A hét ferences vértanú, Károlyi Bernát és társai boldoggá avatási perének renden belüli előkészítő szakasza befejeződött. Miután a szentszéki engedélyek az ügy folytatásához megérkeztek, megkezdődhet a főegyházmegyei eljárás, melyet november 27-én, vasárnap 16.30-kor a pasaréti templomban ünnepélyes zsolozsma keretében Erdő Péter bíboros prímás nyit meg.

Az eseményen a főpásztor által kinevezett szakértők esküt tesznek, és a vértanúk életéről filmet vetítenek. A Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tagjai mellett képviseltetik magukat azok a települések, ahol a vértanú szerzetesek 1944 és 1954 között mártírok lettek. Jelen lesznek olyan személyek, akik szintén üldöztetést szenvedtek és tanúi voltak a hit elleni gyűlölet által motivált gyilkos cselekedeteknek.

Az év elején imakilencedet hirdetett a rend, melynek egyes állomásai a vértanúk életéhez kötődő települések, templomok. A pasaréti esemény e sorozat utolsó előtti állomása, ugyanis innen hurcolták 1950 novemberében börtönbe Károlyi Bernát házfőnököt, korábbi kínai misszionáriust, aki 1954-ben az embertelen bánásmód következtében halt meg. Az kilenced utolsó állomása a sopronkőhidai fegyház lesz, ahol 1946. december 10-én Kis Szaléz szenvedett vértanúhalált.

Budapest, 2011. november 11.
Szerdahelyi Csongor, Ferences Sajtóközpont

Kik a ferences vértanúk?

A hét szerzetes mártírhalálának ideje 1944 és 1954 közé esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok

valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték és a hit elleni gyűlölet a hivatalos ideológia szintjére emelkedett. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a „vértanúk vére az egyház magvetése”. Hárman a partizáncsapatok, négyen pedig a kiépülő szovjet-típusú hatalmi rendszer áldozatai lettek.

Az újvidéki vértanúk

A déli országterületek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy rendházat alapítson Újvidéken.

A letelepedő ferenceseknek – miközben két év alatt megszervezték a környék katolikusainak szolgálatát (hitoktatás, népmisszió) –, már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.

Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom (1909-1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt csak „öregbarátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”. A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. A partizánok a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „örgebarátnak” még ők is felajánlották a menekülést. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták.

Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.

Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya (1914-1944), aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabokkal beszélgetett, mindenki becsülte figyelmességéért. November 1-jén rendtársával, P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a partizánok a fasiszták szolgálatának tartották. Kristóf atyát vasrúddal és puskatussal ütötték.

A verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!”. A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.

Vértanúság a szovjet fronton

Nagyatád a II. világháború utolsó szakaszában a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került. A front közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó (1900-1945), ferences házfőnök állt az élükre, az ő vezetésével vonultak ki az emberek Nagyatádról, hogy megmentsék életüket. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe. Húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. A lakosságot menetbe állították. A menetelés során megjelent egy bolgár lovas katona, aki meglátva a két papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből és pisztolyt rántott.

Először Martincsevics Pált, azután Hajnal Zénót lőtte le, amikor pedig összerogytak további lövéssorozatot adott rájuk. A menekülő magyarok közül csak őket végezték ki. Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.

A kommunista diktatúra áldozatai

A ferencesek a világháború idején tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tekintélyre tettek szert. Kiiktatásuknak leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt.

Így történt Gyöngyösön is, ahol P. Kiss Szaléz (1904-1946) klerikusmagiszter volt. A korábban Amerikában szolgáló páter 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a Gyöngyös fiatalságát fogta egybe.

E szervezetben kommunista konkurenciát láttak, ezért Szaléz atyát 1946. április 28- án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy fegyveres összeesküvést szervezett és egy orosz katona meggyilkolásának és értelmi szerzője volt. A bírósági jegyzőkönyv szerint Szaléz atya előre megígérte, hogy feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve vallatóinak beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlott társai. A per jogi vizsgálata azonban bebizonyította, hogy a vallomás jelentős része hamisítvány. Társai közül többen kiszabadultak a fogságból, és elmondták, hogy papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette, a jegyzőkönyvet a kínzásokban kikészülve írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák, megfelelő tolmács hiányában vezették le. P. Kiss Szalézt 1946. december 10-én a szovjet hadbíróság ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán. Halála óta a gyónási titok vértanújaként tisztelik rendtársai. A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet. Szaléz atya szenvedés- vállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozatot.

