Amikor nincs már többé béke

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 900

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Szentek_1349729_nagy.jpgElhagyva a poros és Naptól perzselt utat, melyen órák hosszat jöttek, Ferenc és Leó testvér rátért egy szűk erdei ösvényre, mely egyenesen a hegyre vezetett.

Nehezen haladtak, mindketten fáradtan. Nagyon melegük volt a durva, barna darócruhában. A tűző napon kellett menniük. Végre jólesett nekik a bükkfák és tölgyek hűvös árnyéka. Az esőtől elmosott kis erdei út meredeken emelkedett. Meztelen lábuk minden lépésnél megcsúszott a köveken.
Ahol az út még meredekebbé vált, Ferenc megállt és sóhajtott. Társa, aki néhány lépéssel előtte ment, szintén megállt, és feléje fordulva megkérdezte:
- Akarod-e, Atyám, hogy egy kissé megpihenjünk?
Hangjából tisztelet és ragaszkodás érződött.
- Igen, szívesen Leó testvér! – válaszolta Ferenc.
A két testvér leült egymás mellé az ösvény szélére. Hátukat egy hatalmas tölgyfa törzsének támasztották.
- Te valóban fáradtnak látszol, Atyám! – jegyezte meg Leó testvér.
- Igen, valóban az vagyok – válaszolta Ferenc -, és bizonyára te is. De ott fönn, a hegyi magányban mindez el fog tűnni. Ideje volt, hogy rászánjam magam erre az útra. Nem tudnék többé a testvérek között maradni.
Ferenc elhallgatott, lezárta szemét, mozdulatlan maradt. Kezével átkulcsolta térdét, fejét kissé hátrahajtva nekifeszítette a fának. Leó figyelmesen nézett végig rajta. Megborzongott. Ferenc arca nemcsak sápadt, és beesett volt, hanem egy mélységes fájdalomtól borús és zilált is. Nincs egyetlen fénysugár sem ezen a mindig ragyogó ábrázaton. Mindenütt a szorongás árnya, olyan visszafojtott szorongásé, mely már gyökereit beleeresztette a lélek mélységeibe, hogy lassan teljesen föleméssze. Egy rettenetes haláltusát vívó ember benyomását keltette. Mély barázda szántotta homlokát, szájára kirajzolódott a keserűség.
Felettünk, a tölgy sűrű lombozatában vadgalamb hallatta bánatos hangját. De Ferenc nem hallotta. Teljesen elmerült gondolataiban, melyek akarata ellenére újra és újra a porciunkulai kolostorba vitték vissza. Szíve-lelke odatapadt ehhez a kis darab földhöz és a rajta álló csöppnyi templomhoz, az Angyalos Boldogasszonyhoz, amelyet saját kezével állított helyre szülővárosa, Assisi határában. Nemde ide adta neki az Úr a kegyelmet tizenöt évvel ezelőtt, hogy néhány testvérrel együtt a szent Evangélium szerint éljen? Minden szép és tündökletes volt akkor, mint egy umbriai tavasz. A testvérek igazi baráti közösséget alkottak. Kapcsolataik gyermekien egyszerűek és áttetszőek voltak, mint egy forrás tisztasága. Minden testvér magánál többre tartotta a másikat. Engedelmeskedtek egymásnak és csak egy közös vágytól égtek: követni a magasságbeli Úr Jézus életét és szegénységét. De most mindezt összeomlás fenyegeti. Vége van az egyszerűségnek és a belőle fakadó egységnek. A testvérek között keserű szóváltások és szakadások támadtak. Egyesek éppen csak beléptek a rendbe, ékes szavúak és befolyásosak, szemrebbenés nélkül kijelentették, hogy a Regula úgy, ahogy van, nem felel már meg a közösség igényeinek. És nekik megvannak az elképzeléseik. Először is, a testvéreknek ezt a tömegét át kellene alakítani egy erősen szervezett és hierarchikusan kiépített szerzetesrenddé. Ehhez pedig tanulni kellene a régi nagy rendek törvényhozásából, és nem szabadna visszariadni attól sem, hogy nagyarányú és tartós építkezésekbe kezdjenek, ami a kisebb testvérek rendjének is szép, saját házat, otthont biztosítana. Mert, tették hozzá, az Egyházban is úgy van, mint mindenütt. Az az enyém, amit lefoglalok.
- Ezeknek – sóhajtott szomorúan Ferenc – nincs érzékük az evangéliumi egyszerűség és szegénység iránt.
Úgy látta most őket, mint akik aláássák azt a művet, amelyet ő az Úr segítségével épített. És ez fájdalmat okozott neki, rettenetes fájdalmat. S aztán ismét vannak mások, akik az evangéliumi szabadság jelszava alatt, vagy az önmegvetés ürügyén megengednek maguknak egy egész sor ízléstelen szeszélyeskedést és úgynevezett eredetiséget. Magatartásuk megzavarta a testvéreket és rossz hírüket keltette. Ezek is lerontják az Úr művét.
