A keresztény reményről

Kategória: Dokumentumok Találatok: 2069

ImageXVI. Benedek pápa második, Spe salvi kezdetű enciklikája

Rómában, az apostoli palota könyvtárában XVI. Benedek pápa november 30-án írta alá második enciklikáját, amelynek latin klezdőszavai: "Spe salvi..." A cím Szent Pál apostolnak e mondatából való: "Spe salvi facti sumus" - Mert megváltásunk még reménybeli (Róm 8,24). A keresztény reményről szóló körlevél egyelőre nyolc nyelven olvasható a Vatikán honlapján: latinul, olaszul, franciául, angolul, németül, spanyolul, portugálul és lengyelül. Az aláírást bemutató követte. Az enciklika ötven pontból áll.

 

Az enciklika kifejti: a megváltást úgy kínálja fel Isten, hogy megbízható reményt ajándékoz számunkra. A jelent, még ha fáradozásokkal teli is, azért tudjuk elfogadni, mivel biztos cél felé vezet, amely megérdemli a fáradságot (1.). A keresztények megkülönböztető jegye az a tény, hogy van jövőjük, tudják, hogy életük nem a semmibe torkollik. A pápa hangsúlyozza, hogy az evangélium nem pusztán tájékoztat bizonyos eseményekről, hanem olyan hírt közöl, amely megváltoztatja életünket. Szélesre tárja az idő kapuját, amely a jövő felé nyílik. Akinek van miben reménykednie, az másképpen él, új életet kapott ajándékba (2.). Az igaz Isten elismerésére eljutni annyit jelent, mint reményben részesülni. A régóta keresztény nemzetek hívei számára a problémát az jelenti, hogy már hozzászoktak az evangéliumhoz. Körükben az a remény, amely az Istennel való hiteles találkozásból származik, szinte már nem észlelhető (3.). A pápa emlékeztet rá, hogy Jézus nem szociális, forradalmi üzenetet hozott, mint például Spartacus. Nem politikai szabadulásért küzdött. Valami egészen mást kaptunk tőle: az élő Istennel való találkozást. Találkozást egy olyan reménységgel, amely erősebb volt a rabszolgaság minden szenvedésénél, és amely ezáltal belülről alakította át az életet és a világot, akkor is, ha a külső struktúrák változatlanok maradtak (4.).