A II. világháború után a kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945-50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból. Közéjük tartozott P. Lukács Pelbárt (1916-1948), akit 1946 májusában tartóztatattak le. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális üggyé emelni. A vád szerint P. Pelbárt volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A jogi vizsgálat ugyancsak bebizonyította, hogy az ő tanúvallomása is a kommunista szervek által írt, sok ellentmondást tartalmazó szöveg. A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet bíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyalták, mint P. Szalézét. Pelbárt atyát tíz év kényszermunkára ítélték. Gyomorbeteg volt, ami szervezetét a szovjet láger körülményei között még tovább gyengítette. Rabtársai szerint embertelen kínok között halt meg gégerákban, 1948. április 18-án. A ferencesek halálhíre óta vértanúként tisztelik.

Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben P. Kriszten Rafaelt (1899 – 1952), akinek korábbi működési területei közül érdemes kiemelni a Budapest Margit körúti rendházban 1941-1946 között eltöltött éveit. Házfőnök-plébánosként a zsidóüldözés idején – a menekítés érdekében – megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres útra indult – gyalogosan –, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. A világháború után megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen kerül Hatvanba. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket és szerzetesnőket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntet st, a kolostor lakóit pedig véresre verte.

A kolostor lakóit az Andrássy út hírhedt gyűjtőhelyére szállították. A vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy nem a vádlottak szavai, számos ellentmondást tartalmaznak. Rafael atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén életfogytiglani börtönre ítélték. P. Rafael elhurcolása része volt az egyház megfélemlítésének, mert ebben az időben kezdődtek a kommunista állam és a magyar püspöki kar közötti tárgyalások. P. Kriszten Rafael tudta, hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette 1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet, miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ingnélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet.” Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.

Ugyancsak börtönben halt meg P. Károlyi Bernát (1892-1954), aki 1929 és 1938 között a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány kínai missziójának alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paoking környékén. 1938-ban visszajött Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatásának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott. A zsidóüldözések idején többeket a rendházban bújtatott, illetve látogatta a gettóba zárt áldozatokat. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai miatt, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatták. Zsidóellenességgel, izgatással vádolták, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolták. 1950. november 18- án államrend elleni szervezkedés ürügyén, bármiféle bizonyíték nélkül elítélték.

Perében ő és társai többször megemlítették, hogy a kínzások miatt tettek beismerő vallomást, mert fizikailag és pszichikailag kényszerítették őket. A bíróság ezt nem vette figyelembe. Az ítélet a diktatúra vezetőjének, Rákosi Mátyásnak közvetlen jóváhagyásával történt, vagyis az egyházellenes szándék itt is nyilvánvaló. A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de mindig megőrizte jóságát. A ferences provincia a vértanúk között tartja számon. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a kecskeméti ferences templom kertjében.

Bernát atya környezetéből többek nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt. Tudatosan vállalta a szenvedést, ami az igazságtalan és tudatosan egyházellenes ítélet következménye volt.

A boldoggá avatás hivatalosan jóváhagyott imádsága:

Erős és Igaz Istenünk! Te Bernát szolgád és társai életében csodálatosan kibontakoztattad a kereszt misztériumát, amikor áldozatvállalásuk által a diktatúrák sötétségében is felragyogtattad a hit világosságát. Kérünk, dicsőítsd meg szolgáidat szent egyházadban, hogy hitvalló életük és vértanúságuk példája ma is bátorító erőforrásunk legyen a szegény és alázatos Krisztus követésében. Aki él és uralkodik, mindörökkön örökké.

Budapest, 2011. november 11.
Szerdahelyi Csongor, Ferences Sajtóközpont