Ferenc újra kinyitotta szemét. Mereven maga elé nézve mormolta:
- Túlságosan sok a kisebb testvér.
Aztán hirtelen, mintha csak el akarta volna hessegetni ezt az alkalmatlankodó gondolatot, felállt és útnak indult.
- Sietek, hogy minél előbb fölérjek oda, abba a még igazi evangéliumi fészekbe. A hegyen tisztább a levegő, és az ember közelebb van Istenhez.
- Testvéreink, Bernát, Rufinusz és Szilveszter, örülni fognak, hogy viszontláthatnak téged – jegyezte meg Leó testvér.
- Én is boldog leszek, hogy újra láthatom őket. Ők hűségesek maradtak hozzám. Ők az én első társaim.
Leó testvér ment elől, Ferenc fáradtan követte. Az utóbbi hónapokra gondolt, melyeket a porciunkulai kolostorban töltött. Erejét megfeszítve azon fáradozott, hogy testvéreit visszavezesse eredeti hivatásukhoz. Most az utolsó pünkösdi nagykáptalanra mindnyájukat összehívta. Világosan megmondta nekik, amit gondolt. De hamarosan be kellett látnia, hogy ő és a közösség egy része nem beszélik többé ugyanazt a nyelvet. Meggyőzni őket? Hiábavaló fáradozás lett volna. És akkor szólásra emelkedett a háromezer testvér előtt. Rettenthetetlenül és vadul, mint egy anya, akitől el akarják szakítani gyermekeit, felkiáltott: – „Az Evangéliumnak nincs szüksége igazolásra! Azt vagy elfogadjuk, vagy elvetjük!'' – Első tanítványai, hűséges társai elégedettek voltak. Azt remélték, hogy újra kézbe veszi a Rend irányítását. De fizikai ereje cserbenhagyta. Palesztinából teljesen megingott egészséggel tért haza. Most egy erős emberre, egy robusztus, vezetésre termett egyéniségre lett volna szükség, aki szembe tud szállni az elégedetlenkedőkkel. Hugolinó bíboros, a Rend védnöke Illés testvért tanácsolta. Ferenc hozzájárult, bár nem minden aggodalom nélkül.
Ő pedig, máj- és gyomorbetegségtől kínzottan, a keleti naptól égetett beteg szemmel, melyet gyakori sírás is rongált, elhatározta, hogy hallgat és imádkozik. De komor szomorúság ülte meg, mely mint a rozsda, lelkéhez tapadt és marta szünet nélkül, éjjel és nappal. Rendjének jövőjét sötéten látta, övéit csoportokra szakadva. Beszámoltak neki a rossz példákról, melyeket egyes testvérek adtak és a botrányokról, melyeket a hívek körében okoztak. Illés testvér maga is, aki a Rend élén állt, nagyúri modort vett fel és az újító szerepét játszotta. Ferenc bánata sokkal nagyobb volt annál, semhogy el tudta volna rejteni. Nem tudott többé testvéreinek nyílt és vidám arcot mutatni, mint ahogy szokta. Ezért most messze elvonult tőlük a hegyekbe, hogy elrejtse fájdalmát az erdők mélyén. Elhatározta, hogy visszahúzódik az egyik remeteségbe, melyet ő maga alapított néhány évvel ezelőtt az Appeninek előhegységeiben. Ott legalább a csendben és magányban nem fog hallani többé a rossz példákról. Ott majd böjtölhet és imádkozhat mindaddig, amíg az Úr meg nem könyörül rajta, és méltóztatik megmutatni neki arcát.
Odaértek az első domb lábához. Ferenc és Leó testvér maguk előtt látták a fákkal borított kis hegyet, melynek közepén ott rejtőzött a testvérek egyszerű, szerény remetesége. Egy pillanatra megálltak, elnézték ezt az Appeninek nyúlványaihoz csatlakozó zöldellő piramist. A dúsan zöldellő növényzet, mely ezt az oldalát díszítette, elfedte vadságát. A hegy túlsó, meredekebb oldalát nem lehetett látni, de Ferenc igen jól ismerte. Sokkal meredekebb volt, sziklaomlások formálták. A hegység felett a távolban, ameddig a szem ellátott, az ég csodálatosan tiszta és fényes volt. Szép és nyugalmas nyárvégi este volt. A Nap már eltűnt a láthatárról a nagy hegyek gerince mögé. Fölötte már csak párálló fényt lehetett látni. A levegő alig észrevehetően kezdett hűvösödni. A violaszínű vízmosta völgyek fölött könnyű kékes köd terült szét és gomolygott.