Krisztus valóban szabaddá tesz bennünket: nem vagyunk a világegyetem, az anyagi törvények, az evolúció rabszolgái. Nem a kozmosz elemei vezérlik a világot és az embereket, hanem egy személyes Isten kormányozza a csillagokat, vagyis a világegyetemet. Szabadok vagyunk, mert az égbolt nem üres, mert az univerzum ura Isten, aki Jézusban a Szeretetként nyilatkoztatta ki magát (5.). Krisztus az "igazi filozófus", aki megmondja, hogy valójában ki is az ember, és mit kell tennie ahhoz, hogy valóban ember legyen. Ő az élet valódi mestere, mert képes arra, hogy megjelölje a halál utáni utat is. (6.)
Jézus olyan reményt nyújt számunkra, amely egyben elvárás és jelenlét. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent. A hit révén már bennünk van - kezdeti stádiumban - mindaz, amiben reménykedünk: a mindenség, az igazi élet. Már a jelenben érzékelhetjük a jövőt. Az elkövetkező dolgok jelenléte egyben azoknak a dolgoknak a bizonyítékát jelenti, amelyeket még nem látunk (7). Ez a remény tesz képessé sok keresztényt, hogy szembenézzenek az üldöztetéssel, és vállalják a vértanúságot, ellenállva az ideológiák és a tájékoztatási eszközeik által képviselt túlerőnek. Ezek a keresztények képesek arra, hogy megújítsák a világot (8). A hit jelenlegi válsága mindenekelőtt a keresztény remény válsága. Az "elveszett paradicsom" helyreállítását ma sokan nem a hittől, hanem a műszaki-tudományos haladástól várják. A remény így a haladásba vetett hitté válik, amelynek két alappillére az ész és a szabadság (17-18).
E remény politikai megvalósulásának két alapvető szakaszát jelentette a francia, majd a marxista forradalom. A francia forradalom fejleményeit látván a felvilágosodás Európájának új módon kellett szembesülnie az ész és a szabadság fogalmával. A proletárforradalom ugyanakkor hatalmas pusztítást hagyott maga után.  Marx alapvető tévedése az volt, hogy megfeledkezett az emberről és szabadságáról. Azt hitte, hogy a gazdasági élet átalakításával minden a maga helyére kerül. Valódi hibája a materializmus volt (20-21). A pápa ezután megállapítja: az embernek szüksége van Istenre, különben remény nélkül marad (23). Aki örökké tartó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz - figyelmeztet a Szentatya. Így tévednek azok is, akik a tudományban látják az ember megváltását. A tudomány ezzel szemben el is pusztíthatja az embert és a világot (25). Az értelemnek és a hitnek kölcsönösen szüksége van egymásra. "Szükség van az újkor önkritikájára, párbeszédben a kereszténységgel és annak reményfogalmával." De az egyház sem vonulhat vissza a magánszférába, hanem jelen kell lennie a világban. A keresztényeknek is önkritikusnak kell lenniük, mert a nekik ajándékozott reményt nem igyekeztek eléggé közkinccsé tenni. Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli, abszolút szeretet váltja meg. Az ember valódi, minden csalódásnak ellenálló, nagy reménysége csak Isten lehet. Az az Isten, aki szeretett bennünket, és aki most is szeret minket egészen a végsőkig (24-26). A remény megtapasztalásának és gyakorlatának négy helyszínét jelöli meg az enciklika: az ima, a cselekvés, a szenvedés és végül az utolsó ítéletben való hit. A pápa emlékeztet  Van Thuan vietnami bíboros alakjára, aki 13 évet töltött börtönben, ebből kilencet magánzárkában. Látszólag a tökéletes kétségbeesés helyzetében az a tény, hogy beszélhetett Istenhez, a remény növekvő erejévé vált számára (32-34). Minden kudarc ellenére ez a remény ad bátorságot ahhoz, hogy cselekedjünk, és előrehaladjunk (35). A szenvedésben is megtapasztalhatjuk a reményt. Természetesen mindent el kell követni a szenvedés csökkentéséért. Ugyanakkor nem a fájdalom elől való menekülés gyógyítja meg az embert, hanem az a képesség, hogy elfogadja a küzdelmeket és azok hatására érettebbé válik. Az ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét. Kegyetlen és embertelen az olyan társadalom, amely nem képes a szenvedők elfogadására - írja enciklikájában Benedek pápa.Végül az utolsó ítélet is a reménnyel függ össze. Létezik ugyanis a test feltámadása, az igazságosság, a múlt szenvedéseinek eltörlése. A pápa annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az igazságosság kérdése az örök életbe vetett hit alapvető, legfontosabb érve. Lehetetlen ugyanis, hogy a történelmi igazságtalanságé legyen az utolsó szó. Isten igazságosság és igazságosságot teremt. Ez a mi vigaszunk és reménységünk. De az isteni igazságosság egyben kegyelem is. A kegyelem nem zárja ki az igazságosságot. A gonoszok végül, a mennyei lakomán nem ülnek majd egy asztalnál az áldozatokkal, mintha mi sem történt volna. Benedek pápa ismételten leszögezi a tisztítótűz és a pokol létezésére vonatkozó keresztény tanítást. Rámutat ugyanakkor, hogy ha Isten utolsó ítélete pusztán az igazságosság szerint történne, mindnyájunknak félni kellene. Az utolsó ítélet azonban kegyelem is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy reméljünk, és bizalommal telve induljunk az ítélő Bíró felé, aki "szószólónk" (41-47). A mi reményünk mindig alapvetően magában foglalja a másokért való reménykedést is. Mi, keresztények soha nem gondolhatunk csak a saját magunk üdvösségére. Arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit tehetünk mások üdvözüléséért. Csak így teszünk meg mindent személyes üdvösségünkért (48). Az utolsó fejezetben a Szentatya Máriához, a reménység csillagához fordul fohászával (49-50).
Az első értékelések
Albert Vanhoye jezsuita bíboros "bátorítónak, ösztönzőnek, megvilágosítónak" mondta a dokumentumot. Ebben az enciklikában olyan pápával találkozunk, aki egyszerre elmélyült teológus és figyelmes pásztor, aki szívén viseli a gondjaira bízott nyáj igényeit. George Cottier domonkos bíboros főként a filozófiai szempontokat, valamint a hit és az értelem kapcsolatát elemezte. Kiemelte azt is, hogy enciklika foglalkozik az oroszországi forradalommal, amennyiben az Marx elméletének megvalósulását jelentette. A pápa méltányolja Marx jelentőségét, ugyanakkor világosan rámutat Marx nagy tévedésére, materializmusára.A Rómában működő Russia Cristiana tanulmányi központ igazgatója, Romano Scafi az enciklikával kapcsolatban elmondta: a marxista ideológia sok gondolkodót megnyert, de ma már tudjuk, hogy az embert nem tette tökéletesebbé, hanem megfosztotta emberségétől.
André Vingt-Trois bíboros, párizsi érsek bevezetőt írt az enciklikának a Bayard-Cerf Kiadónál december 5-én megjelent francia fordításhoz. Ebben "a remény himnuszának" nevezi az enciklikát, mely "vissza kívánja adni korunk csalódott, reménytelen emberiségének a reményteljes várakozás örömét". Ennek a "nagyon szép szövegnek" figyelmes olvasása kétségtelenül segíteni fogja abban a keresztényeket, hogy újra felfedezzék a nekik ajándékozott reménység mély értelmét. A keresztény remény nem kedélyállapot, derűlátás, melyhez bizonyos naivitás társul - írja a párizsi bíboros érsek. - A keresztény remény a Krisztus halálában és feltámadásában megvalósult ígéret gyümölcse.
Karl Lehmann bíboros, a német püspöki konferencia elnöke szerint az enciklika nemcsak a remény teológiáját tanítja, bibliai alapokon, történeti összefüggéseiben, a szisztematikus teológia megfontolásaival, hanem elmélkedésre való írás.
Kurt Koch baseli püspök, a svájci püspöki konferencia elnöke arra mutatott rá, hogy a pápa körlevelével arra ad példát, hogy hitünket nem parancsolatokat és tiltásokat hangsúlyozva kell hirdetnünk, hanem a "keresztény hit szépségét" kell felmutatnunk. Az a tény, hogy a dokumentum dátuma Szent András apostol ünnepe, az ökumenikus reménységre utal.
Egon Kapellari grazi püspök az enciklika szövegét a bibliai bölcsességi iratokhoz hasonlítja, mely hangsúlyos tanítása ellenére tiszta, mint az üde forrásvíz.
Isabelle de Gaulmyn, a párizsi La Croix római tudósítója szerint XVI. Benedek pápa két első enciklikája új stílust hozott a pápai körlevelek "műfajában" a maga bensőséges, spirituális hangvételével. Teszi ezt ő, aki vitathatatlanul a "teológus pápák" sorába tartozik.