött egy szuroköntő található, amely valószínűleg a 15. századból, vagy a 16. század elejéről maradt fenn az egykori gyilokjáró szintjén. A vár korábbi alaprajzain és látképein összesen három, egymás mellett sorakozó, ilyen szuroköntőt azonosíthatunk, amelyek többek között árnyékszékként is működtek.
Egy nagyméretű ablakkeretnek lehet az in situ szemöldökkő-töredéke az átmetsződő pálcatagos faragvány az egykori palota emeletén. A késő gótikus faragvány az 1470–1520 közötti időszakban keletkezhetett, így nem kizárt, hogy éppen Zápolya János vajda 1510 körüli építkezéseiből maradt fenn. A palota kora gótikus ablaka mellett egy másodlagosan befalazott reneszánsz faragvány található. A palota észak-nyugati végében, ahol a múlt században állított feliratos tábla őrzi Dávid Ferenc emlékét, tulajdonképpen a Steinville által kialakított ciszterna található. A várudvar északi oldalán levő épület falkoronáján kirajzolódik a középkori pártázat vonala, amelyet fecskefark alakú és félköríves falívek váltakozó sora alkotott. A belső kaputól keletre húzódó szakaszon a pártázatot utólag felfalazták a jelenlegi magasságig. Az említett magasításra minden bizonnyal a tűzfegyverek alkalmazása előtt kerülhetett sor, ti. a tűzfegyverek bevetése legtöbb vár esetében a falak visszabontását vonta maga után. Analógiái alapján a leírt pártázat a 14. századra keltezhető, felfalazására pedig a 15. században kerülhetett sor. A középső védőfal déli szakaszán található hengeres torony, az ún. „Bethlen Bástya”, a vár egyik 1640-es leltárában Dobó/Dobai Bástya néven szerepel, ami bizonyára építtetőjére, Dobó Domokosra utal, aki 1553–1556 között töltötte be a kapitányi tisztet.
Válogatott irodalom
Kővári László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. Kolozsvár, 1892. 167–174.
Veress Endre: Déva vára és uradalma I. Rákóczi György fejedelem idejében. A Hunyad Megyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat Évkönyve. XVI/1907. 1–42.
Téglás Gábor: Hunyad megyei kalaúz. Kolozsvár, 1902. 25–35.
Schuster, Martin: Schloss Déva in Siebenbürgen. Topografisch-historisch-touristiche Skizze. Hermannstadt, 1905.
Tănăsescu, Constantin: Date privitoare la oraşul şi cetatea Deva în secolele XVI şi XVII. Sargetia. XVIII–XIX/1984–1985. 203–214.
Simon Zsolt: A dévai vár számadása 1531-ből. In: Sic Itur ad Astra. 13. köt. Budapest, 2002. 19–46.
Kovács András: Cetatea şi oraşul Deva. Studiu preliminar de istorie şi istoria artei. 2008. (kézirat).
lexikon.adatbank.ro