Az ösvény most kígyózva emelkedni kezdett a hegyoldalban. A két testvér lassan és csöndben haladt. Ferenc egy kissé görnyedten ment, szemét a földre szegezve, olyan léptekkel, mintha túlságosan nehéz terhet hordozna. Nem az évek súlya alatt roskadozott. Alig volt negyvenéves. Nem is bűneinek terhe nyomasztotta, bár soha nem érezte magát ennyire bűnösnek Isten előtt, mint most. Nem is Rendjének gondja, úgy általában. Hiszen ő soha nem ismerte Rendjét úgy általában. Semmit sem ismert általánosságban. Az általános szempontoknál sokkal súlyosabb valami kellett ahhoz, hogy őt meggörnyessze. Testvéreinek, mindegyik testvérének gondolatai és gondja külön-külön volt az, ami ilyen fáradt léptekre késztette. Majdnem tántorgott. Amikor testvéreire gondolt – márpedig állandóan rájuk gondolt -, mindegyiket szeme előtt látta, arcukat, örömeiket, bánataikat, melyeket magáévá tett. Megvolt rá a képessége. Átérezte azt a drámát, amely sok fiának szívében most ebben az órában játszódik. Úgy érezte át, ahogy minden testvér a maga módján szenvedi, mélyen és szívbemarkolóan. Rendkívüli módon tudott „érezni'', egy anya ösztönével. Lehet, hogy ezt az érzékenységet anyjától, Donna Picától örökölte. Sokszor mondta testvéreinek: „Ha az édesanya táplálja és szereti test szerinti gyermekét, mennyivel inkább kell ápolnunk és szeretnünk a Lélek szerinti testvéreinket.''
Fiatalemberként, még amikor a világban élt, emiatt a nagy fogékonysága miatt rendkívüli módon nyílt, befogadó és ugyanakkor sebezhető volt. Mindenre rezdült, ami élő, fiatal, nemes és szép: a lovagok vitézségére, az udvarló szerelem költészetére, a természet csodáira, a barátság vonzó szépségére. De ugyanez a fogékonyság tette őt könyörületessé a szegények iránt is. Egész lényében megrendült, amikor egyikük ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Isten szerelméért!'' Megtérése nem rombolta le emberségét. Nem törte össze annak egyetlen rugóját sem. Csak elmélyítette és megtisztította. Isten megéreztette vele élete hiábavalóságát. Ő pedig figyelmessé tette magát a legmélyebb hívásokra is. Figyelmessé az üzenetre, melyet a leprás által kapott, akivel egy nap Assisi határában találkozott és akit megcsókolt, erős utálkozása ellenére is. Figyelmessé a Keresztrefeszített hívására, aki megelevenedett szeme előtt és ezt mondta neki: „Ferenc, menj, építsd fel házamat, mert amint látod, roskadozik.'' Egyre inkább elmélyült benne az „érzés'' képessége, de ugyanakkor a szenvedésé is.
Most már alkonyodott. A szilfák és fenyőfák alatt, amelyek a sziklák között nőttek, már sötét volt. Az erdőben egy éji madár rikkantott. Leó testvér megjegyezte:
- Éjszaka lesz, mire odaérünk.
Ferenc nem szólt semmit, de azt gondolta magában, hogy jobb is lesz. Legalább a remeteségben lakó testvérek kevésbé fogják észrevenni szomorúságát.
Elmentek a forrás mellett, ahová vízért járnak a testvérek. Csak csobogása árulta el jelenlétét az árnyékban. Még egy-két kőhajításnyi távolság. S ekkor bizonytalanság támadt Ferenc lelkében. Az volt a szokása, hogy ha betértek egy házba, így szólt: „Békesség e háznak!'' Így tanította az Úr a szent Evangéliumban. De joga van-e most ehhez? Nem lenne-e árulás most az ő részéről felajánlani valamit, ami neki sincsen? És úgy mutatkozni, mint a béke hírnöke, holott a szíve üres, nincs békéje? Szemét az égre emelte. A fenyők ágai között, melyek komor tömbként álltak itt is, ott is az út mentén, a sötétkék ég egy vézna foszlánya tűnt elő. A csillagok lassan kigyulladtak az égboltozaton. Vajon kell-e várni, hogy felkeljen a Nap, ha követni akarjuk az evangéliumot, s ha meg akarjuk valósítani az Úr kérését?
Ebben a pillanatban a remeteség csöppnyi kápolnájának magasságába értek, és Leó testvér már meg is kerülte a kápolnát. Ferenc pedig fölemelve hangját, belekiáltotta az éjszaka csöndjébe:
- Az Úr nevében: békesség e háznak!
Az erdő visszhangja válaszolt: „e háznak''.
(Részlet P. Eloi Leclerc: Egy szegény ember bölcsessége című könyvéből) / erdely.ma